Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-07-24 / 15. szám
* Gyűjtők a Fehérvári úton Prisch Gyula, az Állami Nyomda dolgozója 27 esztendős, foglalkozására nézve könyvkötő. De ha valaki megkérdezné tőle: ki és mikor rakta ólomkeretbe a párizsi Notre Dame üvegfestményeit, vagy hogy a pergamoni nagy oltár alapzatán körülfutó friz kiknek a harcát örökíti meg, lefogadom: olyan pontos és kimerítő választ kapna, mintha művészettörténészhez fordult volna. Pedig Prisch Gyula se Párizsban, se a berlini állami múzeumban nem járt, művészettörténetet sem tanult. Csak éppen — képeslapokat gyűjt. — Műemlékeket ábrázoló színes képeslapokat! — igazítana helyre, ha látná, mit írok. — Mégpedig olyanokat, amelyek az emberi kultúra kezdeteitől, Mezopotámiától, Egyiptomtól az antik Rómán át, egészen napjainkig bemutatják az építő- és a vele társ művészetek fejlődését. Körülbelül tízezer lapom van már, alfabetikus sorrendbe rendezve országok, majd tartományok szerint. — És miért gyűjt? Mi ennek az értelme? — Mindig nagyon érdekelt a történelem. És ezek a műemlékek, a maguk stílusával, freskóival, szobraival: az emberiség története... * Prisch Gyulával és a többi gyűjtővel — a Budapesti Hobbi Klub és a bélyeggyűjtő kör tagjaival — a Szakszervezetek Fehérvári úti Művelődési Házában ismerkedtem össze. Itt adnak találkát egymásnak azok, akik képeslapot, jelvényt, minipalackot és minikönyvet, hotelcímkét, kártyanaptárt, posztert (és ki győzné sorolni, mit még?!) cserélnek, vesznek, eladnak. Minden vasárnap délelőtt a klubtagok előtt ingyen, a nem tag gyűjtők előtt pedig öt forint ellenében tárul ki ez a gyűjtőmennyország: a művelődési ház egyik földszinti szárnya, vagy tucatnyi helyiségével. A filatelisták pedig ugyanebben az időben az egyik emeleti nagyteremben gyülekeznek, mert ők más „szekta” tagjai. A földszint és az emelet azonos képet mutat: ez is, az is kirakodóvásárra emlékeztet. Az asztalok kincsekkel rakottak: ezernyi jelvény az egyiken, tízezernyi gyufacímke a másikon, százezernyi színes bélyeg — természetesen védő celofáncsík alatt — az emeleti harmadikon. És az asztalok között — mint lepkék a lámpafény körül — kóvályognakkeringenek a gyűjtők. Itt-ott megtorpannak hirtelen (föfedeztek valamit!), megkezdődnek a tárgyalások, az emeleten előkerülnek a bélyegkatalógusok is, aztán — szerencsés esetben — gazdát cserélnek a kincsek. Prisch Gyulának talán éppen most sikerült megszereznie a tízezer-egyedik képeslapot... * Mielőtt idejöttem, úgy véltem: azoknak az elíziuma ez a hely és a többi hasonló, akik nem találták meg az életcéljukat, családi harmóniájukat, a siker örömét a munkában, és a hobbi afféle pótkielégülés a számukra. Ez a vasárnap délelőtti klubnap itt, a gyűjteményük pedig odahaza pótolja nekik mindazt, amit mások, a szerencsésebbek, a munkahelyükön, a hivatásukban, a családi körben találnak meg. Azt hiszem, tévedtem. Legalábbis ami a többséget illeti. Itt van például Faragó Gyula, aki 1963 óta szedte össze darabról darabra mintegy nyolcezer jelvényből álló kollekcióját. Végzettsége: agrármérnök. Foglalkozása: a Fővárosi Kertészeti Vállalat munkavédelmi felelőse, 1976 óta ugyan nyugdíjas, de változatlanul bejár a vállalathoz, és csinálja, amit azelőtt. — Szereti és szerette a munkáját? — Kérem szépen, nagyon! És nemcsak én vágyók így. Nem hiszem, hogy akár egyetlen egy olyan idős gyűjtő lenne, aki ne szeretné »ma is a maga tanult szakmáját. Szó szerint ugyanezt mondja Fehérvári Béla, a Csepel Művek nyugdíjas technikusa. Rajongott és rajong a szakmájáért, ami nem zárja ki, hogy szenvedélyesen gyűjtse az úttörő- és az ifjúsági mozgalmak jelvényeit. Eddig 3300 különböző jelvényt szedett öszsze, köztük olaszokat, belgákat, németeket. És hogy miért éppen az ifjúsági jelvényeket gyűjti? — 1948 óta úttörővezető vagyok, illetve voltam. És azért kezdtem gyűjteni az úttörőjelvényeket, hogy megmutathassam a gyerekeknek: látjátok, így kezdődött, és így fejlődött az ifjúsági mozgalom. Mert a jelvényeken, ha hiszi, ha nem, rajt’ hagyja lenyomatát a történelem. — És hogyan gyarapítja a gyűjteményét? — Cserélek, veszek. Még külföldi partnereim is vannak. De a legbővebb forrás: a volt úttörőim, akik azóta rég felnőttek, rengeteget hoznak... A gyűjtés tehát nemcsak kikapcsolódást, ismeretgyarapítást, elfoglaltságot jelent, hanem kapcsolatteremtési, esetleg bővítési alkalmat is. A gyűjtők ugyanis könnyen és szívesen ismerkednek, mellőzve minden formaságot. Oláh László lakatos például első kérdésre elmondja: mióta és miért gyűjt iskolajelvényeket, hogyan tárolja őket, milyen memóriafejlesztő hatása van ennek a hobbinak! Aztán, miután belemelegedett, szól arról is,milyenek a munkakörülményei, családi vi- ’ szonyai. Román József vezető főorvoshoz sem ilyen-olyan titkárnők közbejöttével vezet itt az út. Mutasson neki bárki egy kártyanaptárt vagy kalendáriumot, már megköttetett az ismeretség. Itt egyedül a gyűjtési ág számít, az iskolázottság, a foglalkozás, de még az életkor sem játszik szerepet. Simon Ildikó például csak tizenkét esztendős, tehát éppen annyi (vagy csak annyinak mondja magát?!), hogy felnőtt kísérő nélkül bejöhessen ide, a gyűjtők eldorádójába a kártyanaptáraival, amelyeket hat esztendeje gyűjt. — Kikkel szoktál csereberélni? — faggatom. — Nekem mindegy, hogy öreg vagy fiatal, én mindenkihez odamegyek. És megy. Mert az idő kevés, a kínálat kártyanaptárból ezzel szemben nagy ... * Mégis, azt hiszem, ha „népszámlálást” rendeznének itt, a nyugdíjasok lennének többségben. Az ő számukra igazi áldás ez a klub meg a bélyeggyűjtő kör, illetve maga a hobbi, hiszen szabad idejük van rengeteg, ugyanakkor — a legtöbbnél legalábbis — mozgékonyságuk csökkent, a családi és társaskapcsolataik köre pedig beszűkült. És ez elsősorban a férfiakra vonatkozik. Karel Capek ugyan egyik elbeszélésében azt írja, hogy a férfiaknak azért van érzékük a gyűjtemények iránt, mert „ez azoknak az időknek a maradványa vagy ösztöncsökevénye, amikor a férfiak ellenségeik koponyáit, zsákmányolt fegyvere-14
