Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-07-24 / 15. szám

ligha lehet pontosan megmondani, hogy az utóbbi 10—15 évben hány magyar asszony és lány kötött házasságot olasz férfival. A római magyar konzulátus csaknem másfélezer konzuli útleveles magyar származású olasz feleséget „ismer”, csak azokat tehát, akik megőrizték magyar állampolgárságukat is. P. Kovách Angelus Rómában élő kapucinus atya, egyik magyar nyelvű „Üzenet”ében arról tudósít, hogy hosszú, fáradságos kutatómunkája eredményeként több mint háromezer magyar asszony címét írta össze, többségükkel személyesen is találkozott. De számuk valószínűleg még ennél is több.

Az olasz és a magyar nép történelmi kapcsolatai, a két nép közötti szimpátia évszázados eredetű. Itália, az európai kultúra egyik bölcsője, a katolicizmus fellegvára, a művészetek hazája — nemcsak a magyar értelmiségi réteg képzeletét izgatta. „Délies vérmérséklet”, forró szerelem, amelyről a „bel canto” énekel, családszeretet: tisztelet a kivételnek, de leányaink többségében ezek az ismeretek élnek az olasz férfiakról. A tudatos vonzódáson túl. tehát létezik egy ösztönös vágyódás is.

Számtalan történet kering sikeres és tragédiával végződött házasságokról. De a nem házasságban élő magyar lányok is sikerrel vertek hírt a magyaroknak, mint például S. Ilona, aki éveken át suttogott „malacságokat” az éterbe egy olasz rádióállomás műsorában. Hallottam olyan esetről, hogy egy egyébként nős olasz férfi házassági ajánlattal csábította a lányt Olaszországba, és amikor kiderült az igazság, megfélemlítette, bezárta, és fizetés nélkül dolgoztatta. A lány később a követség segítségével menekült haza. Nyilván nem az említett két eset a jellemző, vannak boldog házasságok is, de több-kevesebb nehézséggel küzdenek valamenynyien.

Hallgassunk meg néhány magyar asszonyt, akiknek nevét természetesen megváltoztattam, hiszen sorsukban nem az egyedi vonás az érdekes, hanem ami valamennyiükre vonatkozik.

JUTKA: „Én is hallottam jó néhány házassági rémtörténetet, amióta itt élek, de azok többségében az elmaradottabb Délen történtek. Itt, Észak-Olaszországban jobb a helyzet, a magyarokéhoz hasonló a férfiak mentalitása. A legnagyobb gond számomra az, hogy másfél éve élek itt, de nincs munkám. A diplomámat kellene érvényesíttetnem, bár akkor is alig találnék képesítésemnek megfelelő állást, hiszen magyar—népművelés szakon végeztem az egyetemen. Most négyhónapos a gyerekem, és se közel, se távol nem találok bölcsődét, ahová felvennék. így egész nap be vagyok zárva a négy fal közé. A Milánói Magyar Klubban találtam végre egy barátnőt, akivel legalább beszélgethetek. Az olasz nőkkel igazán jót pletykálni sem lehet, mert csak a konyhatéma érdekli őket, meg a gyereknevelés. Más a nő

szerepe egy olasz családban, mint nálunk. Apám mindenben segített anyámnak, itt azonban minden az asszony feladata. Naponta kétszer főzök meleg ételt, ellátom a gyereket, és a férjem kívánságára egyedül ki se mozdulok a lakásból. Én azonban dolgozni szeretnék, hiszen azért tanultam. Hogy miért mentem férjhez, rögtön az egyetem után? Mert szerelmes lettem. Igen, néha gondokat okozott és félreértést, hogy amikor csordultig voltam érzelmekkel a férjem iránt, önkéntelenül magyarul szólaltam meg, és amire talán jól lefordítottam olaszra, már elszállt a pillanat varázsa ...”

IDA: „Mielőtt összeházasodtunk, kétszer is jártam itt, és mondhatom, nagyon kedvesen fogadott a férjem családja. De amióta együtt élünk, az anyósom hallani se akar arról, hogy munkát vállaljak. Naponta többször telefonál, így ellenőrzi, hogy otthon vagyok-e. Még a lepedőimet is pontosan átszámolta, hogy mégis mennyi a hozományom. Kevés. De ha örökölnék is egy házat otthon, semmit sem érnék vele, mert a pénzt vagy egyebet nem hozhatom ki. Tehát semmiképpen sem tudok számottevő összeggel hozzájárulni a családalapításhoz. És mivel munkám sincsen, teljesen ki vagyok szolgáltatva a férjemnek, hiszen mindenre tőle kell pénzt kérnem. Állandóan olvasom a hirdetéseket a Corriere della Serában, hátha találok valami olyan munkát, amely, ha képesítésemnek nem is, de az önérzetemnek legalább megfelel. Néhány címre elmentem már, de azt tapasztaltam, jobb állást nem szívesen adnak egy idegennek. Ha sokáig nem sikerül ezen a helyzeten változtatni, inkább hazamegyek. Csakhogy, akkor meg mi lesz a

gyerekkel, aki már olasz állampolgárnak született... ?”

ANNA: „Abba mindenkinek bele kell törődni, hogy itt így gondolkodnak az emberek. Nekem sokat segített a férjem, hogy megtaláljam a helyem a családjában. Persze alkalmazkodnom kellett, fölvenni a szokásaikat. Amíg Kecskemétre járt hozzám udvarolni, mindig dicsérte a főztömet. Képes volt akár naponta csirkepaprikást enni nokedlival, mondván, hogy nagyon szereti. Ha itt havonta egyszer azt főzök, nyomban azt mondja: már megint?” ZITA: „Én talán szerencsésebb vagyok, mert a saját környezetében ismertem meg a férjemet. Engem nem tudott megtéveszteni néhány szép ajándékkal, a csillogással. Úgy mentem bele a házasságba, hogy tudtam, minden megváltozik, ha elvesz. Láttam, a családjukban, minden nő másodrangú.

20