Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-07-24 / 15. szám
szett, az öreg mentők hamar kiszekálták maguk közül. Magam is végigjártam az ő iskolájukat, de ma is azt mondom, sokat tanultam tőlük, nemcsak szakmai fogásokat, hanem emberséget is ... Az első bevetésem munkába állásom első napján volt. A legveszélyesebb helyről, a tizenkettő-a aknából sikerült kihoznunk egy szénmonoxid-mérgezést szenvedett bányászt. Ez a gáz a legalattomosabb, mert színtelen, szagtalan, így felismerhetetlen, csak egyik pillanatról a másikra rosszul lesz tőle az ember ... .. . akkoriban a bánya levegőjének ellenőrzésére a lámpák aljára szerelt kis kalitkákban kanárit, fehéregeret vittek le magukkal. Ezeknek az állatoknak az érverése többszöröse a mienkének, így gyorsabban reagáltak a mérgező gázokra. Ez volt minden védekezési lehetőségük, a többi elsősorban a szerencsétől függött, nem véletlen, hogy a „jó szerencsét” lett a köszönésünk. Szóval a lent dolgozók magukra voltak utalva, csak magukra számíthattak. Az első függetlenített bányamentők 1953-ban kezdtek el dolgozni Tatabányán. Talán közrejátszott ebben az 1950-es nagy sújtólég- és szénporrobbanás is, amikor 81 bányász halt meg. Egyébként még ez idő tájt is évente 250—300 alkalommal riasztották a bányamentőket, néha egy nap többször is. Mostanában már csak húsz, huszonötször évente, s ebből csak egy-kettő komolyabb eset. Az ország legkorszerűbb mentőállomása a miénk. Három riadókocsirik, két VOLVO Lapplanderünk, két terepjárónk és egy parancsnoki személygépkocsink van, mindet felszereltük URH rádióadó-vevővel. S minden mentőnek jut egy hordozható adó-vevő is. A mentőállomásunk „lelke” a diszpécserszoba, amelyet egy vezetékrendszer köt össze minden bányaüzemmel, illetve a bányákban felállított mérőműszerekkel, automata riasztóberendezésekkel. Ha valahol baj történik, vagy veszélyhelyzet alakul ki, az automata riasztócsengő megszólal nálunk a mentőállomáson is... . .. nem tudom, ki hogy van vele, nekem libabőrös lesz a hátam, ha megszólal a riasztócsengő. Aztán, amikor már a gépkocsival a helyszín felé tartunk, megnyugszom, mert a szerelvények előkészítésével foglalkozom, a különleges ruhát veszem fel, megérkezés után a mentést szervezzük, s nincs időm másra gondolni... egy bányamentőnek egyébként sem szabad sohasem félnie, mert akkor biztos bekövetkezik, amitől tart. Még bizonytalanságát sem mutathatja ki, mert maradéktalanul bíznia kell benne a szerencsétlenül jártnak és a mentős bajtársaknak egyaránt. Aki pánikba esik, az nem közénk való, nem azért vagyunk, hogy egymást mentsük ... ... jelenleg harminckilenc hivatásos bányamentőnk van. A kiválasztási követelmények olyan magasak, hogy talán a repülősökéhez hasonlíthatnám. Szerencsére, bár igen jól megfizetjük az embereinket, a protekciósok nem nagyon törik magukat, hogy hozzánk kerüljenek. Az alapfeltétel, hogy az illető huszonnégy éven felüli, orvosilag alkalmas bányász legyen, aki már eltöltött legalább két évet a föld alatt. A jó erőállapot igen fontos, mert itt, ha baj van, órákon át ínszakadtig kell melózni, emberéletek függnek a percektől. Aztán a pszichológiai alkalmasságot vizsgáljuk. Aki veszélyhelyzetben megbénul, az lehet jó haver, lehet jó barát, de bányamentő soha. S még sorolhatnám a feltételeinket hosszan, hogy a családi körülményei rendben legyenek, mert akinek nincsenek rendben az idegei, könnyebben hibázik, márpedig nálunk legtöbbször nincs mód a javításra, nincs utóvizsga ... ... össze se tudom számolni, hány mentésben is vettem részt. Dolgoztam már derékig érő hideg vízben; olyan sűrű fekete füstben, hogy tíz centit nem láttam előre, csak tapogattam, olyan bányatűzben, hogy mellettem többen hőgutát kaptak, hánytak és rázta őket a hideg, kilencvennyolc százalékos metántartalmú levegőben. Egyszer a tizennégyes aknánál öt bányász rekedt egy szintomlasztásos pásztafejtésben. Amikor másfél órás megfeszített munka után odaértünk hozzájuk, csak a fejük látszott ki a szénből. A fejtés mozgásban volt, még azt se tudtuk, mi magunk kikerülünk-e onnan élve, mégis kiástuk őket a kezünkkel. Mind az ötöt sértetlenül hoztuk ki. Ahogy jöttünk velük kifelé, éppen műszakváltás zajlott, s a délutáni műszakosok sorban megköszönték nekünk, pedig még csak akkor indultak lefelé. A szeretetnek ez a megnyilvánulása életem egyik legszebb élménye. A legszörnyűbb pedig az 1978-as nagy sújtólég- és szénporrobbanás. Először az életben maradottakat hoztuk ki. A látvány egész életre bennem marad, ahogy fekszenek sorban egymás mellett, összeégett bőrükbe feketén beleégett a szénpor, s ott sírnak a feleségek; szülők. Az én csoportom azután kilenc halott bányászt keresett, mert nekünk az elhunytakat is kötelességünk felhozni. Fekete nulláslisztbe kellett vágatot hajtanunk, mert a szén annyira összetöredezett. Csak hármójukat találtuk meg... .. . Bányamentőnek lenni — hivatás. Mindenhez érteniük kell, a szakma minden trükkjét ismerniük kell, egészen az elsősegélynyújtásig. Nem véletlen, hogy negyedévenként fizikai és munkapszichológiai felméréseket tartunk, s munkaszerződésüket évente újítjuk meg. Nálunk csak tökéletesen egészséges ember dolgozhat... ... majd húszéves szolgálatom alatt csak egyszer sérültem meg. Még a hatvanas években egy nagyobb bányatűznél. A függőakna tölcsérén dől kifelé a fekete füst. Mi a szellőztetőn, ahogy mi nevezzük, a behúzóaknán mentünk be, de ott is vörösen izzottak a vas biztosítók, még az iszapvezeték kétszáz milliméter átmérőjű csöve is izzott. Végül az aknát légmentesen lezártuk, hogy a tűz ne kapjon levegőt, és magától elaludjon. No, ott, az utólagos ellenőrzés során rosszul léptem, és kifordult a bokám ... Elmondta PETRICSEK JÓZSEF, a Tatabányai Központi Bányamentő Állomás vezetője és BRÉM OTTÓ bányamentő. Feljegyezte: PüKORNY ISTVÁN A felvételek a Tatabányai Központi Bányamentő Állomás egyik gyakorlatán készültek FOTÓ: RUZSONYI GABOR ÉS BRANSTETTER SÁNDOR — MTI 9
