Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-07-24 / 15. szám
AZ EGYÜTTMŰKÖDÉS ELŐNYEI Harminchatodik ülését tartotta fővárosunkban a Kölcsönös Gazdasági Segitség Tanácsa. Olyan világpolitikai, és - ami ezzel szervesen összefügg - olyan világgazdasági körülmények közepette, amikor talán nagyobb szükség van az elnevezésben levő kölcsönösségre, mint korábban bármikor. olitika teken nem járt igazán sikerrel. Ebben közrejátszott, hogy a várakozásoktól és kormányzati erőfeszítésektől jócskán elmaradt a nemzetközi kooperáció előnyeinek kibontakozása. Az 1956. májusi berlini ülésszak után megújuló KGST működésének új szakaszában az energia- és alapanyagprogramok tekintetében óriási áttörésre került sor. A sokoldalú megállapodásokra épülő kooperáció diadalmaskodott. Ezt a kormányközi megállapodások biztosították is, az energiarendszer összekapcsolását, csővezetékrendszer építésének megindítását stb. eredményezve. A feldolgozóiparban a termelés profilmegosztasát célzó, eleve végtermék-orientált kooperációs elképzelések (amelyek nem terjedtek ki a részegységek és alkatrészek gyártásának korszerű kooperációs törekvéseire) önmagukban is felesleges párhuzamosságok kiküszöbölését, nagy szériák kialakítását ígérték, ám csak részlegesen, nagy kormányzati erőfeszítések nyomán tudták áttörni. Ennek kiemelkedő példája az autóbuszgyártási program sikere. A vállalati érdekeltség nemcsak a nemzetközi, de még az országon belüli kooperáció ellen is hatott. Végül még az olyan iparágakban is, mint a gépipar vagy a vegyipar, ahol a nemzetközi KGST-szintű kooperáció a legerőteljesebb volt, csak a gyártási volumen 3—4 százalékát érintették a kooperációs megállapodások, melyek a KGST-relációjú exporttevékenységnek mintegy 10 százalékát befolyásolták. A korábbi elképzelésekhez és igényekhez képest tehát a kooperáció a feldolgozóiparban csak marginális szerepet játszott. Nem lehet természetesen véletlen, hogy a technika és az ipar szerkezeti átalakítása területén, illetve általában a minőségi változásokban — önköltség, gazdaságosság, versenyképesség — nem sikerült az iparban gyökeres változásokat elérni és a deklarált, kívánt célokat megvalósítani. Mindez bizonyára szorosan összefügg azzal a ténnyel, hogy nem sikerült az importáló iparfejlesztés útjából igazán kitörni. Márpedig az importáló iparosítás logikájából, belső értékrendjéből az következik, hogy a terméket itthon gyártom, és ehhez képest mindig csak másodrendű, hogy ez mennyibe kerül, milyen technikai szinten valósul meg, és mennyire versenyképes. Ezeken a területeken tehát nem került sor az iparpolitika megújulására, és ebben nyilván erőteljesen közrejátszottak a meghatározottságok, nem utolsósorban a gazdaságpolitika megkezdett útjának azonnali lezárhatatlansága, az átalakulás részlegessége. A kohászati programot például nem akarták egyik napról a másikra félbehagyni, hiszen az óriási értékek elherdálását vonta volna maga után. Az adott nyersanyag- és energiakörülmények között ugyancsak nem látszott lehetségesnek, más, nagyobb volumenű alapanyag, ezen belül nehézvegyipari programok mellőzése sem. A belső és nemzetközi meghatározottságok mellett természetesen a felismerések szintje is több területen csak limitált volt még. A világpiaci közeg ugyanakkor nem volt igazán kényszerítő, hiszen ezekben az években (a magyar gazdaságtörténet egész XX. századi történetében egyedülálló módon), a magyar külkereskedelem nyereséges volt, pontosabban a cserearányok javulása volt megfigyelhető. Ennek a folyamatnak azután az olajválság 1973 után gyorsan véget vetett. Az utóbbi években — az élet diktálta kényszerűségből — egy kicsit közgazdász lett mindenki Magyarországon. S nemcsak azért, mert, mint mindenütt a világon, manapság nálunk is divatos dolog érteni a gazdasághoz. Hanem elsősorban amiatt, hogy néhány év óta a saját bőrünkön is érezzük: a világgazdasági válság nem tiszteli az országhatárokat, hozzánk közeledve nem torpan meg, s hatásaitól egyáltalán nem tudja függetleníteni magát a magyar gazdaság sem. Mi történt voltaképpen az elmúlt évtizedben? Az olaj ára — kétszeri nagyobb robbanás és több kisebb detonáció nyomán — a csillagokba szökött. Megdrágult az energia. Kitűnt, hogy ismét szükségünk lesz a több ízben trónfosztott szénre. És — bár a KGST-n belül érvényes, úgynevezett bukaresti árelv azt jelenti, hogy a világpiaci árak a közösségen belül csak öt év átlagán érvényesülnek — számunkra is megdrágult a Szovjetunióból kedvezményes áron érkező olaj. Ugyan ki sejtette néhány évvel ezelőtt, mi az a cserearányromlás? Nos, ma már az iskolás is fújja: adott mennyiségű exportcikkért jóval kevesebbet kapunk a világpiacon, mint korábban. Megfordítva: a korábbinál jóval több árut kell kivinnünk ahhoz, hogy helyreállíthassuk a gazdasági egyensúlyt. így hát soha nem látott mértékben van szükségünk az együttműködés kínálta előnyökre — pontosabban, arra, hpgy megfelelően élni tudjunk velük. S nemcsak az árucserére, hanem a közös kutatások, a fejlesztések eredményeire, a gyártási együttműködésre is — hiszen alapigazság, hogy nagy sorozatban gyártani valamit, olcsóbb, mint kicsiben, s az egyik országban előállított holmit gazdaságosabb úgy készíteni, hogy másoknak is jusson belőle. Annál is inkább, mert a KGST-országok jórészt szomszédaink, és — erről beszélt Veress Péter külkereskedelmi miniszter a hazai közgazdászok tavaszi konferenciáján — a közeli országokkal kereskedni: földrajzi és történelmi szükségszerűség. Az utóbbi évek gazdasági fejleményei, és az ennek nyomán kialakult jelenlegi helyzet fontos tanulságokkal szolgál. Megerősíti, hogy talán az eddiginél is nagyobb mértékben van szükség az együttműködésre, a gazdasági integráció elmélyítésére. Erre az ötéves tervidőszakra a magyar népgazdaság számára szerény fejlődést irányoztak elő. A fő feladat a külgazdasági egyensúly helyreállítása, s eközben az elért vívmányok, a2 életszínvonal megőrzése. Ezért más megoldás nem kínálkozott, mint az, hegy csökkentsük a felhalmozási hár.yadot, és szigorú takarékossági intézkedések is történtek. A magyar gazdaság azonban napjainkban a világban nemcsak ezekről a visszafogó intézkedésekről nevezetes, hanem a rendelkezéseknek égy másik, igen széles köréről, amelyek pártolják a magánkezdeményezést, mobilizálni kívánják az emberek agyában, és — senki sem titkolja — pénztárcájában rejlő tartalékokat. A kisvállalkozásokról van szó, amelyek első önálló lépéseiket január óta teszik Magyarországon. Ez az egyik olyan intézkedéscsokor, amelynek nyomán manapság szerte a világban gyakran beszélnek a „magyar csodáról”. Nos, azt hiszem, egyetérthetünk vezető közgazdászainkkal abban, hogy magyar csoda nincs, van ellenben versenyszellem, s van törekvés, amelynek célja: képessé tenni a gazdaságot arra, hogy elfogadhassa a világgazdaság kihívását. Ezért mondta az ülésen Lázár György: — Folytatjuk a tervezési módszerek, a központi és a vállalati irányítás eszközei, az árrendszer, az érdekeltségi viszonyok, a szervezeti rendszer, a munkakultúra olyan továbbfejlesztését, amivel jobb feltételeket teremthetünk az új, korábbinál nagyobb követelmények kielégítéséhez. Ugyanakkor a magyar miniszterelnök azt sem rejtette véka alá — és az ülésszakot záró sajtókonferenciáján ezzel Nyikolaj Faggyejev, a KGST titkára is hangsúlyozottan egyetértett, hogy az együttműködésben sok még a döccenő. Gyakoriak a fennakadások a szerződések teljesítése során, legyenek azok akár két-, akár több oldalúak. Sokszor fordul elő az is, hogy csúsznak a szállítási határidők, akadozik az alkatrész-utánpótlás, mert csak a kibocsátott végtermékre fordítanak gondot. Nem megfelelő a szervizhálózat, és nemegyszer tanúi lehetünk pénzt, időt, energiát rabló, párhuzamos fejlesztéseknek is. Mindezek mellett a gondok mellett a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa továbbra is gazdaságunk egyik legjelentősebb stabilizáló tényezője. Egyetlen példa: a Magyarországon felhasznált villamos energia közel egynegyedét a szocialista országokból importáljuk, ezért számunkra különösen fontos, hogy a KGST-tagállamok egyesített energiarendszere zavartalanul működjék. A KGST-országok kölcsönös szállításai teljes árucsere-forgalmuknak 55 százalékára rúgtak az elmúlt esztendőben. Ezért az ülésszakon — kölcsönös érdekről lévén szó — elsősorban a következő ötéves tervidőszak, az 1986—1990 közötti periódus népgazdasági egyeztetésének és összehangolásának a kérdéseit tekintették át. Napirenden van a termelés intenzívebbé tétele. Ezért a tagállamok együttműködési intézkedéseket fogadtak el — ezeket már az ülésszakot megelőzően egyeztették —, a mikroprocesszorok és a robottechnika területén. A mikroprocesszorok miniatürizált elektronikus alkatrészek, amelyek segítségével megsokszorozható a gépek műveleti sebessége. Felhasználásukkal a legprecízebb munkák is elvégezhetők, anyagot, energiát takaríthatunk meg, és növelhetjük a szellemi kapacitást. Az általuk vezérelt robotok pedig a tudományosfantasztikus könyvek lapjairól lelépve, hamarosan nálunk is bevonulhatnak a gyártócsarnokokba. Dolguk — amelyet naponta akár 24 órán át, lankadatlan „figyelemmel” és „szorgalommal” végeznek — az, hogy megszabadítsák az embert a nehéz fizikai munka súlyától, egészséget-ideget tépázó monoton hatásaitól. Sőt, az intelligens robotok már az alkatrészek felismerésére is képesek. Szó esett az ülésen az atomerőművi berendezések gyártásának szakosításáról és az együttműködésről, valamint a színes televíziózásról és a videotechnikáról. Az ülés summája számunkra az lehet — ezt egyébként gazdaságpolitikánkban naponta megkíséreljük átültetni a gyakorlatba —, hogy manapság a gazdaságban a stabilitást a változásokhoz való rugalmas alkalmazkodás képessége jelenti. VARGA ZSUZSA 11
