Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-07-10 / 14. szám

Ezt a gyönyörű képeskönyvet Andersen bácsi írta, és csak jó gyermekek olvashatják. Éppen ebben különbözik a többi könyvtől, amelyeket a Jézuska még csintalan gyermekeknek is visz. ha nem éppen rosszak. Andersen bácsi könyvét azonban csakis jó gyerekek kapták, s ha valami rosszat tesznek, el kell venni tőlük a könyvet, és mindaddig nem szabad viszszaadni, míg meg nem javulnak. Ügy vigyázz rá!

Mikor apa ezeket mondta, karácsony este, hatéves voltam. Komolyan beszélt, de anélkül hogy a homlokát összeráncolta volna. És a szemeimbe nézett, én pedig megsimogattam az arcát — délután ott volt a borbély —, és azt gondoltam, hogy milyen furcsa: ha valakinek az apja enynyire fiatal.

Apáék kártyáztak, a nagyapáék is átjöttek. Aranykrajcárokkal volt tele Terke húgomnak a marka, és öcsém, Gudi, hat narancsot evett meg, és három házat épített az új játékkövekből, míg én a szobában a nagy kanapén olvastam Andersen bácsi könyvét. Míg csak le nem feküdtünk. Akkor pedig a fejem alá tettem.

Itt kezdődött az ismeretségem Andersen bácsival. Azután minden este a fejem alatt volt a könyv, és nem aludtam el nélküle, összesen háromszor-négyszer vette el tőlem a könyvet apa, de éjjelre mindannyiszor visszakaptam, mert nélküle el nem aludtam. Most is tudom, mik voltak az esetek. Egyszer, amikor a tyúkól tetejére másztam, s a tető beszakadt, másodszor, amikor a kert összes rózsáit levágtam, és megannyit öcsém dajkájának, a vörös hajú Esztinek az ágyába szórtam. Ekkor a nagyapa kívánta, hogy meglakoljak, mert a rózsákat ő szokta levágni. És én jó előre tudtam, hogy kikapok, de az Eszti olyan gyönyörű volt! Nem hordott ropogós, keményítőszagú szoknyákat, mint a szakácsnő és a szobaleány, hanem puhán vasalta a ruháit. És olyan gyönyörűen nevetett. Neki is nagyon tetszettek Andersen bácsi meséi, és szívesen hallgatta, ha fölolvastam neki. Legjobban szerette a Hókirálynő meséjét. Ezt sokat elolvastuk. A piros cipők történetét nem szerette. Észrevettem, hogy ennek más oka nem lehetett, mint hogy Eszti úgy érezte, hogy a szép Katerina — akinek hiúságáért olyan irtózatosan kellett bűnhődnie — nagyon hasonlít őhozzá. Emiatt azután nem is zaklattam többé a piros cipők történetével, ezt a mesét egyedül olvasgattam. S valahányszor elolvastam, úgy tetszett, mintha a szép, hiú Katerina tulajdonképp Eszti lenne. S amikor a mesében az következik, hogy a hóhér elvágja a szép Katerina lábait, s a leány piros cipői tovább táncolnak: akkor behunytam a szememet, és mintha láttam volna a lábakat, Eszti lábait, amelyek mezítelenek voltak, és a piros cipőkben vérezve táncoltak az erdő felé. Csupán emiatt olvastam el oly sokszor ezt a mesét.

Másszor meg a Rettenthetetlen ólomkatonáról álmodtam. Azt hiszem, azért, mert a könyv akkor is a vánkosom alatt volt. A kis táncosnő az álomban: Eszti volt, és én az ólomkatona. A mese vége az, hogy az ólomkatona és a kis táncosnő elégnek a kályhában. Másnap, mikor a szolgáló kikotorta a hamut, a katona helyett egy kis ólomszívet talált, s a kis táncosnőből pedig csak a kis pléh fejcsillag maradt meg, az is koromfeketére égve... Itt elkezdtem zokogni álmomban, Eszti keltett föl. Azt kérdezte:

— Rosszat álmodott, Józsika? — és az agyam szélére ült. Én sikkor megsimogattam a karját. Nem volt senki a szobában. Terke és Gudi még aludtak a rácsos kis ágyukban. Kinn hó esett. A szobában már égett a tűz, amit Eszti szokott még sötét kora reggel a kályhába gyújtani. Éreztem Eszti hajának finom szagát, és azt is, hogy reggel friss hideg vízben mosdott. Azután egyszerre fölültem az ágyban. Megöleltem a nyakát, és megcsókoltam a száját. Eszti visszacsókolt a számon, és erősen magához szorított. Olyan boldog voltam, hogy szerettem volna sírni örömömben.

Andersen bácsival mindvégig jó barátságban maradtam. Eszti azonban fél év múlva elment tőlünk. Egészen elbúsultam magam utána, majd ismét megvigasztalódtam, de a szép Katerináról szóló mesét nem mertem kinyitni. Féltem, hogy az emlékek nagyon hatni fognak rám. Azután nagyfiú lettem, hosszú nadrágot adtak rám, és algebrát kellett tanulnom. Az algebrai leckék után ismét Andersen bácsit vettem elő, úgy éreztem, hogy mindaz a szépség és igazság, amit emberek a földi életben valaha megláthatnak, együtt van a rongyos kis könyvben. És ha őszbe hajló nyári estéken kinn bolyongtam a kertben, sokszor vártam, hogy az út valamelyik kanyarulatánál Andersen bácsi jön majd velem szemközt. Hajlott

*

Csátit Géza (1887—1919)

A modern magyar novella szikrázóan izgalmas és tragikus életsorsú úttörője Szabadkán született; családi neve Brenner József volt, ő maga pedig Kosztolányi Dezső unokatestvére.

Az irodalomban, akárcsak Kosztolányi, ő is nagyon korán jelentkezett; még gimnazista volt, amikor novellát küldött Bródy Sándornak, aki levélben dicsérte „ritka egyszerűséggel megirt. formában, kifejezésben meglepő" novelláját. Érettségi után a Zeneakadémiára jelentkezett, de hegedűjátékát nem találták elég virtuóznak. Ekkor, hozzátartozói nagy meglepetésére beiratkozott az orvosi fakultásra; közben folyton irt, munkatársa volt a Nyugatnak, a Budapesti Naplónak, a Népszavának, a Magyar Szemlének; egyre-másra jelentek meg a novellái, s zenekritikai írásai, Bartók és Kodály jelentőségét az elsők között ismerte fel, Puccini zenéjéről irt tanulmánya pedig külföldön is figyelmet keltett. Két színművét a Magyar Színház mutatta be. Orvosi tanulmányait 1909-ben fejezte be, s ideggyógyászként a Moravcsik-klinika tanársegédje lett, s hozzáértését Az elmebetegségek psychicus mechanizmusa című tanulmányával is igazolta. Ekkor következett el életének tragikus fordulata, amelynek pontos dátumát is ismerjük naplóföljegyzéseiből: 1910. április 19- én egy vizsgálat Csáth tüdejét betegnek találta. Aznap este morfiumot fecskendezett magába. Élete ettől kezdve a méreggel való hiábavaló tusakodás szivszoritó története; kikerült a klinikáról, az ótátrafüredi szanatórium fürdőorvosa lett, aztán Stószon dolgozott, közben folyton észlelte, rettegve figyelte leromlásának testi és szellemi jeleit, 1913-ban rossz házasságot kötött, s az irodalmi élettől is mindjobban elszakadt. A morfium ugyanis „lehúz a földre - írta róla halála után Kosztolányi -, tompává, közönyössé, elégedetté, nyugodttá, prózaivá tesz. Csáth Géza az egészsége idején volt álomlátó, aztán csak a földre tekintett.” Négy-öt átomlátó éve alatt irta csodálatos novelláit. Utána a gyötrő küzdelem következett a méreggel, elvonókúrák és öngyilkossági kísérletek, mígnem 1919 nyarán rendelőjében - ekkor már egy kis poros, bácskai faluban, Regőcén élt - agyonlőtte feleségét, a kórházból, ahová mint „beszámíthatatlant" vitték, megszökött, s gyalog elindult Pest felé. A demarkációs vonalon feltartóztatták, mire kitépte magát a katonák közül, s még szét tudott morzsolni a szájában egy fiola gyorsan ölő mérget. így ért véget a modern magyar próza legnagyobb ihletőjének élete, akinek a novellái a világirodalom legszorongatóbb „lidérces" művei közé sorolhatók.

D. M.

M ••

háttal, hajporos parókával, egy csinos, arannyal díszített ébenfa pálcára támaszkodva, jóságos kék szemekkel. Az esti levegő miatt mindannyiszor nagy kockás kendőt képzeltem a hátára, és kétségtelennek látszott, hogy ráncos, tiszta arcával mosolyogva így fogja kezdeni a beszélgetést:

— Jó estét, kis öcsém: már lassan hidegre válik az idő, és a magamfajta embernek vigyázni

kell magára. Hogy vagy különben? Hallom, hogy nagyon tetszenek neked a meséim ... Ennek örülök.

De Andersen bácsi sohasem jött, és le is mondtam a reményről, hogy találkozzam vele. Mi több, lassanként kezdtem hinni abban, hogy az emberek lelkei a halál után tovább élnek, hanyagul végeztem gyónásaimat, és az áldozás előtt szándékosan bereggeliztem, szóval, mint édesanyám mondotta, napról napra távolodtam istentől, és süllyedtem le a bűnbe.

Ekkor egy időre — csak rövid időre — elhanyagoltam Andersen bácsi könyvét. A naturalista írók művészete iránt érdeklődtem, és azt képzeltem, hogy Andersen bácsi mint művész, alaposan elbújhat mellettük, akik tökéletesen és részletesen figyelik meg az életet. Nem tudtam még, hogy a bölcsesség nem az őszinteségben van, és nem is a hazugságban, hanem másutt, a kettőn kívül.

Persze ezt már csak jóval később sikerült megállapítanom. Akkor, amikor már Budapesten éltem, és az orvosegyetemen a bonctant, a szövettant és a többi tudományokat kezdtem tanulni. És ekkor visszatértem Andersen bácsihoz is. Azt lehetne hinni, hogy eközben nagy dolgok estek. Pedig semmi se történt: a világ csendesen változtatott helyet a gondolkozásomban. Talán nem is volt jó így. Édesapám azt írta egy levélben, hogy ismerkedjem meg a pesti élettel, és jó barátok társaságában olykor egy kis mulatság meg nem árt. Én azonban nem fogadtam meg a tanácsát: nem voltak jó barátaim, és nem szerettem mulatni. Tizennyolc éves voltam. Vasárnap délutánjaimat a rokonoknál töltöttem, akik kijelentették, hogy szolid és jó fiú vagyok, és a pesti éjszakák nem kezdették ki az arcom jó vidéki színét; nyilvánvaló, hogy korán fekszem, kávéházba nem járok. Csak ezredes nagybátyám, Gyula bácsi tett katonás célzásokat arra, hogy az ember tizennyolc éves korában már nemigen élhet meg nők nélkül; azt hiszem, hogy csupán feleségét, a féltékeny Margit nénit akarta ezzel bosszantani, aki viszont engem igyekezett megnyerni annak az eszmének, hogy házasságomig maradjak meg a „becsület útján”.

Nem hatották reám Margit néni érvei. Nagyon is igazság híján valónak találtam azt az állítását, hogy a férfi és nő e tekintetben egyenrangúak. De ősz volt, és volt elég tanulnivaló. Az anatómia eleinte sok bajlódást és fáradságot okozott. A gyűlöletes gimnáziumi évek után végre megszerettem a tanulást. Télen a jól fűtött bonctermekben késő estig eldolgozgattam, és utána meleg vízben szappannal megmosakodva, mindannyiszor az újjászületés magabolondító jó érzéseivel bandukoltam haza a villanyfényes utcákon. Boldog voltam, ha vacsora után hozzájuthattam kedvenc könyveimhez. Andersen bácsit persze elhoztam magammal a fővárosba is. Már nagyon elkopott a kötése, a sarkai kirongyolódtak, és színes, képes táblája megszürkült. Ritkán szedtem elő.

Egy januári estén a laboratóriumból hazafelé sétálva, megálltam egy divatkereskedés kirakata előtt. Rövid ideig nézegetve a kirakott csecsebecséket és cikkeket, egy nőalakot pillantottam meg, aki néhány lépésre tőlem megállott, és szintén a kirakatot nézte. Nyúlánk, középtermetű, szép lány volt, tollas kalappal, majdnem divatosan öltözve, fehér arcbőre szinte világított a villamos ívfényben. Egyszerre csak összerezzent — vörös haja megcsillant —, és reám nézett. A vörös Eszti volt. ö is rögtön megismert. Kezet fogtunk, nevettünk a találkozás fölötti örömünk- L?n, és hamarosan belemelegedtünk a beszélgetésbe. mintha csak tegnap lettünk volna együtt utoljára. Elkísértem. Hamar kivettem a beszédéből, hogy másfél éve Pestre jött szolgálni, és nemsokára elbukott. Öltözéke azonban csöppet sem hasonlított az ilyen rossz életet élő nőkéhez. Dicsértem a ruháját, mire elmondotta, hogy ízléstelenségekre nem képes, és hogy csak olyan ruhákat hord, amelyek valóban jól állanak neki. Eközben mellékutcákon át a lakása elé érkeztünk. Mindeddig meglehetősen hidegen hagyott Eszti szépsége; talán az egész délutáni feszült figyelem és dolgozás miatt, amely kifárasztott. El akartam búcsúzni, de megelőzött; arra kért, hogy látogassam meg. Felmentünk. Teát főzött, és soká nyugodtan beszélgettünk a szülőházamról, apámról, anyámról, testvéreimről és a múltról. Eszti szívesen emlékezett vissza nálunk töltött szárazdajka és szobaleány éveire, nem felejtette el azt se, hogy az ágyát egyszer rózsákkal béleltem ki. Majd egy pillanatra bocsánatot kért, és a kályha mellett levő spanyolfal mögé vonult. Körülnézhettem a szobájában, amely egészen konvencionálisán bútorozott, nagy szoba volt. Bordó

18