Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-07-10 / 14. szám
egyetemet. De ehhez, ugye, kell néki még hat év... Ezzel kezdi Káposztás Marika is a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Tömő utcai új kollégiumában, amelynek — „gólyatársaival” együtt — ő volt a legelső lakója: — Bejutni bejutottam, de a diploma még messze van! ... Persze, azért tervez-tervezget. Éppen úgy, mint kisgyermek korában, amikor a bábuit injekciózgatta-gyógyítgatta, keményen elhatározván, hogy ő pedig „igazi embereket is orvosolni fog”: — Ha végeztem, visszamegyek vidékre körzeti orvosnak. De nem Jászkarajenőre, hanem a környékre, Törteire vagy Kőröstetétlenre. Odahaza talán furcsán néznének rám az emberek: ni, hogy föltört a Káposztásék gyereke! A szomszédunkban van például egy néni, az ő fiát nem vették föl az egyetemre, és ha találkozom vele, akkor nagyon kellemetlenül érzem magam .. . — Én éppen fordítva képzelem: azt hiszem odahaza jobban bíznának az emberek egy olyan orvosban, akit ismernek. De erről valóban van ideje még gondolkodni. Inkább azt mondja meg: azt várta, amit itt kap? — Részben igen, részben nem. A követelha nagyon jól esik, ha elfogadják a véleményemet, vagy megállapítják: „Hát, te már sokkal többet tudsz, mint mi!” A szüleimmel éjjel-nappal tudnék beszélgetni, csak az a baj, hogy otthon is tanulnom kell, az ő kezük is tele munkával, így aztán kevesebb időnk jut egymásra, mint szeretnénk. És most Marika is elmondja, hogy az a bizonyos második kívánság miért teljesült csak felébe-harmadába: — ök értem dolgoztak oly sokat idáig is és most már főleg. Ha kéthetenként hazamegyek, mindig kapok tőlük ötszáz forintot, ez és az az ötszáz forintnyi szociális támogatás, amit az egyetemen adnak, elég a kosztra, a kollégiumi térítésre, meg az olyan apróbb holmikra, mint egy könyv vagy mint egy harisnyanadrág. De ha egy nagyobb darab kell, mondjuk egy télikabát, azt is megveszik. És nemcsak azt, amire valóban szükségem van, hanem sok mást is. Elgondolkodik, láthatóan fogódzót keres számomra, hogy megértesse, hogyan is van ez: miért „hajtanak” még mindig a szülei olyan keményen, holott már nem kellene törniük magukat. — Azt hiszem, anyuék, bár nagyon szerették volna, sohasem bíztak benne igazán, hogy engem fölvesznek az orvosegyetemre. És most, hogy sikerült, annyira örülnek, hogy el szeretnének halmozni, mindennel, amivel csak lehet. Tervezgetik, milyen jó lesz, ha ezt vesznek vagy azt vesznek. Sokszor nekem kell őket leállítanom: márpeedig nem vesztek semmit! Most is például apu kitalálta, hogy irhabundát vásárol nekem. De mondja: minek nekem irhabunda?! Nem szeretem én az ilyen drága dolgokat... — Nem szereti az a lány, ha túl sokat vásárolunk neki! — panaszkodott odahaza Káposztás Laci bácsi is, csakhogy egészen más hangsúllyal, amikor arról faggattam, hogy mi az, ami szomorítja, hogy ne csak az örömeiről írjak. Aztán, szinte mellékesen elmondott még valamit, amivel eszembe juttatja azt a bizonyos harmadik kívánságot: — Van egy aranyos fürdőszobánk, tudja, hiszen látta, villanyboylerral, mindennel, ami kell. Van már a falunak hidroglóbusza is, amit három bővizű kút táplálna, ha rákötnék. De nem kötik rá! így csak akkor fürödhetünk, ha a konyhában megmelegítünk vagy húsz liter vizet, aztán beleöntjük a kádba. Húszezer forintba került a fürdőszoba berendezése nekem, egymillióba a glóbusz a falunak, mégis már évek óta kínlódunk. Hát ki érti ezt?! — Talán elfogyott a tanács pénze, azért nincs meg a vízvezeték. — Lehet, de akkor azt, ami hibádzik, öszsze lehetne szedni a lakosságtól. Ahogy én, ugyanúgy más is szívesen adna két-háromezer forintot, hogy ne csak gyönyörködjék, hanem használhassa is a fürdőszobáját. Nem gondolja? Nem tudtam mit válaszolni. Káposztás Laci bácsinak igaza van. De az is igaz, hogy a „háromkívánságok” maradéktalanul csak a mesében teljesülnek. GARAMI LÁSZLÖ Káposztás Laci bácsi Káposztás Marika Káposztás Lászlóné: „Egyből felvették" mények reálisak. Csak azt tanuljuk, amire egy orvosnak valóban szüksége lesz. Fölö :leges dolgokkal nem tömik az agyunkat. Ami rossz: nem törődnek velünk a tanáraink és jószerivel mi, diákok sem törődünk egymással. A csoportomban ketten vagyunk vidékiek, a többiek mind pestiek vagy nagyvárosiak. Ügy látom, ők könnyebben veszik, jobban feltalálják magukat. Nekünk kettőnknek nehezebb, faluról jöttünk, tele vagyunk gátlásokkal. Bár én nem szólhatok egy szót sem: kifogtam anatómiából az egyetem legjobb oktatóját. Fantasztikus egyéniség! Aztán van még egy oktatóm, minden szerdán van vele órám, őhozzá jártam annak idején felvételi előkészítőre is. Nem mentem volna át fizikából, ha ő nem tanít meg példákat megoldani... — Ahogyan látom, még nem gyökeresedett meg a fővárosban, sem pedig az egyetemen. — Hiányzik nagyon az otthon, hiába is tagadnám. Kéthetenként hazajárok, néha mégis legszívesebben elindulnék Jászkarajenőre, akár gyalogszerrel is. — Nem használja ki, hogy a fővárosban van? — Nemigen. Idegen vagyok még itt, és őszintén szólva attól is féléik, hogy nem tudom az egyetemet elvégezni, ha túl sok időt pazarolok színházra vagy mozira. — És otthon nem érzi már kissé idegenül magát? — Szó sincs róla! Én valahogyan nem érzem magam úgynevezett értelmiséginek. Vagy másként mondva: kötődöm a faluhoz, az ottaniakhoz, és el sem tudnám képzelni az életemet Pesten. Ma még el sem tudja képzelni az életét Pesten, hogy holnap mi lesz, azt meg nem tudhatjuk. Tény azonban, hogy amikor otthonáról, szüleiről mesél, megszínesedik az arca, ellágyul a hangja. — Az idő, amit a hétvégeken a szüleimmel töltök, arra sem elég, hogy jól kibeszélgessük magunkat. Én nagyon sokat mesélek az egyetemről, a koleszról, az oktatókról, az egyéniségükről, ök meg arról, hogy született egy kisborjú, hogy szereztek egy kölyökkutyát, vagy mesélnek arról, mi van a nővéremékkel. Apuval politizálni szoktunk, megbeszéljük, mit hallottunk a rádióban, és né
