Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-08-21 / 17-18. szám
DÓMJÁN A. EVELYN Faragott képek Drabek Ferenc Gépgyára Drabeknél voltam inas és később fiatal segéd. Egyszer a kovács nem volt ott; az esztergályosoknak sürgősen kellettek esztergakések, ezeket a finom bessemer acélkéseket kellett újrakovácsolni, mert elkoptak, el is tört a kés néha a munkában. Kértek, hogy csináljam meg, mert sürgős a munka. A szenet kis raktárban tartották, a faszén szükséges fűtőanyag volt, pumpázott levegővel szítottuk fel a tüzet; a lakat csak úgy rá volt akasztva a raktárajtóra, leakasztottam, bementem és vettem annyi faszenet, amennyi kellett, és megcsináltam, amit kértek tőlem: kikovácsoltam és kiköszörültem a késeket az esztergályosoknak, és így fennakadás nélkül tovább tudtak dolgozni — de aki kezelte a raktárt, egy bivalyerős ember volt, amikor megtudta, hogy bementem és kivettem a faszenet a raktárból, borzasztó dühös lett, ha nekem akkor egy pofont lead, a másvilágon ébredek fel, de nem ezt tette, hanem bement Drabekhez, aki a vezetőmémök és üzemtulajdonos volt, és azt mondta, hogy amíg ő nem volt ott, feltörtem a raktárt és elvittem a faszenet. . . Drabek szeretett engem, első inasa voltam, mikor még elkezdte az üzemet, de a szabály az szabály, és aki nem tartja be a rendelkezéseket, azt szigorúan ki kell dobni — így példamutatónak én lettem a bűnbak, felmondtak és fizetés nélkül kidobtak —, azonnal el kellett hagyni az üzemet. .. pedig az üzem érdekében tettem, amit tettem. Nekem ez tragikus volt, nem is mertem otthon megmondani. Anyámmal laktam, reggel mint rendesen elmentem hazulról, elmentem a munkaközvetítőbe, hogy ne legyek teljes reménytelenségben, de hiába is mentem, bárhová jelentkezni, nem vettek fel, mert már nagy volt a munkanélküliség . . . utána elmentem a könyvtárba és olvastam egész nap, de nem élveztem én ezt a szabadságot, mert rám nehezedett a jövő gondja ... Közben éjjel is, nappal is, azon gondolkoztam, hogy nem volt helyes, hogy kidobtak, nem volt igazságos mert én nem törtem be a raktárba, csak hogy ne akadjanak fenn a munkában, segíteni akartam; ezeket a gondolatokat a főmérnöknek szántam; hogy értse meg, hogy igazságtalanság történt; nem volt olyan eset, hogy bárkit is megkárosítottam volna: jó munkás voltam ... Két hét múlva kaptam egy levelet, hogy azonnal jöjjek be, Drabek személyesen akar velem beszélni: „Nézd, annyit gondolkoztam ezen az ügyön, menj vissza a helyedre, csináld a munkádat” — kifizette, amivel tartozott és még két évig tudtam dolgozni, majd minden ilyen kis üzemet be kellett zárni a depresszió miatt; akkor jöttem rá, hogy gondolatokkal is el lehet valamit intézni... Nagyanyám ágya fölött nagy széles ovális aranykeretben dédanyám és dédapám életnagyságú fényképe nézett le az alvóra. Voltak nagy családi fényképalbumok, mindenféle keretezett képek és egy nagy dobozzal való fénykép nyaralásról, rokonokról és azok ivadékairól; Domjánéknál azonban soha nem volt nagy családi fotóalbum, csak nagyon kevés kép volt, és ez a nagyon kevés most hiányzik, mert egy kép annyit ér, mint tízezer szép szó — az ősi kínai mondás szerint —, milyen jó lenne, ha itt lennének ezek a képek, ha megmutathatnánk unokáinknak, ha ezt az írást ezek a pótolhatatlan dokumentumok il-Az alábbiakban részletet közlünk a Magyar Hírek és a Magyarok Világszövetsége „írja meg!" címmel meghirdetett pályázatának első díjas munkájából. Az írás — huszonnyolc epizódban az Amerikai Egyesült Államokban élő képzőművész, Dómján József életének krónikája. Sok élmény, eset, epizód elevenedik meg lapjain, számos érdekes személyről mesél a visszaemlékezés. A bíráló bizottság értékelése szerint ez a tárgyi bőség, valamint az előadásmód mívessége, izessége az, ami az olvasót megragadja. Hol Evelyn, a feleség idézi fel Dómján életét, hol pedig Dómján önéletírását, vagy személyes kommentárjait olvassuk. Az egész írás egy korszak, és egy életút jelentős dokumentuma. „Acélhengerlés”, „Martin-kemence”, „Bányacsillék”,_„Acélöntö” a címei Dómján korai fametszeteinek. lusztrálhatnák —, de annyi sok mással sokminden veszett el életünk során, és mikor már azt hittük, megvannak, por, hamu, korom és pernye lettek, és senkinek a földkerekségén még véletlenül sem lehet egy második példánya, és így megpróbálom leírni tízezernél kevesebb szóban a kevés képet, amit Dómján megmutatott nekem még a Kmetty utcában, ahol utolsó főiskolai éve alatt lakott. Végül is íróasztala fiókjaiban őrizte, nem volt egy sem kiakasztva, mert túl fájdalmas volt mindaz, amire a képek emlékeztettek . . . Dómján, mint csecsemő: édes, kövér, kicsi baba, hathónapos lehetett, fehér ingecskében, kerek azsúros gallérral, kevéske szőke hajjal, e pillanatban nem tudni, fiú-e vagy lány; tágra nyitott szemekkel néz a fényképezőgépbe; karosszéken ül: „Anya tartott hátulról, a szék mögött guggolva” ... öreg, bársonnyal kárpitozott karosszék, faragott ódivatú karfája hiányos rojtokkal; valamikor jobb napokat látott bútordarab, itt használt, rozoga, a fényképész kelléke; lemezes fénykép volt. kemény papíron, a fényképész háromlábú állványán fadobozával, elbújt fekete leple alá és a csecsemő ijedten néz előre, a jövőbe. . . Anya fiatalkori arcképe; dús, világosbarna vagy sötétszőke haja kontyba csavarva, feltűzve a feje tetején, szelíden mosolygó titokzatos Mona Lisa-arc, mögötte a fényképészkelléktár nyírfaerdeje. Anya barátnőjével, magas, karcsú, fehér blúzban, sötét, hosszú szoknyában, gombos cipőben. Dómján papa rövid bajuszú, barna hajú, barna szemű, kerek arcú, erős ember; ugyanaz idősebb kiadásban. Anyára hasonlító bájos, sovány fiatal lány, Dómján korán eltávozott húga. Képek öccséről, Paliról, pilótaruhában, ejtőernyővel, pilóták csoportja, repülőgép mellett, csupa kis amatőr felvétel... Anya, mikor megismertem, fehér haját kontyba csavarva viselte, kicsi kerek szalmakalapot tett fel, mindig fekete ruhát viselt, lement az Andrássy útra, ült a pádon, a gyerekek mind nagymamának szólították... Itt Dómján zöldséget pucol, fiatalkori balatoni nyaralás volt. Dómján útlevélképei: fehér kihajtott ingben, egy hajfürt a homlokába kanyarodik, cakkosra fésülve a fényképész tiszteletére ... nagyon öntudatos „Jóképű fiatalember voltam” — ez az ő véleménye — pózol a képen. Egy másik: mikor Dómján elém tette azzal, hogy: „no ez ki?” — nem ismertem meg — foszlott fakó öltönyben, nagy kút kőpárkányához támaszkodva, ez volt a forrás az erdőben; mögötte erdő, sovány férfi alak, hosszú haja vállig ér. szőke, vágatlan, gondozatlan göndör szakáll, sokkal öregebbnek mutatja, mint éveinek száma szerint volt; lábán saru. Egy nagyobb méretű csoportkép, a műhely, fent a cégtábla a szalagba komponált ódivatú betűkkel: DRABEK FERENC GÉPGYÁRA. A szöveg alatt Drabek főmérnök maga; fiatalos középkorú férfi sötét öltönyben, mellényzsebében órája, óralánc a mellény gombolásán átfűzve, bal keze két ujját mellényzsebébe teszi, néz magabiztosan ... az önerejéből lett ember határozottságával: „Drabek mindig büszke volt a munkásaira, ahogy mondta — családjára” — a többiek, a munkások, két sorban, a hátsó sor egy lépcsőfokkal feljebb, munkaruhában vannak, egyik-másik öregebb, a többi fiatal ember, baloldalt Dómján, szőkén, komolyan, arca világít, széles vállú, sovány, utána három-négy kis kölyök, a legfiatalabb segítség; mindegyiknek cipő van a lábán, egyedül Doniján van bőrpántos saruban, mezítláb. Domjánt, mint művészt ismertem meg, nem ismertem se a munkást, se a csavargót vagy remetét; mindezek szenvedések, átélt testi-lelki fájdalmak lenyomatai, csak mint borús árnyak ólálkodtak, lapultak meg, hogy váratlanul kirobbanjanak bármikor, ha egy hang, kép, véletlen szó érzékeny pontot érintett. Mindez életek között nincsen kapcsolat, inkább légüres tér ... senki földje ... egyik a másikból nem folyik, elvágva, eltemetve az emlékezet nehezen hozzáférhető rétegeiben... Annyi év után és időnkénti árnyak ellen vívott harcok távlatából most először próbálom egy tört mozaik kockáit összeilleszteni .. . Egyszer hajón ültünk a Dunán Visegrád felé — Dómján tanársegéd volt a főiskolán, díjnyertes festménye épp akkor volt kiállítva a Műcsarnokban, ígéretes művészi pályafutás elején — egyszerre csak megszólal egy ember mögöttünk. „Csak nem Te vagy az, Jóska ... de rég nem láttalak” . . . hozzánk telepedett a családjával... „Hát te most mit csinálsz?” — kérdi. „Festő lettem” ... „No, az jó, úgy is ki kell festeni a konyhánkat meg a spájzot. eljöhetsz hétfő reggel, tudod még hol lakunk” ... ez volt egyike azoknak a nagyon ritka alkalmaknak, mikor Dómján két élete egybefutott, mert az ember a hajón Visegrád felé a segédek egyike volt a Drabek-féle gépgyárból, aki Domjánt. mint gyári munkást ismerte; ha festő, nyilván szobafestő és ő kész volt becsületesen megfizetni a munkáját... mai napig is csodálkozik, hogy Dómján, miért nem jelent meg nála hétfő reggel a vödörrel és létrával, hogy kifesse a konyháját meg a spájzot... Hosszú ideig voltam munka nélkül, sehogy se lehetett munkát szerezni. Végül egy ismerősöm segített, ahová anyám mosni járt — az volt az egyetlen pénzforrásunk — bérelszámoló volt az illető a Hoff er és Schrancz-gyárban, valamikor tanárember volt, állástalan lett, és így került oda. Anyám elmesélte a problémánkat, a bérelszámoló azt mondta, próbáljak bemenni a gyárba, majd ő beszél a 42
