Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-07-24 / 15. szám
Az Egyesült Államokban élő fotóművész képeiből kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Galériában — Egy művész életútjától nem lehet függetleníteni alkotó útjának alakulását. Kérem, beszéljen életéről... — Valóban, a fotográfus műveit nehéz elválasztani személyétől, egyéniségétől, sorsától. Kezdjük azzal, hogy — még a háború előtt — nem dolgoztam, elkényeztetett kislány voltam, egyetlen feladatom az volt,, hogy orvosokhoz járjak. Meg sem tudnám mondani, hányszor műtötték. Tizenhét éves koromban férjhez mentem, gyereket akartunk, de sajnos, nem lehetett. Ügy 20—21 éves lehettem, amikor egyik barátnőm — aki most Kanadában nagyon jó nevű fotós — elhívott a Vadas Ernő-féle fotóműhelybe, hogy álljak modellt. A tanfolyam tagjaival rendszeresen jártak kirándulni, vidéki tájakat fényképezni, s arra kértek álljak vagy üljek a képbe. Csinos voltam, örültem az ajánlatnak, gondoltam, majd csodálatos képeket készítenek rólam. Két-három alkalommal velük mentem, de már akkor sem értettem, hogy egy vidéki idill elé miért kell egy civil, városi nő előtérnek. Ezek a kiruccanások azonban felkeltették érdeklődésemet a fotográfia iránt. — Aztán jött a háború. Gondolom, a legkisebb gondja is nagyobb volt a fényképezésnél ... — örültünk, hogy megúsztuk. Első férjemmel 1946-ban mentünk ki Amerikába. Odakint a nőgyógyászok végérvényesen megállapították, hogy sohase lehet gyerekem. Elváltam az első férjemtől, és életemben először maradtam egyedül. Azt csinálhattam, amit akartam. Az egyik nagybátyám meghallotta, hogy elváltunk, és azt javasolta: menjek el hozzá orvosi írnoknak, hiszen négy nyelven beszélek, latinul is. Volt annyi erőm, hogy nemet mondják, bár nem tudtam, mi lesz velem. Szerencsére hamarosan találkoztam Aigner László fotóművésszel, aki megkért, hogy néhány hónapig segítsek neki. Bementem a sötétkamrájába, és megtetszett a „pancsolás”. Aigner, aki látta érdeklődésemet a labormunkák iránt, elkezdett tanítani. Amikor itt befejeztem a munkát, gazdag ismerőseim fel akartak karolni; arra kértek, hogy fényképezzem a gyerekeiket. Negyven dollárt kaptam egy gyermekképsorért. Akkoriban ez egy titkárnő heti fizetése volt. — Ekkor már végérvényesen a fényképezés mellett döntött? — Ügy gondoltam, elég, ha egy héten csak egyetlen családhoz megyek fényképezni, és akkor már nem halok éhen. Így kezdtem gyerekeket fényképezni. Egyik nyáron azt mondta egyik ismerősöm, hogy Massachusettsben gyermektábort szervez, menjek el én is oda egy-két hétre, ott aztán annyi gyereket fényképezhetek, amennyit akarok. Itt csináltam meg az első olyan képsorozatot, amely ki is fejezett valamit, technikailag is kifogástalan lett. A címe: David barátot talál. Egy nőknek szánt folyóirathoz vittem a képeket. A -képszerkesztő megnézte a sorozatot, és kérte, hogy dolgozzam nekik a jövőben is. így kezdtem lapoknak fotografálni. Egy másik újság — látva megjelent képeimet — felkért: csináljak egy sorozatot: hogyan él egy amerikai család? Így minden évben más családhoz költöztem rövid időre, lefényképezni hétköznapjaikat. Tulajdonképpen itt tanultam meg, mi mindent kell belesűríteni egyetlen képbe, vagy képsorba. Volt olyan eset is, hogy a lap jogásza azt mondta, ezeket a képeket nem lehet közölni, mert sajtóper lesz. Az történt ugyanis, hogy amikor egy hatgyerekes család életét fényképeztem, azt vettem észre, hogy a férj otthon csak a televízió előtt bambul. Ha beszaladt hozzá valamelyik gyerek, rögtön adott neki egy pofont, mondván, hogy ne zavarja. Sírhatott valamelyik gyereke, megüthette magát akármelyik kisfia, ő csak ült, meredten bámulta a tévét, néha rászólt a feleségére, hogy csinálja ezt vagy azt. Rájöttem, hogy képeimről nem hagyhatom ki ezt a közömbösséget. Minden felvételt valahogy úgy csináltam, hogy benne legyen a zord, közömbös atya, akinek szinte semmilyen kapcsolata sincs a gyerekeivel. Egy másik alkalommal olyan családhoz kellett mennem, ahol minden a legnagyobb rendben volt, idillikus családi életet éltek. Hosszú ideig azt hittem, hogy ez az igazi családi modell: mindenki odafigyel a másikra, türelmesek, kedvesek egymással. Aztán az az ötletem támadt, hogy a nagyfiút elkísérem az iskolába, hogy megtudjam, miként viselkedik ez a jólnevelt, szelíd, gyengéd kisfiú közösségben. Szörnyen megdöbbentem, amikor azt láttam, hogy a jóságos gyermek, akibe csak lehetett, belecsíp, beleharap, belerúg. Kiderült, hogy otthon nem volt szabad a kishúgára még csak csúnyán néznie sem, mindig a kishúgnak volt igaza, otthon ő mindig csak vesztes lehetett. — Ügy tudom, a fényképezésen kívül gyermekpszichológiával is foglalkozik ... — Az évek múlásával, minél több tapasztalatot szereztem, annál világosabb lett, hogy egy témát nagyon körül kell járni ahhoz, hogy valóságos és jó legyen. Így kezdtem gyermeklélektannal, családpszichológiával foglalkozni. Rájöttem, hogy pusztán a jó fotótechnikai tudás édeskevés ahhoz, hogy gyereket fotózzak. BODNAR JÁNOS 25
