Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-07-24 / 15. szám

Föld alatti őrangyalok

„Életet ment az orvos is, csak az nem kockáztatja közben a saját életét..."

(Egy tatabányai bányamentő)

— Nálunk, Tatabányán, 1896 óta folyik szénbányászat. Abban az évben találtak a síkvölgyi Esterházy-uradalom területe alatt — nyolcvan és száztíz méteres mélység között — hat-nyolc méter vastag széntelepeket. A századforduló a gazdasági fellendülés időszaka volt, nem meglepő hát, hogy néhány esztendő múlva évi kétmillió tonna szenet hoztak felszínre. Bányászok százai, ezrei dolgoztak egyre nagyobb mélységben, s egyre növekedett az omlások száma, gyakran tört be a víz a föld alatti járatokba. Rengetegszer gyulladtak meg maguktól a vastag széntelepek is, s végül megjelent a metán. Szóval Tatabánya jócskán hozzájárult ahhoz, hogy a bányászok munkáját tekintették a legveszélyesebb foglalkozásnak. Bányászfeleségnek lenni egyet jelentett a 'korai özvegységgel.

1911-ben alakult egy bányamentő állomás, ahol a mentőfelszereléseket tartották, s ha szerencsétlenség történt, lovas kocsi vitte ezeket a helyszínre, s a bányamentők — minden bányaüzemben a bányászok közül képeztek ki 15—20 embert — és az önkéntes jelentkezők próbálták a lent maradiakat kihozni. De jóformán csak a csákányok és néhány Dräger gyártmányú légzőkészülék állt a rendelkezésükre ...

— Én 1964 februárjában lettem itt, Tatabányán bányamentő. Még előtte, mikor bányászként dolgoztam, egyszer engem is betemetett egy kisebb homokomlás. A társaim ástak ki... hát tudtam, milyen érzés száz méterrel a Föld felszíne alatt bajba kerülni, s a sötét csendben várni, hogy segítsenek rajtam, s közben azon töprengeni, életben maradok-e? Akkoriban a vezetők „ránézésre” választották ki a bányászok közül a legrátermettebbeket, a szakmai tudás alapján, meg a híre alapján: kemény gyerek-e, lehet-e rá számítani, ha baj van, nem ijed-e meg a saját árnyékától, és így tovább. Aki nem tét-