Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-07-24 / 15. szám
ÉLETE Sok szép palota épült a Millennium idején, sok jó búza termett, meg kukorica, de a leginkább szegény ember termett ebben a gazdag országban. De hát ki számított szegény embernek? Akinek se földje, se vagyona, se biztos megélhetése nem volt, aki más „tallajából” (tarlójából) élt — válaszolja a szegény emberek tudósa, Kiss Lajos. 1900-ban ilyen nincstelen volt kerek számban kétmillió napszámos és uradalmi cseléd, azonban bízvást hozzájuk számíthatjuk a félmilliónyi törpebirtokost, akinenek a kis parcella nem nyújtott megélhetést. De a szegény közé sorolták a rossz földű, adóssággal küszködő, állat és gép híján veszkődő kisparasztok százezreit is. A falusi szegény nép élete a múlt század végén, a nagy európai agrárválság idején, az alacsony gabonaárak és a növekvő adóterhek mellett nagyon megnehezült. A múlt század utolsó harmada alakította ki azt a munkakényszert, azt a paraszti munkamorált, amely a falusi szegény embert a látástól vakulásig való önhajszolásra késztette. A paraszti életmód külső feltételei lassan és kevéssé változtak. A gyarapodó dunántúli és alföldi tájakon a vályogot lassan a tégla, a zsúpot és a nádat a cserép váltotta fel, egyébként a parasztház alakja nem változott. Jelentős újítást hozott a kemencéhez csatlakoztatott kémény. Ezáltal a konyha füsttelenné, tehát lakhatóvá vált. Egyidejűleg terjedt el a vaslapos takaréktűzhely, a „sparherd”, amely a fűtést is, a főzést is átalakította. A családi élet központja a konyha lett, amely a főzéstől a lakásig és a szomszédolásig mindenféle funkciót betöltött. Módosultak az étkezési szokások is. A tájanként és nemzetiségenként változó búza- vagy rozskenyér, lepény, máié mellett a burgonya vált a fő népélelmezési cikké. Korábban a birka volt a fő húsétel, de a legelők feltörése, a gyapjútermelés visszaszorulása után helyét a kisparcellán, a kisbérleten is tartható sertés vette át. Ez ugyan jóval kevesebb húst, de több zsírt, szalonnát, füstölt kolbászt adott a szegényeknek. A századfordulón csak a szegények szegényei nem vágtak disznót. A munka egyhangúságát jeles ünnepek tarkították. Ilyenkor a falu ünneplőbe, népviseletbe öltözött. A bő fehér gyolcsruhával szemben a színes népviselet a 19. században terjedt el. Legelőbb a díszes cifraszűr, majd a hímzett ingek, ujjasok, szoknyák, főkötők. Persze idők rendjén a városi, a gyári holmi behatolt a legeldugottabb falvakba is: kartonszoknya, „ceijgnadrág”, zakókabát. Ám ünnepi alkalmakkor a paraszti státuszt feltűnően jelző „népi” öltözék, használati tárgy került elő. A múlt század második felében alakultak ki a szemgyönyörködtető népi tájkultúrák. A polgárosodó köznapi és a tudatosan őrzött parasztos ünnepi, a funkcionális és a reprezentációs szféra ilyen éles széthasadása nem puszta néprajzi érdekesség, hanem 1 a paraszti életforma kettősségét kibontakozó megrekedését és válságát mutatja. A kisparasztság nagy része nem vált polgárrá, vállalkozó farmerré, amint lesüllyedt tömegei sem találtak nyomban ipari munkát, szakmát, nem tagozódtak be a munkásság soraiba. A falusi proletárok hadai vagy idénymunkás napszámosok, aratók, kubikosok, vagy uradalmi cselédek voltak. Számuk a századelőn kétmillióra, családtagokkal együtt 4,5 millióra rúgott. A cselédeket többnyire éves szerződés kötötte az uradalomhoz, de valóságos tartama gyakran életfogytig terjedt: az uradalmak törzsgárdája állandó volt. A cseléd „kommenciója” némi készpénzből, természetbeni juttatásokból és illetményföldből állt. Kötelezettsége Történelmünk képekben 60.0 SZEGÉHV EmBER
