Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-08-07 / 16. szám
csak azt, hogy nagyon szeretnék rajzolni. Barna Józsefné tanárnő tizenegy éve tanít a Hortobágyon, látta a kezdetet, az indulást, a fejlődést. — Óriási dolog — mondja —, hogy ezek a gyerekek mennyit fejlődtek. A legtöbbjüket itt kellett megtanítani késsel, villával enni, rendszeresen tisztálkodni, fogat mosni. Ehhez mi pedagógusok nem voltunk elegen. De itt úgy alakult, hogy a nagyobbak segítik a kisebbeket, még a leszakadt gombjaikat is fölvarrják. És ami a legfontosabb: merem állítani, hogy ezek a gyerekek már nincsenek hátrányban sem a falusiakkal, sem a városiakkal szemben. Silye Rozika például nagyon talpraesett kislány, lelke, mozgatója volt a kulturális életnek. Nádasdi Imre kész rajztehetség. — És maga? Nem gondolt még arra, hogy elmenjen innen máshová tanítani? — Jól érzem magam. Családi helyzetem is ideköt Aztán most itt az új kollégium, új lehetőségeket kínálva nekünk, nevelőknek. Különben is: a Hortobágy már nem elzárt tájrész, mint volt valamikor. Nézzen körül: tizenhat év alatt nőtt ki ez a falu a semmiből. Juhászok, csikósok, gulyások, halászok, traktorosok, tisztviselők, agronómusok, tanárok élünk itt békességben, jó egyetértésben. Ugyan, miért vágynék el innen? Forrón tűz a nap a puszta fölött. Felhőtlen az égbolt. Pentezug fölött gólyák köröznek. Az iskola környéke hangos. Csivitel, kacag, kiabál a sok gyerek, zsibongésuk betölti a környéket. Ujjaik hegyével már érintik a nagy nyári vakációt! TAAR FERENC A szobrászról és a szoborról emlékezik a modell Kispista István nem Hajdú- Bihar megyei. Családja Pest megyéből való, ő maga Erzsébeten született, ez ma már a főváros XX. kerülete, aztán Csepelre került. Debrecenben 1946- ban járt először, a Muharai táncegyüttes tagjaként. A Magyal- Rádió főmunkatársa hogyan kerül a Hajdú-Bihar megyei számba? 1948 óta, immáron 34 esztendeje láthatja őt mindenki, aki Debrecenben a vasútállomástól a Nagytemplom felé vagy a Nagytemplom irányából a vasút felé tart, és áthalad a Petőfi téren. A tér névadójának a szobrát ugyanis róla mintázta, a költő arcát az akkor 23—24 éves Kispista István arcáról másolta Medgyessy Ferenc. — Annak idején a parasztpárt népitánc- és énekcsoportjának, a Muharai-együttesnek voltam a tagja. Ebben az együttesben forgolódott Veres Péternek a fia, Veres István, ö mondta, hogy honnan vette, azt nem tudom, de ö mondta, hogy Medgyessy Ferenc csinál egy Petöfiszobrot, és mivel engem valahol látott táncolni, kinézett magának modellként. Az igazság az, hogy én akkortájt szándékosan formáztam Petőfi Sándort- Olyan hajat hordtam, olyan bajuszt viseltem, sőt olyan zsinóros, kihajtott gallérú kabátban is jártam néhanapján, mint amilyent — a képeken legalábbis — ő hordott. Szóval Veres Pista szólt, hogy keressem fel Medgyessyt, és mondta azt is, hogy vigyek magammal táncosruhát, csizmát meg csizmanadrágot. De nekem se ez, se az nem voVc. Akkor Veres Pista azt mondta, hogy elkéri édesapjáét kölcsön, a modellállás idejére. Erre röhögni kezdett az egész társaság, mert a beszélgetésnél ott volt a teljes A modell 1946-ban... A szobor a debreceni Petőfi téren VENCSELLEI ISTVÁN FOTÖI Muhar ai-együttes, mondván: nem elég, hogy Petőfinek képzelem magam, még ha Veres Péter nadrágját is fölhúzhatom, akkor egész életemben ezzel fogok majd hencegni. A vége az lett, hogy nem kaptam kölcsön a ruhát, de azt hiszem, ha megkapom, akkor se lett volna rám illő. Kispista István nem egymagában állított be a mesterhez, véle tartott Berecz József, a Szabad Szó című lap fiatal munkatársa is, aki riportot szándékozott írni a művészről, a készülő Petőfi-szoborról. Egy hétre rá meg is jelent az írás, amellyel azonban Kispista István elégedetlen volt: az ő neve sehol sem szerepelt, holott ő is fontos személyiség, nem pedig csak a szobrász. — Amikor először találkoztunk, szobrász és modellje, Petőfi alakja már félig-meddig meg volt mintázva. Medgyessy arra törekedett, hogy ne a ruha domináljon, mint itt Pesten, az Eskü téri szobron, hogy ne a textíliákat mutogassa látványosan, hanem magát az embert. Ezért öltöztette szoros, testhezálló ruhába a szobor Petőfit. De a feje még nem volt meg, s így legelsőnek fejet csinált rólam. Elég sokszor el kellett mennem a Százados úti műterembe, amíg a végleges szoborváltozat elkészült. Mert Medgyessy dolgozott. dolgozgatott, aztán megharagudott arra, amit csinált, és amikor másnap megjelentem, hogy folytassuk, az előző napi fáradságos munka eredménye már össze volt gyúrva. Aztán újrakezdje. Vagy volt, hogy elküldött: „Most három napig nem dolgozom.” Ahogyan visszaemlékszem, vagy húsz-huszonöt alkalommal voltam nála modellt állni, és az egész körülbelül fél éven át tartott. Az elkészült szoborról megoszlanak a vélemények. Egry József egyik levelében például ezeket írta Medgyessynek: „... a Petőfi-szobrodról küldött fotón bizony vannak nemkívánatos eltolódások, az általad jelzetteken kívül, mintha a figura dőlne”. Sz. Kürti Katalin ezzel szemben így foglal állást: a Petőfi-szobor „méltó párja és folytatása Izsó Csokonai-szobrának, s mint az, ez is egyik legszebb költői szobrunk”. — A rossz nyelvek azt mondják, azért nem sikerült a legjobban ez a Medgyessy-szobor, mert én álltam neki modellt. EZc azért nem hiszem. Azt már inkább, amit Feri bácsi annak idején nekem mondott: hogy ő eredetileg nem oda tervezte a Petőfi-emlékművet, ahová került, hanem az Aranybika Szállóval szembe, fis nagyon határozottan állította, hogy abban a térben, ahová ő tervezte, egészen másképpen mulatna. Nekem, talán mondanom sem kell, nagyon tetszik. Azóta sokszor jártam már Debrecenben, és ha nem is zarándokolok el mindig a Petőfi-szoborhoz, általában minden alkalommal látom, találkozván így ifjúi önmagámmal. Persze, tudom, hogy nem önmagámmal találkozom, de azért nem közönséges érzés fölnézni rá, Petőfire. Egyébként köszönni is szoktam neki, mint ahogyan szeretek köszönni a fáknak is. Szép, régi fákkal, ha találkozom bárhol, bizony reájuk köszönök: „Szerbusz, fa!” De a szobornak nem merek mondani semmit. Csak azt, hogy szerbusz! —i. —ó. .. . és a róla mintázott Petöfi-fej 11
