Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-08-21 / 17-18. szám

„AZ EMBER AZ ANYANYELVÉN PRÓBÁL ÍRNI"

Budapesti beszélgetés Siklós István költővel

— A magyar irodalom külön fejezetének, és mégis egyben szerves részének nevezi Béládi Miklós irodalomtörténész a nyugat-európai és a tengerentúli magyar irodalmat. Az általa szerkesztett Vándorének című antológia, mely tavaly jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, az első nagyszabású vállalkozás e költészet bemutatására. A kötetben mintegy 400 verssel 38 költő szerepel. Egyikük a Londonban élő Siklós István. A fiatalabb nemzedékhez tartozik, azok közé, akik itthoni irodalmi előzmények nélkül, idegen nyelvi környezetben jegyezték el magukat a magyar irodalommal. Ez a körülmény igen fontos, hiszen olyan alkotó, mint például Cs. Szabó László, aki már itthon is tekintélyes író volt, természetes, hogy külföldön is magyarul ír. De az ön esetében, aki húszéves korában hagyta el Magyarországot, nem volt ilyen szükségszerű az anyanyelv megtartása írói nyelvként.

— Ügy érzem, hogy szükségszerű volt, hiszen az ember nyelvi élményanyaga, asszociációs rendszere már fiatal korában kialakul. Igen nehéz felnőtt fejjel egy más nyelven költészetet csinálni. Magától értetődő, hogy az ember az anyanyelvén próbál írni, ha már írni kényszerül.

— Minden alkotó elé háromféle tükröt tart a külvilág: az egyik a műveit befogadó közönségé, a másik a hivatásos kritikusoké, a harmadik pedig a pályatársaké. Mennyiben módosul ez a tükörrendszer idegen nyelvi környezetben?

— A költő Nyugat-Európában, a magyar nyelvterülettől távol, voltaképpen a papírnak ír, ahogy ezt egyszer Szabó Zoltán mondta. Vagyis kicsit önmagának, illetve a kényszernek engedve fogalmaz meg bizonyos gondolatokat, és közönsége igen-igen elenyésző.

— Mennyire ismeri az itthoni írókat, költőket? Kikkel érez szellemi rokonságot?

— Nagyon jól ismerem őket, sokakat személyesen is. Nagyon közel érzem magamhoz Pilinszky Jánost, Mészöly Miklóst, Weöres Sándort, és mint költők, írók is közel állnak hozzám. Manapság Londonban ugyanolyan tájékozott lehet valaki a magyar költészetet vagy az irodalmat illetően, mint Budapesten.

— ön, és külföldön élő költőtársai szükségét érzik-e annak, hogy megismertessék országuk olvasóközönségét a klasszikus és a modern magyar irodalommal? Egyáltalán van-e erre lehetőségük?

— Van, de igen kicsik a lehetőségek, hiszen az angol nyelvterületen élő irodalom meglehetősen befelétekintő, mert roppant gazdag. Mégis vannak olyan magyar költők és írók, akiknek formavilága lefordítható angol nyelvre. A legszebb és a legjobb példa érié Pilinszky János költészete, akinek hangvételét, költői világát igen jól megérezheti és megértheti az angol olvasó.

— A Vándorénekben szereplő rövid életrajz szerint ön a Szepsi Csombor Kör egyik vezetője, és kiadványainak szerkesztője. Évenként hány kötetet adnak ki, és milyen példányszámban?

— Ez nagyon változó. Attól függ, milyen anyag áll rendelkezésünkre, és attól is, hogy milyenek az anyagi lehetőségeink. Ez a súlyosabb kérdés, hiszen nyugati magyar irodalomnak vásárló olvasója igenigen kevés van.

— Időnként itthonról is hívnak meg költőket?

— Járt nálunk nagyon sok költő és író. Legutóbb hat költő olvasott fel a Szepsi Csombor Körben: Juhász Ferenc, Vas István, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János. Sajnos, akkor láttam utoljára Pilinszky Jánost.

— Mostani látogatását bizonyára felhasználta ezeknek az irodalmi barátságoknak az elmélyítésére.

— Természetesen igyekeztem író és költő ismerőseimmel is találkozni. Béládi Miklóssal is találkoztam. Nagy hálával tartozik neki a magyar irodalom egésze is, hiszen az ami külföldön születik, az szervesen hozzátartozik, ahhoz, ami Magyarországon történik az irodalomban.

CSERVENKA JUDIT

Elhangzott a Szülőföldünk műsorában

MAGYAR ÍRÓ SZLOVÁKIÁBAN

DUBA GYULA Pozsonyban él, az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Elmúlt ötvenéves. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyik az ötvenes évek elején felvetette a szlovákiai magyar nemzetiségi irodalom alapkérdéseit, versben, prózában, kritikai és elméleti Írásokban megrajzolta annak első vonásait. Idén megjelenő új regénye, az ÖRVÉNYLŐ IDŐ, a szlovákiai magyarság közelmúltjának negyedszázados korszakát ábrázolja, egy képzeletbeli Gorám menti falu - Füzesnyék - lakóinak sorsán keresztül.

— Nem írónak készültem. Elkésve kezdtem tanulni. Húszéves koromban voltam elsős iparista, és huszonnégy éves koromban érettségiztem. Az volt az elképzelésem, hogy gépészmérnök leszek. A véletlen adta, hogy imi kezdtem, és éppen humoros írásokat, kicsit talán Karinthy nyomán. Amikor az első írásaim megjelentek, 1954-ben a Fáklyában, a CSEMADOK akkori folyóiratában, úgy éreztem; ha már nyilvánosan is letettem a garast, tehát leírtam a nevemet egy bizonyos vélemény alá — mert a szatíra, a humor vélemény a világról — ezt nemcsak folytatni kell, hanem valamilyen módon mögötte is kell állni. Akkor már főiskolás voltam a pozsonyi műszaki egyetem gépészeti karán. Tanultam is, meg írtam is közben. Ez alatt készült el első könyvem, a Nevető ember. Az ötödik szemeszter után döntöttem el, hogy végleg az irodalom mellett maradok. Két év katonaság után a Hét című képes lap szerkesztője, pontosabban: riportere lettem. A kilencéves riporterkedés alatt négy-öt könyvet, novellákat, humoreszkeket Írtam. 1968 szeptemberétől vagyok az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Azóta már regényt is, lírai irodalmi szociológiát, esszékötetet is kiadtam. Idestova huszonöt éves írói munkálkodás után, ha viszszanézek, tizenhét könyvet mondhatok magaménak. Ebből két novellaválogatás szlovákul jelent meg.

— Milyen témák foglalkoztatják?

— Természetemből és érdeklődésemből adódóan, meg a társadalmi valóság által sugallva is, elsődleges témáim: a nemzetiségi valóság tartalma, összefüggései, vonatkozásai. Azok a történelmi tapasztalatok, amelyeket a szlovákiai magyar nemzetiség megélt, egyetemes emberi értelemben is nagyon komoly, nagyon fontos és nagyon értékes tapasztalatok. A nemzetiségi lét fölveti az emberi egzisztencia, az emberi lét alapkérdéseit.

— Milyen különleges feladata van egy szlovákiai magyar írónak?

— Elég nehéz, de annál lényegesebb feladata, hogy megértse a történelmet. Az adott pillanatban semmi sem történelem, hanem élet és valóság. De visszafelé nézve a dolgokat, az már történelem. Azt kell megérteni, és az én filozófiám szerint úgy, hogy keressük azokat a vonásait, amelyek az emberi, a közösségi, a nyelvi, nemzeti vagy nemzetiségi létnek az életerőit adják, illetve továbbéltetik. Ebből nyilván kiviláglik, hogy nem vagyok sem a pesszimista, sem a nihilista történelemszemléletnek a híve. Mert a történelemnek az esetleges tragédiáit mindig az kérdőjelezi meg, hogy az emberek túlélik a történelmet. És az én számomra ennek a túlélésnek, ennek az átélésnek a momentuma a fontos. Azért dolgozom, hogy a szlovákiai magyar nemzetiség túlélje a történelmet, annak mindenféle buktatóját, szoros helyzetét.

— Hogyan ítéli meg a csehszlovákiai magyar nemzeti kisebbség helyzetét?

— Egy kisebbség helyzete függ a többség helyzetétől. A többség helyzete függ a világ helyzetétől. És ha innen indulunk ki, akkor a világ helyzete egyáltalán nem rózsás. A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete és jelenlegi adottságai — véleményem szerint — olyanok, hogy a belső erőitől függ, milyen teljesítményekre lesz képes a jövőben. Intézményeink hálózata eléggé kiépített. Elképzelhető, hogy lehetnének igényeink még másféle intézményekre. Nem tudom. Én ebben nem vagyok szakember. Mindenesetre, ezek között a körülmények között, és ebben az élettérben lehet dolgozni. A nemzeti, vagy nemzetiségi, vagy akármilyen közösségek belső hangulata, életérzése, anyagi helyzete és minden, ami ezzel összefügg, egyre inkább onnan fog kezdődni, hogy ezek a világviszonylatban kis közösségek milyen értelemben tudják belső erejüket megújítani. Íróként ezekből az eszmékből, felismerésekből, gondolatokból táplálkozom, és úgy gondolom, hogy nem tévedek.

VARSÁNYI ZSUZSA

Kerestetés

VADÁSZ IMRÉ-t, aki 1919-ben született és Dél-Amerikába vándorolt ki — keresi volt osztálytársa Grosz István Ausztráliából (Sydney).

HERMAN LÁSZLÓNÉ-t (leányneve: PÁZMÁN ILONA, Jászjákóhalmán vagy annak környékén született 1924 körül) keresi Boross Gyuláné (Pólyák Eleonóra) az USA-ból. A kerestető úgy tudja, hogy Pázmán Ilona nagynénje is az USA-ban (Con. állam) él, őt külön is kéri, hogy adjon hírt a keresettről.

KISS MÁRIÁ-t keresi régi ismerőse Cziklin Miklós Kanadából. A keresett 1956 végéig — mint ápolónő — a Szt. László Kórházban (22. pavilon) dolgozott. Külföldre került, 1957. január 5-én látták egymást utoljára Lyonban (Franciaország), amikor Cziklin Miklós tovább utazott Kanadába, Kiss Mária pedig Lyonban maradt.

HUSZÁR LÁSZLÓ (1954. július 1-én született Veszprémben, anyja neve: Lozsi Erzsébet) akkumulátorszerelő, 1979. májusa óta él külföldön. 1981. februárban írt utoljára, akkori lakáscíme: 150 the Esplanada Middle Brighton (Melbourne) 3186 Vic. volt. Keresik szülei Várpalotáról.

SZABÓ JÓZSEF-et (1934-ben született Makón vagy Földeákon, anyja neve: Dudás Anna) keresi Tóth Lászlóné Budapestről. A keresett 1956 novemberében ment külföldre, Dániában (Aolborg) telepedett le, utoljára 1957-ben hallatott magáról.

KRAMMER VILMÁ-t, aki Pesterzsébeten született 1910. december 10-én, keresi régi barátnője Held Mária New Yorkból (USA).

GÁBOR LÁSZLÓ (Hódmezővásárhelyen született 1938-ban, anyja neve: Bán Júlia) 1956 novemberében ment külföldre. Kimenetele előtt a Dunaújvárosi erőműnél dolgozott. Feltehetően Franciaországban telepedett le. Keresi unokatestvére, Hollósy Anna Mosonmagyaróvárról

CSINTALAN ISTVÁNNÉ-t (leánykori neve: CSONTOS ERZSÉBET, 1930. június 6-án született Dorogon, anyja neve: Emánuel Etelka) keresi leánya Jeszenszki Éva Szolnokról.

Kérjük kedves Olvasóinkat, akik ismerik keresett honfitársainkat, közöljék velük kérésünket, hogy vegyék fel a kapcsolatot az őket keresőkkel. A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE készséggel továbbítja leveleiket a kerestetőkhöz. Címünk: MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE, BUDAPEST, H—1905

7