Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-07-10 / 14. szám

függönyök, nagy, támlás kanapé, fényezett ágy és asztal. A falat amennyire a kis, vörös ernyős lámpa látni engedte, sötét színű tapéta borította, s két nagy vadászjelenetet ábrázoló, aranyrámás tájkép díszítette. Azt a nyugalmat, amellyel a szoba bútorzata fölött szemlét tartottam, Eszti zavarta meg. Könnyű selyem, halvány ibolyaszínű köntösben lépett ki a spanyolfal mögül. A köntös meztelenül hagyta a nyakát és karjait. Hangosan dobogni kezdett a szívem, és éreztem, hogy elsápadok. Szó nélkül odajött hozzám, és átölelte a fejemet, azután pedig lehajolt, és megcsókolta a számat. Ekkor arcomba csapott a vér, beletemetkeztem az illatos hajába, és megint úgy tetszett, hogy az öröm miatt, amely duzzadó boldogsággal töltötte el az egész lényemet: sírni szeretnék.

Eszti a szeretőmmé lett. A nagy titkok megismerésének boldog pillanatai után, különösen az első napokon, volt egypár keserves órám. Vajon nem tisztességtelen dolog-e, hogy egy ilyen nő szerelmét elfogadom, mit szólna ehhez apám, aki oly szigorúan ítéli meg az embereket? Másrészt nem mertem Esztit pénzzel kínálni. Valóban a leány viselkedése olyan kedves, tisztességes és ragaszkodó volt, hogy nem tudtam elgondolni a lehetőségét se, hogyan élhet rossz életet, vagy hogyan történhetett, hogy emellett nem durvult el.

Nem kérdeztem sohase e dolgok felől, amikről különben gondolkodni se szerettem. Eleinte terveztem, hogy hosszú levelet írok apámnak, és havi gázsimnak felemelését fogom kérni azzal a bevallott céllal, hogy kitartom Esztit. Hozzá is fogtam a levél megírásához, de azután eltéptem, és hagytam a dolgokat, hogy haladjanak a maguk útján.

Eszti rendesen megvárt hat órakor a boncolóintézetnél, azután sétálni mentünk. Együtt vacsoráztunk, hol kis vendéglőkben, hol a lakásán, és kilencig nála maradtam. Csodálkoztam, hogy a leány lelke mennyire kiművelődött. Pedig olvasni nem szeretett, és a művészetek iránt nem volt még csak közepes érzéke sem. Kellemesen és folyékonyan tudott beszélni; sokszor emlékezett meg a nálunk töltött éveiről, és kereken, jól elmondta azt, ami a múltból eszébe jutott. Finom érzései voltak, melyekről szívesen tett vallomásokat, és érdeklődve hallgatta, ha én a magam ügyeiről beszéltem. Azt állapítottam meg, hogy Esztit nem a kíváncsiság, nem a pénzvágy, vagy amint ez legtöbbször előfordul, sajátosan szenvedélyes természete juttatta Budapestre és a bukásba, hanem finom és társadalmi rangja szerint túlságosan érzékeny lelke. Bizonyosan érezte, hogy többre született, mint hogy egy egyszerű paraszt vagy szolga feleségévé legyen; és több is lett, amennyire a továbbjutást a viszonyok engedték.

Szerettem őt, mert éreznem kellett, hogy remekbe formált testénél még sokkal többet ér a lelke. Viszonyunk olyan szép volt és zavartalan, amilyenről álmodni sem mertem. Eszti rendkívüli tapintattal vigyázott a szenvedélyemre.

Üj ismeretségünk második hónapjában történt, hogy egy napon hirtelenül megbetegedtem. Édesanyámnak tett szent fogadalmaim szerint egy levelezőlapon megírtam, hogy ágyban kell maradnom. Influenzám volt; este megérkezett a láz. Ilyenkor úgy tetszik, mintha a levegő megsűrűsödne, akár az olaj, és minden ebben a puha, meleg folyadékban úsznék. Innen érthető, hogy a szekrények féloldalra dőlnek, vagy a mennyezethez közelednek. A kályhától olykor megijedünk, mert fölénk hajol feketén és félelmetesen, máskor a sarokba húzódik, mint valami szürke kis cica. A tárgyak és az emberek között pedig zöld golyók úsznak csoportonként vagy magányosan, olykor összeverődve, másszor szétoszolva. Mindez kissé csiklandós, és egyben szédülést okozó.

Mire fölébredtem, lámpa égett az asztalon, és a szoba sarkaiban apró, sovány, zöld karikákat láttam bújdosni. A lakásadó asszony éppen tűzre tett. Egyszerre eszembe jutott Eszti, aki ma este is bizonyára várt reám. Bár nagy megerőltetésembe került, odahozattam leveles skatulyámat, és írtam neki is, hogy ne haragudjon, amiért hiába várt rám, de beteg vagyok, és a viszontlátásig csókolom százszor. Azután újra elaludtam. Korán ébredtem, és a tűzfal, amelyre az ablakon kiláttam, barnán, hidegen meredezett felém. Végiggondoltam, milyen volt a reggel, amikor otthon betegsorba kerültem. Apa, mihelyt fölébredt, az ágyamhoz jön, és megnézi a lázamat, a szemeimet, a torkomat, azután mosdani megy. A szolgálók lassan, lábujjhegyen járnak át a szobán. Az ágyamból kilátok az utcára, amint sorban nyitják a boltokat: Miskolczy István

könyv- é6 papírkereskedésf — Lőwy József sírkőraktára — Snuncer Jakab su- és lisztraktára — Kocsis Menyhért borbély és .jdrász. Kivilágosodik. A szenvedések után a megkönnyebbülés érzése tölti el az embert, mert hiszen nem kell iskolába menni, sőt ha akarna, akkor sem engednék. A másik szobában terítenek, csörög a porcelán és az ezüst; a szobalány a kályhánál kenyérszeleteket pirít a reggelihez, anya megkérdi, hogyan aludtam, és megígéri, hogy délelőtt fel fog olvasni. Jó lakásadó asszonyom zavart meg az emlékezésemben: meleg kávét hozott, és elbeszélgetett velem, de mindez nem is hasonlítható az otthoni boldog betegállapothoz.

Délelőtt jól éreztem magam, újságot olvastam, és közben szundikáltam. Étvágyam nem volt, és nem ebédeltem semmit; mégis délután újra elővett a láz. Bágyadtan, káprázó szemekkel bámultam ki a tűzfal fölött a szürke fényes téli égre, amikor kopogtak. Eszti lebbent be az ajtón. Leült az ágyam szélére, megcsókolta a homlokomat és arcomat, megigazította a párnáimat, a gyűrött ágylepedőt, azután levetette a kabátját. Csodálatos, mily egyszerű és kedves volt... A haját lesimította, mint ahogy cseléd korában fésülködött. Kikérdezett, hogyan betegedtem meg, és hogyan érzem magam. A leány rendkívüli nőiessége egészen felvidított. Azt mondta, hogy nem szabad sokat beszélnem, nyakig betakart, és kért hogy izzadjak. Szívesen engedelmeskedtem neki, de kikötöttem, hogy fel fog olvasni. Andersen bácsi rongyos, elfakult könyve ott hevert egy állványon a jegyzeteim és vastag orvosi könyveim között. Kikereste belőle a kis Hókirálynő történetét, és felolvasta. Mire a mese végére értünk, besötétedett.

Eszti begyújtott a teafőzőbe, és azután behozattuk a lámpát is. Most a Bodza anyóka történetének kellett következnie, ami megfázott, beteg gyermekek számára való mese. Eszti lassan olvasta, közben szüneteket tartott, elkészítette a teát, citromot facsart, és egy tálcán elém adta, majd leült, hogy folytassa az olvasást. Ekkor künn csöngettek. Nemsokára hallani lehetett, amint az ajtót nyitották. A következő pillanatban anyám lépett a szobába.

Zavartan és bizonyára kissé dadogva üdvözöltem:

— Kezed csókolom, édesanyám!

Anyám összecsókolt, megsimogatta a fejemet, a kezemet, a szemembe nézett. Láttam, hogy nem aggódik, könnyűnek találja a bajomat.

— Hála istennek, alig van lázad — mondotta.

Eszti ezalatt fölállott a székről, és mikor anyám

ránézett, meghajtotta magát.

— Kezét csókolom, tekintetes asszony.

Anyám arcán a jól ismert szigorú vonás jelent

meg. Erre nagyon megijedtem, egész testemben elfutott a meleg.

— Andersen bácsit olvassuk Esztivel, anyám — szólottám hirtelen. — Most éppen a Bodza anyókát olvassa fel, én teát iszom, amelyet ő főzött.

Anyám gyengéden elmosolyodott, és azt kérdezte :

— Mit olvastok még Andersen bácsiból?

ILLUSZTRÁCIÓ: VÁGRÉTI ÉVA

— A Hókirálynő történetét — felelte Eszter.

— Ez a történet, amelyet kisgyermek koromban is legjobban szerettem, emlékszel, édesanyám, s amelyet Esztivel akkor is olvastunk — mondtam.

— Szép történet — szólott anya szelíden, csendes hangon, miközben letette a kabátját, kalapját —, de azt hiszem, neked annak idején a szép Katerina története és a Rettenthetetlen ólomkatona meséje is tetszett.

— Igen — mondtam álmosan —, és a Katerina története kivált azért, mert úgy képzeltem, hogy Katerina tulajdonképp Eszti.

— Eszti sohasem volt olyan kevély, rossz lelkű, mint Katerina — válaszolt anyám, és melegen Eszti szemeibe nézett.

— Nem is azért gondoltam Esztire — szólottám —, hanem azért, mert egyszer reggel, amikor ágyban feküdtem, és álmodtam, hogy a Rettenthetetlen ólomkatona én vagyok, és a szobalány mint kis ólomdarabot kapar ki engem holtan a kályhából, a szép kis papírtáncosnőnek, szerelmesemnek, pedig csak a csillagját találja a hamu között.. . ekkor sírtam, és Eszti fölébresztett, én pedig átöleltem őt... — Itt elvesztettem a beszéd fonalát. Hallottam még, amint anya es Eszti tesznek-vesznek a szobában, de a láz apró, zöld karikái sűrűn kezdtek cikázni a szemeim előtt. Átengedtem magam a forróság puha hullámainak, és mereven az ajtót néztem, amely először hirtelen közel jött, azután pedig a falakkal együtt a távolba hátrált. Mikor már olyan messze volt, hogy szinte egészen összetöpörödött, lassan, nesztelenül kinyílott.

Hajlott háttal, hajporos parókával, aranygombos ébenfa pálcára támaszkodva, egy öreg ember lépett be rajta, és felém közeledett; csakhamar megismertem, Andersen bácsi volt. Reám nézett mély, kék szemeivel, és megállt az ágyam mellett.

— Fiatal barátom — szólott —, ugye, megismersz engem? Tudod, ugye, hogy én szeretlek? Amint szeretem az ólomkatonát, a kis táncosnőt, Bodza anyókát és a szép Katerinát is. Szeretem Esztit is. Valójában örülök annak, hogy ő szintén szeret téged. Bájos és kedves, ha egy fiatal leány és fiú megértik egymást... meséimben nem ritkán olvashatni ilyesmiről, ugye?

— Igen — suttogtam.

— Hát emlékszel-e még az anya történetére? — kérdezte.

— Emlékszem — feleltem —, ahol az anya gyermekéért a halál országába megy.

— E mesében az anya odaadja mindenét, hogy föltalálhassa a halál országát.

— Igen, odaadja a szemeit és a haját és karjait és könnyeit is mind — mondtam gépiesen és szomorúan.

— De nemcsak a mesében van így. A te édesanyád is egészen így tenne, fiacskám... — szólalt Andersen bácsi reszkető, rábeszélő hangon. — Az ifjúság és a vágy benned, mint egy tőből nőtt, nagy virágok, virítanak. És aki látja, csak örvend neki... — Kis szünetet tartott, és botját csiklandósan végighúzta az arcomon. — De a hozzáértő kertész megijed ám, és óvja a két virágot, amelyek pompázásukkal elpusztítják egymást. Érted, hékás? ...

Az öreg a szemeimbe nézett, nem tudtam, hogy nevessek-e a szavain, mint valami mesén, vagy könnyezzem. Komolyan, nyugodtan néztem reá. Bohókásan megroggyantotta a térdét, és én attól féltem, hogy eldől, vagy szertefoszlik, de újra szólott. Búcsúzott:

— Gondolj erre a két virágra, mert tudnod kell, hogy ha az egyik elhervad, a másik is... Ügy ám. No, isten veled.

Megfordult. Az ajtó a falakkal együtt most ismét messze hátrahúzódott, és Andersen bácsi is, miközben távozott, mindig kisebb és kisebb lett. Végre elérte az ajtót, kinyitotta és eltűnt.

Kellemes hűvösséget éreztem a homlokomon, anya kezét, aki az ágyam szélén ült. Mikor fölnyitottam a szemeimet, azt kérdezte, hogy nem vagyok-e éhes. Csak másnap reggel jutott eszembe, hogy Eszti már ekkor nem volt a szobában.

Három nap múlva szabad volt fölkelnem, s erősen bebugyolálva, édesanyámat a vasúthoz kísérhettem. Az indóházból visszajövet Eszti lakására vitt az első utam: azt mondották ottan, hogy előtte való napon költözött ki a szobából, nem tudni, hová.

Eleinte nagyon rossz volt esténként magányosan hazamenni. Olyan soká álldogáltam az utcán, azt várva, hogy Eszti mégis jönni fog. De nem jött, és hírét se hallottam azóta.

19