Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-07-10 / 14. szám

bérbe vettek viszont helyette közelebb —

vagy másfél kilométernyire a háztól — egy másik területet. Mert tartanak két tehenet, egy lovat, egy anyakocát meg baromfit számlálatlanul, a legeltetéshez pedig gyep kell, az etetéshez takarmány.

— Muszáj volt, tetszik tudni — magyarázza Káposztás néni —, mert ha tanul a gyerek, akkor kell a pénz, akkor nem elegendő a nyugdíj.

Beszélgetünk, de a háziasszony pillanatra meg nem áll. Belép a konyhába, megkavarni az ételt; teregeti a mosógépből kivett ruhát, magot vet, és vizet tölt a baromfinak.

— Pi-pi-pi... Nete-ne ... A biológiát és az anatómiát szereti a legjobban, úgy mondja. A múlt héten éppen anatómiából volt demonstrációja, ez afféle kisvizsga, és négyest kapott, ami nagy szó. Irta is a levelében, hogy nagyon kifáradt, mert heteken át éjjel egyig-kettőig bújta a tankönyvet meg az anatómiai atlaszt.

— De jól megtanulta, Káposztás néni, a medikusi szakkifejezéseket!

— Hát muszáj is, mert Marika kéthetenként hazajön, és akkor folyvást erről beszél- . getünk.

— Képzelem, olyankor tejbe-vajba fürösztik.

— Dehogy! Nem fürösztjük mi tejbe-vajba egyáltalán. Ami sorra kerül, azt főzök, ő is abból eszik.

Elhallgat, töpreng, mondja-e, ne mondja-e, végül csak kiböki:

— Hát persze esetleg sütök neki egy kis tésztát is, ha éppen megóhajtja ...

De most éppen nem Marikét várja haza, hanem a férjét, aki a bérelt parcellán árpát vet. Ma tehát nincs az „étlapon” tészta, noha a konyha felől így is kellemes illatok szállonganak.

Ha e szállongó illatok nem érték is el Káposztás Laci bácsit, elértük mi, hírül adván, hogy fújják már a levesnótát. De étek előtt italt kívánt a ház gazdája. Kiszáradt a torka, mert ma korán kezdte: hajnaltájt leadott nyolc hízót, kapott érte kerek harmincezer forintot (állítja, hogy ez a harmincezer neki harmincegybe került), aztán nekiállt földbe tenni a magot, s mostig meg nem állt. Mohón nyeli hát a híg szódás bort.

— Isten éltesse! — kívánjuk kollégámmal kórusban.

Az efféle köszöntésre legföljebb egy köszönömmel szokás válaszolni, Laci bácsi azonban, enyhítvén szomján, így beszél:

— Hát bizony, jó volna! Legalább azt szeretném megérni, hogy a Mari befejezze az

Három kívánság

Ütban Jászkarajenő felé a fotós és az újságíró tüzetesen megbeszélte a teendőket. A szót a zsurnaliszta vitte, azaz e sorok írója. Jogalapom erre az volt, hogy én már öt esztendővel ezelőtt megfordultam ebben a Nagykörös-környéki faluban, akkor ismerkedtem meg Káposztás Lad bácsival és családjával — akikhez most is igyekeztünk. Mi több, írtam is róluk a Magyar Hírek 1977. október 8-i számában, ecsetelve: milyen vágyaktól űzve, miféle álmokat kergetve fordítottak hátat a tanyavilágnak, és költöztek be éppen tíz éve a községbe.

— Nekik is három kívánságuk volt, mint minden valamirevaló mesehősnek — vázoltam az előzményeket kollégámnak —, és most az a feladatunk, hogy megvizsgáljuk: mi valósult meg és mi maradt teljesületlen közülük.

Az álmok álma, a kívánságok kívánsága az volt, hogy Marikát (aki a beköltözéskor kezdett általános iskolába járni, és az első riport írása idején iratkozott be a ceglédi gimnáziumba) fölvegyék az orvostudományi egyetemre. Tulajdonképpen ezért történt minden. Ezért dolgozott másfél évtizeden át a Káposztás házaspár a termelőszövetkezetben és ezen felül a tanyai háztájiban megfeszített erővel; ezért ingáztak a beköltözés után is nyolc éven át a téesz majorja, a falusi új otthon és az elhagyott tanya között, amely azonban megörültén is a háztáji állattartás bázisa maradt; ezért volt az örökös kuporgatás, a mindenről való lemondás.

A második kívánság éppen ezzel a hajszolt élettel függött össze: ne kelljen tavasztól őszig, naponta néha kétszer is, kijárni a tanyára, letalpalni az oda-vissza négy-négy kilométert „Ezt abba kell hagyni — mondta anak idején Káposztás Laci bácsi, a kijárásra és az állattartásra utalva —, mert ha még további három éven át, ennyi van viszsza ,a nyugdíjig, így csináljuk, akkor biztos, hogy azt a nyugdíjat én már nem fogom élvezni”.,

' És a harmadik kívánság már az új — ak, .kor még új — otthonhoz kötődött: hogy a

kicsempézett, berendezett és fölszerelt fürdőszobát úgy tudják használni, mint a városiak; ne üstben kelljen a vizet melegíteni a fürdéshez, hanem épüljön meg a víztorony — ahogyan Laci bácsi mondta: a hidroglóbusz —, hogy használni lehessen végre a hasas villanyboylert.

— Azt hiszem, az első kívánság megvalósulásának nagyon-nagyon kicsiny az esélye — mondta elgondolkodva fotós kollégám. — Feleségem tanyán született, ott is nevelkedett. Tőle tudom, micsoda embertelen erőfeszítésébe került, hogy orvossá legyen. A tanyai, összevont osztályokkal működő iskola, de még inkább a szülői ház okozta hátrányokat „ledolgozni” csak minden ezredik, tízezredik gyerek képes.

Káposztás Marika képes volt rá!

Édesanyja arca ragyog, ahogyan közli: „A kislány tavaly felvételizett a budapesti orvostudományi egyetemen, és egyből felvették. Igaz, rengeteget dolgozott érte. Már a gimnáziumban igen-igen szorgalmas volt, a felvételi előtt pedig hónapokon át éjfélig is tanult.”

Amiről szemérmesen hallgat ő is, Káposztás Laci bácsi is, az, hogy nemcsak Marika dolgozott meg jövendő hivatásáért, hanem a szülők még inkább. A ház a faluban, hogy Marika ne tanyai iskolába járjon, s hogy a bejárással se kelljen időt vesztegetnie, évtizede került több, mint félmillióba. És hogy Marika tanulhasson, a második kívánság csak felébe-harmadába teljesült: a messzi tanyán tavaly — de csak tavaly! — túladtak ugyan,

3