Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-08-07 / 16. szám

PORTRÉ

ÉS

SZERELMI

VALLOMÁS

Van város, ahol születtünk. Bárhova dobjon aztán a sors, a mellékutcák gödreit is tudja a talpunk, és emlékszünk a fal hibáira, amelyre első, ártatlan szerelmeink nevét írtuk.

Vannak városok, ahol éltünk. Kenyéradók. Városok, ahová a munkánk, hivatásunk kötött, ahol kisszerűn óriás harcainkat vívtuk a kenyérért, az életért.

És végül vannak városok, otthont adók. Otthont, néhány négyzetméternyi szigetet, egy magunk alakította parányi világot.

Kérdezték tőlem: „Szereted-e Debrecent?” Mondtam: „Igen.” „A kálvinista Róma” tíz éven át kenyeret, öt éven át otthont adott, kanyargós utcái, óriás kapuboltjai pedig szövetségesei voltak egy szép szerelemnek, fái árnyékában pihentem, parkjaiban a gyermekem játszott. Messze kerülve is, debreceniségem azóta hordom, mert kemény, de pontos igazság, hogy szánandó az olyan ember, akiben nem hagy nyomot a város, amelyben élt, és szánandó az a város, amelyik nem hagy meghatározón nyomot egykori polgáraiban.

Debrecen: önmagát elvesztő város. Ha emlékeimet keresem, eltévedek. Házak, házsorok tűntek el, régi utcák, melyeket már csak a nevük őriz. Kisebbségbe kerültek a törzsökös debreceniek, többségbe a bevándorlottak. Történt, ami a világban mindenütt a gyorsan növő városokkal. A közeli táj, Hajdú. Szabolcs, Szatmár ideküldte követeit a főiskolákra, egyetemekre, a gimnáziumokba és a szakmunkásképző intézetekbe. Diplomások ezrei rajzottak szét innen Szatmárba, Szabolcsba, Hajdúba. Debrecen akkora, amekkora tájat szolgál, amekkora területen hat.