Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-08-07 / 16. szám
Hícüíte. dr. Schweitzer József és Schöner Alfréd főrabbikat. Póttagok lettek: Hochberger László és Kardos Péter főrabbik. Az Országos Képviselet Intéző Bizottságának megválasztása után a MIOK elnökévé Héber Imrét, alelnökké Bárdi Dezsőt, Bakos Lajost és Farkas Artúrt, főtitkárrá pedig dr. Seifert Gézáné képviseleti tagokat választották meg. Héber Imre székfoglaló beszédét mondja fotó: lASzlö pAl Székfoglaló beszédében Héber Imre többek között kijelentette: — Mi a szabadság, a szociális igazság, a humánum hívei vagyunk. Mindig együtt éreztünk a szenvedőkkel, bármely valláshoz vagy fajhoz tartoztak. Mi különbséget csak aszerint teszünk ember és ember között, hogy ki mit tud és erkölcsileg mennyit ér, s így ebből az aspektusból vizsgáljuk a nemzethez tartozás kérdését is. Mi, vallásunk megtartása mellett, mindig magyarnak váltottuk magunkat hiszen hazánk népével egy volt a nyelvünk, azonosultak életkörülményeink, életfeltételeink, a közös történelem folyamán kialakított életformák között éltünk. Magyarok vagyunk, a magyar hazának hűséges s reméljük hasznos polgárai. — A közel négy évtizeddel ezelőtt lejátszódott tragikus események után is mi a hazán belül élőkkel való együvé tartozást kívánjuk, öntudatosan vállalva az ezzel együtt járó sorsközösséget is. A szomorú — soha el nem felejthető emlékekkel együtt élve — csak azt érezzük, valljuk, aminek Széchenyi István adott kifejezést a nemzethez intézett vallomásában: „szeretlek minden hibáiddal együtt”. Tisztában voltunk, vagyunk, leszünk azzal: nem az az igazi hazafi, aki leghangosabban vallja magát annak, hanem az, aki egyéniségével, életével, magasabb rendű emberi tulajdonságaival bizonyítja a nemzethez tartozását. Ennek a hazaszeretetnek erkölcsi parancsa írja elő, hogy csak úgy boldogulhatunk, ha méltók leszünk gondolkodásban, cselekvésben, lelki emelkedettségben mindazokhoz az eszmékhez, amelyek egyetértést, nemzeti egységet alakítottak ki országunkban, hiszen részesei vagyunk a minden dolgozó magyar állampolgárnak kijáró megbecsülésnek, a társadalmi haladásnak, az országban folyó építőmunkának, népünk jólétének. KING TEMPLOMA DEBRECENBEN „Megkezdődött a Debrecen-nagyerdői gyülekezet új templomának építése” — adta hírül 1974 augusztusában a Reformátusok Lapja. Egy év múlva — 1975. október 31-én — már föl is avatták a templomot. Amikor alapozása elkezdődött, még kertségi terület vette körül, majd a lebontott házak helyén sík terep maradt. Ma már Debrecen legújabb és ez ideig legmodernebb városrésze — az Üjkert — övezi. Ebbe az építészeti környezetbe tökéletesen beleilleszkedik a szokatlan formájú, modern templom, amelynek különálló tornyából elektromos erősítők harangszava árad széjjel. Nagyon szép belső kiképzése meghitt, bensőséges hangulatot áraszt. A református templomokra egyébként is jellemző egyszerűség nem jelent sivárságot, ridegséget, mert a jó belső térkiképzés mellett a meleg színű faburkolat, a fölső világítás, a pasztellszínű selyemmel bevont széksorok kellemes összbenyomást tesznek a látogatóra. A templom orgonája a legkorszerűbbek egyike. Minden vasárnap délután orgona- és kórushangversenyek gyönyörködtetik a zenekedvelőket. A nagyerdői gyülekezetnek egyébként volt már temploma korábban is a Kossuth Lajos Tudományegyetem mellett, de 1944 őszén a visszavonuló német tüzérség gránátjai oly súlyosan megrongálták az épületet, hogy az egyház saját erejéből nem tudta helyreállítani, hanem 1962-ben fölajánlotta az államnak, kérve: épüljön cserébe egy istentiszteletek tartására alkalmas helyiség. A megegyezés megszületett, és államköltségen fölépült az új templom, amelyet a presbitérium határozata szerint dr. Martin Luther King emlékének szenteltek, mert őbenne ... „a kibontakozó új reformáció kiemelkedő munkását, ... a fajok egyenlőségéért küzdő amerikai polgárjogi mozgalom egyházi vértanúját. . .” tiszteljük. King szobra ott áll a templom kertjében, 1978-ban pedig King édesapja látogatott el Debrecenbe, és prédikált az új templom szószékéről. —r —c Az a véleményem Ha tagadjuk, ha nem: valamenynyien szeretünk sablonokban gondolkodni, rutinszerűen cselekedni. Mi több, nemcsak szeretünk, hanem kénytelenek is vagyunk bizonyos sztereotípiák használatára, alkalmazására, hiszen keserves, időt emésztő dolog lenne, ha minden sablon lépésünket, mozdulatunkat — azt például, hogy szánkhoz visszük a leveseskanalat, vagy hogy köszöntjük az utcán ismerősünket — alaposan meggondolnánk-megfontolnánk. A baj akkor kezdődik, ha sztereotípiákat alkalmazunk akkor is, amikor pedig megfontolásra vagy éppen alkotó töprengésre, a váratlan helyzet megoldására alkalmas újszerű cselekvésre lenne szükségünk ... Mindez akkor jutott eszembe, amikor fölvázoltam magamnak: hajdúbihari számunkban miről is adjunk hírt szóban és képben? Már írtam is a „tippeket”: „Csodavíz Hajdúszoboszlón.” „A világjáró Kodály Kórus.” „Merre tart a nádudvari termei lőszövetkezet?” „A hajdúk városa, Böszörmény.” „Hortobágyi változások.” És még következett egy sereg cím és téma, alig győztem jegyezni, ahogy eszembe jutottak... Aztán hirtelen letettem a tollat, mert belémdöbbent: túlontúl gyorsan pattannak elő ezek az ötletek, oly hirtelen, ahogyan gondolatok sohasem születnek, hanem csak sablonok. Mert valóban: mi juthatna eszébe az embernek Debrecenről, ha nem a Nagytemplom? És mi Hajdú- Bihar megyéről, ha nem a Hortobágy vagy az ország egyik legjobb gazdasága, a nádudvari téesz? így tehát fogtam a listámat, és a papírkosárba dobtam. Azután elutaztam Debrecenbe, hogy az utcákon kóborolva, a megyét járva, régi barátaimmal, ismerőseimmel, a helyi vezetőkkel beszélgetve, új gondolatokkal töltekezzem föl. S adott gondolatot a Vöröshadsereg úti csemegebolt eladónője, a megyei tanács elnökhelyettese, a színház egyik igazgatója, a Napló főszerkesztő-helyettese, az egyik téesz állattenyésztője, a gyógyszergyár gépkocsivezetője, hogy csak néhányat említsek a sok közül... És miközben gyűjtögettem a helyi emberektől az ötleteket, egyre erőA Martin Luther Kingről elnevezett új istenháza fotö: vencsellei istvAn J1 1,B. I uí V i iJ ÍTP*t* .jMH sebbé vált a meggyőződésem: ezt a hajdúi-debreceni számot nemcsak a helyiek tudják a legjobban „kitalálni”, hanem ők bírnák a legéletesebben megírni is. ök, akik ott élnek és írnak, illetve mi (magamat is beleszámítva), akik a közelebbi vagy távolabbi múltban ott éltünk és írtunk. Mi, akik ott születve vagy lakva, alaposan, mélyen, belülről is megismerhettük ezt a sajátos tájat, ezeket az embereket, akik nemcsak abban „mások”, mint a többi megyebeliek, hogy sokan közülük még mindig „au”-zva, diftongusosan, vagy „í”-zve beszélnek, ízes tájszólással, hanem abban is, hogy oly szíves-kedvesek az idegenhez, ugyanakkor ugyanők soha igazán be nem fogadják az idegent, aki azonban debrecenivé vagy szoboszlóivá, kábáivá vagy nánásivá asszimilálódva egyrészt, be nem fogadottan másrészt, kis idő múltán, ugyanúgy viselkedik, mintha odasziüetett volna ... De ez megint sztereotípia és csak részben igaz. Nem minden idevalósi kedves a sohasem látott idegenhez, s nem mindenikük zárkózik el attól, hogy a máshonnan idetelepültei egyenlőnek ismerje el, lakására invitálja, mély barátságot kössön vele. Sommás ítéletekkel sohasem lehet, sohasem szabad jellemezni egyetlenegy embert sem, nemhogy emberek százait, ezreit, százezreit. Az a véleményem, hogy azt sem szabad komolyan gondolnunk, hogy e néhány írással, képpel bemutattuk, illetve megismertük ezt a tájegységet és embereit... Gondoljuk csak el, mit jelent egymagában az, hogy Debrecenből, ebből a poros mezőgazdasági falu-városból ipari metropolis lett (legalábbis hazai mértékeink szerint)! Hányán változtattak és változtatnak mindmáig szakmát, lakó- és munkahelyet, életformát! Hány ember életpályája ívelt e dinamikus változások közepette fölfelé; hány emberi tragédia történt — látványos vagy kevésbé látványos — azért, mert sokan nem bírták-bírják el a hirtelen és nagy változásokkal járó megterhelést. Vagy gondoljuk el: a debreceni városvezetés szemszögéből, mit jelent az, hogy a lakosság lélekszáma az 1980. évi népszámlálás szerint 192 484 fő, hogy 1970 óta pontosan 19 százalékkal gyarapodott a népesség... Ennyi embert elhelyezni csak új lakótelepeken lehet. Ezért igazuk van azoknak, akik a panelépítkezés mellett kardoskodnak. De a lakótelepek szürkék, nyomasztóak, s ráadásul építésük idején számos olyan házat is lebontottak, szétvertek, amely a helyi emberek szívéhez nőtt. Ezért igazuk van azoknak is, akik a lakótelepek burjánzása ellen emelnek szót. Akkor hát kinek van végül is igaza? Az a véleményem, hogy ebben az olvasónak kell ítélnie. És korántsem csak azokból az írásokból, képekből, amelyek e számban napvilágot láttak. Az ítélethez az újságírónak is, az olvasónak is több és személyesebb tapasztalásra van szüksége...
