Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-07-24 / 15. szám
Hosszú évekbe tellett, amíg kiharcoltam, hogy egyáltalán tanulhassak. Minek azt? — kérdezték. Amikor pedig megtudták, hogy festeni akarok, egyenesen a szemembe nevettek. Olaszországban ma is sok festőriő férfinévvel szignálja a képeit, mert egy nő ugyan miért fest?” AMÁLIA: „A férjemet kitagadta a családja, amikor elvett. Itt ismerkedtünk meg Olaszországban, itt végeztem művészeti tanulmányokat, már a műveim is ismertek voltak talán, mégis azt mondta a famíliája, egy keleti nőnek semmi keresnivalója köztünk. Nagy szerelem volt, de én mindig éreztem, hogy hiányzik neki az édesanyja. Itt legalább kétszer annyit kell dolgoznia egy nőnek, hogy elismerjék, mint otthon ... Érdekes, azt mondom, otthon, pedig ott már, itt meg még idegen vagyok. Talán a legjobb útközben .. ZSUZSA: „Érdekes a családok reagálása is. Hiszen ha a lány külföldre megy férjhez, az egyesek szemében jó partinak számít. De ha hazamegyünk, a férjemmel senki sem tud beszélgetni, csak eszünk és nagyokat hallgatunk. Meséljetek ti — mondja anyám —, ti láttatok világot. Ha elmegyünk egy magyar társaságba és vicceket mondunk, azt meg a férjem nem érti. Azt hiszi, rajta mulatunk. Már nem is szeret velem jönni. De ugyanez majdnem fordítva is igaz, hiszen semmit sem tudok a férjem családjáról. Furcsán néznek rám, amikor felköszöntöm őket születésnapjukon, elfogadják ugyan az ajándékot, de még sosem kaptam tőlük semmit. Sokszor sírtam, mert nem megy a fejembe, hogy csak nekem kell hozzájuk idomulnom? Gondoltam már a válásra, és azt tanácsolnám otthon minden lánynak, hogy Magyarországon kössön idegennel házasságot, mert otthon könnyebb válni.” GIZI: „Két gyereket és három unokát hagytam otthon, mert a kisebbik fiamnak apát akartam, és abban a kisvárosban, ahol éltem, nem volt koromhoz illő szabad férfi. Üjsághirdetés útján egy rokonom szerzett nekem olasz férjet. Egy szicíliait... Mit tudtam én, hogy ez mit jelent? Kicsi is volt, csúnya is volt, de gondoltam, apának azért jó lesz. Hogy tüdott-e magyarul? Hát persze hogy nem. És a gyerek sem tudott olaszul, de úgy tűnt, kezdetben szépen megértik egymást. De aztán kimutatta a foga fehérét, egy ceruzát sem vett soha a gyereknek. Pedig kivakartam a koszból, főztem rá, de ő jóformán csak a nővéreivel élt. Annyira féltékeny volt, hogy állandóan utánam mászkált, leselkedett a sarkon, hová járok vásárolni. Fél év után otthagytam, erre ígért fűt-fát, hát visszamentem. Nem változott semmi, csak éppen még többet dolgozhattam. Most megint külön élünk, szerencsére befogadott egy magyar asszony, amíg nem szanálják a házát. Hogy azután mi lesz? Valami majd csak lesz...” MAGDA: „Az volna jó, ha az ember mindent előre tudna. Mert a sikertelen házasságot, úgyse vallja be otthon senki, mert szégyelli. Onnan minden olyan csillogónak látszik, még a sok bóvli is. Amikor már hosszabb ideje itt él az ember, akkor látja, mit veszített.” BEA: „Én kifejezetten rosszul jártam. A külkereskedelemben dolgoztam, és beleszerettem egy ügyfelembe. Utánajöttem, mégsem vett el. Azt mondta, amíg az anyja él, nem teheti. Ez így ment hat évig. Aztán a gyász miatt, később meg bánatában nem nősült. Most, hogy beteg, most már hív, most meg én nem megyek. Miután nem kértem menedékjogot, és nem is házasodtam olasz férfival, mindmáig nem kaptam meg az állampolgárságot. Már nagyon bánok mindent, de hiába is hívnak, nem merek hazamenni. Nem tudnám még egyszer újra kezdeni az életemet ...” ILDIKÓ: „Nekem is éppen eleget mondogatta az anyám, minek jár ide ez az olasz, rólatok beszél az egész falu és úgysem vesz el. Anyám keserves munkával egyre csak bővítgette a házát, hogy nekem legyen majd miben lakni. Most már építgetheti... Az első években nagyon nehéz volt, a férjemnek olyan foglalkozása van, hogy sokszor hónapokig egyedül hagyott. Én meg bepakoltam a gyerekeket a kocsiba, és hazamentem. Ez persze nem tetszett neki, de ha ő így, akkor én úgy! ! Sokat sírtam én is, mert kinevettek a kiejtésemért, mert dolgozni akartam, de a családi tanács, nemet mondott. Minek mennél el gyárba, amikor mi egy nap alatt megkeressük, amit egy hónapra neked fizetnének. Keserves harcokat vívtam a jogaimért és tudom, így is én áldoztam többet. A gyerekeim beszélnek magyarul, a nagyobbik idén a Balatonhoz megy, nyelvi táborba. De azért néha rám szól a férjem, hogy az ő asztalánál a gyerekek velem is olaszul beszéljenek.” Valami epilógus illenék e riport végére, valami olyan, hogy senki meg ne bántódjék. Hallgassuk meg hát még egyszer Annát, aki megfogalmazta az igazság egyik oldalát: „Ügy gondolom, az első hónapokban minden házasság nehéz. Otthon talán annyival könynyebb, ha nem tetszik valami, öszszecsomagolok, és hazamegyek a mamához. Itt azonban nincs kihez fordulni, a családfenntartónak, a férjnek van igaza. Akik könnyen tudnak alkalmazkodni, akik úgy érzik, nagyot léptek előre a társadalmi ranglétrán, azok hamarabb megtalálják a boldogságukat.” Ez talán igaz, de túlságosan egyszerű. Ennél azonban sokkal több felelősség terheli saját sorsukért azokat a lányokat és asszonyokat, akik oly könnyedén engedtek a szerelem csábításának, akikből Olaszországban lett anya. De ha már így alakult, akkor a világ is hibáztatható, hogy olyan, amilyen, hogy az ember következmények nélkül nem élhet ott, ahol akar. így hát az igazi epilógus elmarad. LINTNER SÁNDOR A városépítő és a karikaturista Találkozás Geszti Gáborral Budapesten Geszti Gábor 35 éves. Ma Brazília talán legismertebb karikaturistája. Rajzai naponta jelennek meg a legnagyobb példányszámú brazil napilapban, az O GLOBÓ-ban. Végzettsége szerint építészmérnök. — Jelenleg pusztán karikatúráiból él? — Igen: szabadúszó vagyok. Néhány évvel ezelőtt még építészként tevékenykedtem. Több felhőkarcoló után alkalmam volt megálmodni és majdnem egészen felépíteni egy várost. Neve: CARAJAS. Igyekeztem sok zöld területet belevinni. Az Amazonas vidéke, ahová tervezhettem, azelőtt a gumifák paradicsoma volt. De a kaucsuk, a műanyag mellett már nem kincs. Ezért épült Carajas a továbbra is értékes ércbányák szomszédságában. A város után nem bírtam magamat rászánni a háztervezésre. Egykét rajzom már napvilágot látott, amikor úgy döntöttem, hogy a karikatúrának fogok élni... Négy gyermekkönyvet is illusztráltam. — A bolognai könyvvásáron megvették két gyermekkönyvemet. Először saját gyermekeimnek kezdtem rajzolni. Majd valakinek eszébe jutott, hogy kiadja a gyermekeknek szánt rajzaimat. Két gyerekem van, egy kétéves és egy öt és fél éves. A feleségem brazil. Én tízéves koromban mentem oda szü-Bennlakók (Kiadatlan karikatúra) 1982 leimmel. Ma délután ellátogatok egy olyan helyre, amely után sokat „nosztalgiáztam”: a Bábszínházba. A nagynéném szerzett jegyet az Odüsszeuszhoz. A nagynéni: Duka Margit, a Bábszínház, majd a Bartók Gyermekszínpad egykori igazgatója. •— Önöknél mindenki művész a családban? — Ha nem is annak indul, azzá lesz. Édesapám, Geszti György, zenész, zenetanár. Bartóknak, Kodálynak és Dolmányának volt tanítványa. Az Amazonas Egyetemen ő honosította meg a Kodály-módszerrel való zeneoktatást, és alapította meg a konzervatóriumot. Testvéreim is zenével foglalkoznak. Édesanyám diplomája szerint pszichológus^ de textilművészként ismerik, volt kiállítása számos észak- és dél-amerikai államban, Afrikában és Európában. Az ő ösztönzésére indultam neki egy nagyobb európai körútnak. Magyarország előtt voltam Olaszországban, most pedig Hollandiába készülök és Franciaországba. Onnan pedig vissza Brazíliába. Ismét dolgoznom kell. A karikatúra műfaja igényli a folyamatosságot. Hogy lesz-e kiállításom Budapesten? Jó volna, ha lenne. Két év múlva ismét szándékomban áll ellátogatni Magyarországra. Kiállítás nélkül is. KAZANLÁR EMIL FOTÓ: HAJDINÁK GYULA 21
