Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-07-24 / 15. szám
FOTÓ: KOVÁCS SÁNDOR két, medvebőröket, szarvasagancsokat és minden egyebet gyűjtöttek, amit zsákmányolni lehetett”. Azt hiszem azonban, sokkal egyszerűbb a magyarázat: a nőkre vár a házimunka, a gyerek; a családi munkamegosztás még napjainkban sem mondható kiegyenlítettnek; a nyugdíjas nagymamáknak pedig különösen sok a dolguk, több, mint volt aktív idejükben. Ezért kell a gyűjtők között valósággal nagyítóval keresni a nőket. Kiss György, a hobbiklub társadalmi vezetője — „civilben” írógépműszerész — nemcsak a gyöngébb nemet, hanem a fiatalokat is hiányolja. De azért bizakodik: — Azt hiszem, előbb-utóbb mindenki rájön arra, hogy szüksége van valamire, amivel a napi fáradtságát, idegességét levezetheti, A gyereknek, akit elgyötör a sok iskolai „kötelező”, éppen úgy, mint a felnőttnek. Aki erre rájön, annak könnyebb lesz az élete... Nem vitatom a klubvezető igazát, de azért bizonyára akadnak itt is olyanok, akiknek nem pihenést hoz, hanem hivatás- vagy élménypótlékot — a pszichológusök úgy mondanák, pótcselekvést — jelent a hobbi. De még az efféle pótlék is inkább hasznos, mint káros, ha más út-mód a körülmények megváltoztatására nem kínálkozik. Ami káros, az az üzletelés, a gyűjtők megkárosítása. Mert ilyen is előfordul, noha a vezetőség a hobbisoknál is, a bélyegeseknél is igyekszik eltávolítani az úgynevezett „neppereket”. Nem könnyű azonban valakire rábizonyítani, hogy például gyerektől potom áron vett meg értékes bélyeget vagy már muzeális ritkaságú régi képeslapot. Ha jól számolom, akkor eddig a kikapcsolódásként gyűjtőkről, a pótcselekvőről, és a nepperekről volt szó. Van azonban egy negyedik válfaj is, akiket racionalistáknak neveznék. ök nem a történeti tanulságot keresik vagy a tetszetős kisgrafikát látják a bélyegben — mert elsősorban a filatelisták között akadnak ilyenek —, hanem az értékálló pénzbefektetést. Itt van például Jávoriné Csitári Mária. — Én nem országok szerint gyűjtök, nem is motívumot — festményt vagy űrhajót —, hanem olyan bélyeget, amiről úgy gondolom: érdemes eltenni a kisfiamnak. Tehát ha öszszejön annyi pénzem, hogy egy Lánchíd-blokkot megvegyek, akkor megvásárolom. Az az enyém, azt én el nem adom, csak esetleg húsz év múlva, ha a fiamnak kellene valamire a pénz... * Odalenn, a hobbiklubban már csomagolnak. Dél felé jár az idő, Prisch Gyula is készül hazafelé. Ma sem jött hiába, ismét gyarapodott a gyűjteménye, ha nem is sokkal, de néhány darabbal. Hétfőn délután még benéz Budán a Zichy-kastélyba, ott is működik egy hobbiklub, aztán elmegy a Deák téri képeslapboltba, hátha érkezett valami szép újdonság. Heti 150—200 forintjába kerül — ahogyan vallja — ez a szenvedély, összeszámolom: évi nyolc-tízezer forintot költ tehát képeslapokra. Ez egy kéthetes külföldi turistaút ára. De Prisch Gyula nemigen utazik külföldre. Neki helybe jönnek a műemlékek. Igaz — „csak” képeslapon. GARAMI LÁSZLÓ 15
