Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-07-24 / 15. szám

Agrárpolitika-iparp

A gazdaságpolitika megújulása az agrárpolitika esetében is politikai szükségszerűségből ered. A kötelező beszolgáltatás eltörlése, a kötelező vetéstervek rendszerének felszámolása, amit az Elnöki Tanács 1956 novemberében rendeletbe foglalt, elsősorban azért született meg — ahogy ezt később Kádár János megfogalmazta —, mert a korábbi rendszer „gyűlöletessé vált a parasztság előtt”, és annak az eltörlése alapvető politikai követelmény volt. A gazdaságpolitika nem is nagyon tudta még, hogy mire vállalkozik, és milyen úton indul el, hiszen teljesen járatlan volt ez az út. Addig a mezőgazdasági tervezés és a lakossági ellátás egyedül lehetségesnek tartott útja a kötelező beszolgáltatásra és a kötelező vetéselőírásokra épült, tehát utasításos, területileg lebontott tervezésre, ahogy a tervezés egész mechanizmusa működött. A gazdaságpolitika azonban elindult a töretlen úton, és a piaci kapcsolatok beépítésével megtalálta azokat a megoldásokat, melyek állam és mezőgazdaság, állam és parasztság között az új helyzetben. a kötelező beszolgáltatás eltörlése után egyedül lehetségesek voltak. A piacon kellett felvásárolni a mezőgazdasági termékeket, és ha onnan kellett vásárolni, akkor olyan árakat kellett fizetni, melyek a költségeket hívebben tükrözték, és szakítottak a korábbi beszolgáltatási árak mesterséges, legtöbbször önköltség alatti szintjének megszokottságával. Itt tehát új kapcsolatrendszerek, új mechanizmusok épülnek ki a mezőgazdaságban, és ez fonódik össze azoknak a gazdaságpolitikai elveknek az újrahirdetésével, hogy „kettős feladatot” kell a mezőgazdaságban megoldani. A szocialista szövetkezeti átszervezés programját a mezőgazdasági termelés fejlesztésével együtt kell megvalósítani. Ezt a feladatot korábban már, szavakban a Magyar Dolgozók Pártja is meghirdette, gyakorlatban azonban egyáltalán nem követte. A gazdaságpolitika egyetlen kormányzati szinten kidolgozott programja éppen az agrártézisek formájában készül el 1957 tavaszán, és kerül elfogadásra 1957 nyarán. Az agrárpolitikai tézisek lényegében arra az elképzelésre épültek, hogy a szövetkezeti átszervezés a gazdasági feltételektől függő, hosszú folyamat. Amint az ország és a népgazdaság erőforrásai ezt lehetővé teszik, úgy kell a meglevő szövetkezeteket erősíteni, úgy kell azokat igazi vonzó nagyüzemmé fejleszteni, és így válnak ezek valóban példává, az egyénileg gazdálkodó parasztok számára is, akik majd fokozatosan csatlakoznak a jobb feltételeket, jobb munkakörülményeket és jobb életformát biztosító szövetkezetekhez. Ezért különleges súlyt helyezett a fokozatosság útjára is, ami a hagyományos artel típusú szövetkezettel szemben az átmeneti — egyszerűbb szövetkezési formák — szakcsoportok, társulások, földművesszövetkezetek stb. — számos változatát állította előtérbe.

Ezt a koncepciót az MSZMP Központi Bizottsága 1958 végén felülvizsgálta. Korántsem beszélhetünk tehát az MSZMP agrárpolitikájának egységes, változatlan útjáról. Kádár János, a Központi Bizottság ülésén négy évvel később maga is kiemelte, hogy az agrárpolitika ezen korai szakasza két időszakra osztható. Az első szakasz 1956 őszétől, 1958 decemberéig tartott, s ekkor újabb szakasz vette kezdetét. Ez utóbbi periódusban már nem az 1957 nyarán kialakított koncepció, te-Részletek Berend T. Ivón akadémikus előadásából, amely az elmúlt negyedszázad gazdaságpolitikai változásait taglalta; négy elemének — az életszínvonalpolitikának, az agrárpolitikának, az iparosítási politikának és a tervezési irányítási rendszernek a fejlődése kapcsán.

hát a nagyon fokozatos, a gazdasági feltételekre, korszerű nagyüzemek létrehozására alapozott átszervezés elve érvényesült. Ezzel szemben az újabb döntés a politika elsődlegességét állította előtérbe, hangsúlyozva a politikai meggyőzésre alapozott tömeges kollektivizálás megindítását az ország azon területén, ahol ez lehetséges, nagyobb és általános ugrás nélkül. 1958 végén vita bontakozott ki az agrárpolitika további útja körül, és ebben három főbb eltérő álláspont rajzolódott ki.

Az egyik tulajdonképpen a régi megszokások és megoldások természetes reflexeként bukkant fel, s jelentőségére utal, hogy maga a földművelésügyi miniszter is ezt képviselte. A Központi Bizottság 1958. decemberi ülésén elmondott felszólalásában a földművelésügyi miniszter úgy fogalmazott, hogy ,,el kell szegényíteni a jómódra kapott parasztokat”, mert csak így lehet a szövetkezet útjára szorítani őket. Ha megtalálják a számításaikat a parcelláikon, akkor hiába vonzó a nagyüzem, nem lesz szövetkezeti átalakulás. Ez tulajdonképpen ismét a korábbi erőszakos, a parasztságot és a mezőgazdaságot sújtó, és a kettős feladat megoldását lehetetlenné tevő agrárpolitika lett volna, amit a Központi Bizottság egyértelműen elvetett. Ugyanakkor nem azonositotta már magát a Központi Bizottság azzal az 1957-es koncepcióval sem, ami a kollektivizálás hosszú, lassú átmenetét járta volna. Ezzel szemben jelentkezett az agrárátalakulás olyan elképzelése, ami tulajdonképpen az 1957. nyári koncepció újabb változataként fogható fel. E nézet képviselői elfogadva a tömeges kollektivizálás politikai eszközök előtérbe állításával történő megindításának szükségességét és időszerűségét, a kollektivizálást nem a hagyományos artel típusú szövetkezetre kívánta volna építeni. Ezzel szemben szántóművelési szövetkezetek létrehozását javasolta, míg az állattenyésztés a magánparaszti gazdaság keretei között maradt volna. (Regionálisan a kollektivizálás eszerint az ország szántóterületére terjedt volna ki.)

Ezt az álláspontot ugyancsak elvetve, végül is egy negyedik elképzelés győzedelmeskedett. Világos volt például, hogy nem szabad újra a parasztság elszegényesítésének és az erőszakos szövetkezetesítésnek az útjára lépni. Világos volt az is, hogy már nem kívánják hosszú. 15—20 éves spontán folyamatra bízni az átalakulást. Arra, hogy miként kell megoldani, hogy a parasztság rövid idő alatt, önkéntesen, mégpedig a mezőgazdasági termelés növekedésétől kísérve lépjen a szövetkezetbe, nem volt kész modell. Ez tulajdonképpen az átszervezés folyamatában alakult ki. Az átszervezés végére, 1961 elejére ennek nyomán kialakulóban volt a magyar mezőgazdasági szövetkezetek új típusa, amely az előző koncepcióknak sajátos kombinációját valósította meg. Végül is az átszervezés folyamán a hagyományos artel típusú szövetkezet formája, dominanciája mellett is beépült a magyar termelőszövetkezeti modellbe a fokozatosság, az egyéni gazdálkodás és szövetkezés kombinációjának lehetősége. Ennek legfőbb formája a háztáji gazdaság sajátosan fontos szerepében valósult meg.

Amíg az életszínvonal-politika az agrárpolitika, a gazdaságpolitika legfőbb megújulási elemét képezte, addig az iparosítási politika esetében ezt nem mondhatjuk el ilyen egyértelműen. Nem arról van szó, hogy az iparpolitika ne alakult volna át lényegesen. Nagyon sok fontos elvi fölismerés és nyilatkozat utal erre. Idézhetném az 1956. decemberi határozatban megfogalmazott új iparpolitikai elveket, amelyek tulajdonképpen máig érvényesek. Ennek ellenére mégis azt kell előrebocsátani, hogy nagyobb átalakulás csak az iparpolitika bizonyos szféráiban bontakozott ki. A tények azt bizonyítják, hogy az iparpolitika legfőbb megújulási, változási folyamatai az életszínvonal-politikából és az agrárpolitikából következtek. Ezek nyomán ugyanis az iparpolitikának erőteljesebben figyelembe kellett vennie a fejlesztés arányosságainak követelményét. Ebből következett többek között az iparosítás ütemének mérséklése, továbbá a nemzeti jövedelem felhalmozási és fogyasztási hányadának gyökeres átalakítása. Az iparosítási politikában olyan belső változások is lejátszódtak, melyek — ne feledjük, hogy az arányosság talán az egyik legtöbbször hangoztatott gazdaságpolitikai követelmény a konszolidáció hónapjaitól — az arányosságot az iparon belül is érvényesíteni törekedtek. Nem utolsósorban az energia- és nyersanyagbázis, valamint a feldolgozóipar közötti arányosság biztosítása került előtérbe, ami az első ötéves terv gazdaságpolitikai hibái fontos konzekvenciáinak levonását jelentette.

Rendkívül nagy erőfeszítéssel, a második három-, és a második ötéves terv is következetesen érvényesítette az energia- és alapanyagprogram elsődlegességét. Ezek kötötték le az ipari befektetések mintegy háromnegyed részét az 1957 utáni egész első évtizedben. Nyilvánvaló, hogy mindez igen lényeges változás az iparosítási politikában. Még elemeket is jócskán sorolhatnék. E rövid áttekintés keretében hadd említsem azonban azokat a mozzanatokat is, amelyek az iparosítás politikájában a meghirdetett célkitűzések ellenére sem váltak igazán sikeressé. A gyakran hangoztatott célkitűzések ellenére ugyanis nem sikerült az adottságokhoz, az ország energia- és nyersanyagfeltételeihez alkalmazkodni abban a formában, hogy ne az energia- és anyagigényes ágazatok fejlődjenek a legerőteljesebben. Nem sikerült érvényt szerezni annak a jelszónak sem, hogy a technika, technológia elsődlegességét kell a menynyiségi növekedés elsődlegességével szemben érvényre juttatni. Mindezt már az 1956. decemberi határozat egyértelműen leszögezte, de a gyakorlati megvalósítás rendkívül aka-' dozott. Nem sikerült ugyanakkor a földolgozóipar szerkezetében sem végrehajtani azokat az átalakításokat, termelési szerkezetváltást (ma igy neveznénk), amelyeket az iparpolitika preferenciaként leszögezett. A gépipar négy kiemelt ágának elsődleges fejlesztése, a termelési hagyományok és a korszerű technikai lehetőségek kiaknázása érdekében, nagy „tudásigényes” gazdasági terüle-10