Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-26 / 13. szám
1 Fcrenczy Beni rajzai ILLYÉS GYULA BEVEZETŐ TA N U LM A X YÁVA L / SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ ILLYÉS GYULA: Ferenczy Béni rajzai (részlet) Ferenczy Béni mint művész, istenáldotta tisztázó volt. Alkotásainak töredékei is cáfolhatatlan hitellel igazolják. De Ferenczy Béni rendkívüli gondolkodó is volt. Korának — s környezetének — kimagaslóan művelt és tájékozott olyan „értelmiségi”-je, aki az értelmet művészi alkotásai közben is csaknem mesterségi eszközként forgatta. Fölénnyel és magabiztosan. Megáldva azonközben mégis olyan szerénységgel — szófukarsággal —, hogy jelét ennek aligalig adta. Műveibe rejtette ezt ás. A tömör, de mégis „hevenyén” odavetett kézmozdulataival. Ahogy társalgás közben is egy-egy mosollyal vagy tenyérmozdulattal hosszú vitáknak szabott irányt. Hogy a képzőművészek elvannak műveltség nélkül, újkori közhiedelem; már-már kívánalom, a tehetség, az ősi talentom: az ösztönös képesség álismérve. Nincs műveletlen művész. Ügy értve, hogy szakmája tantételeiben, sőt kódexeiben járatlan. A pénzügyőr Rousseau sem volt az — iskolát csinált, alig elleshető fogásokkal. Akár a népdalt csiszolgató juhászlegény. Ferenczy Béni nem az „ösztönösség” babonájának hatása alatt borított vékát roppant tudása, tapasztalata és kemény véleménye fölé. Az a fajta modem művész volt ő, aki bízott a művészet örök nyelvezetében. Agyagban, ércben és márványban közölte véleményét. Hozzászólásait, röpke megjegyzéseit, alakuló gondolatait pedig a közönségesen skicceknek nevezett álláspont-megnyilatkozásokban. Ezekben a lényeget villantgató impurumokban. POMOGÁTS BÉLA Az újabb magyar irodalom 1945—1981 Új korszak kezdetén A hatvanas évek magyar irodalma széles körű változásokat és nagy eredményeket hozott. Irodalmunk folyamatosan végezhette a maga munkáját, sőt teljesítette az előző évtized elvégezetlenül maradt feladatait is. Nyomon kísérhette a korszakos történelmi és társadalmi változásokat, mintegy sűrítve ábrázolva a felszabadulást követő korszák szociális, politikai és kulturális fejleményeit. Ekkor térképezte fel a magyar társadalomban kialakult új fejleményeket, s végezte el a nemzeti és történelmi önvizsgálat sürgető feladatait. A hagyomány és az újítás gazdagon ötvöződött, általában a műhelykísérletek is a realista ábrázolás ügyét segítették. A hatvanas évek irodalma a számvetés és összefoglalás feladatait oldotta meg, s úgy tetszik, éppen ez a feladat változott az évtized vége félé. Az irodalmi fejlődés hátterében most is a társadalmi változások egész rendszere áll. A hatvanas évék második felére végbement az a nagyszabású gazdasági átalakulás, amelyet a szocialista társadalom gazdasági megalapozásának nevezünk, s ez szükségessé tette az irányítás és szervezés bizonyos mértékű átalakítását. Üj fejlődési szakasz indult, amely az extenzív fejlesztés korábbi gyakorlata helyett már a fejlődés intenzitásának növelésére törekedett. Ez az új társadalompolitikai stratégia eredményezte az 1968-ban bevezetett gazdaságirányítási reformot, ezt az új stratégiát szolgálták az árrendszerről, a fogyasztási modellekről, az oktatáspolitikáról, az életformák minőségéről folyó viták. Sok tekintetben újra kellett gondolni az ember és a társadalom viszonyát, illetve az egyéni, a csoport- és össztársadalmi érdekek egyeztetésének módozatait. A megoldásra váró kérdések felvetették a társadalomtudományok fejlesztésének igényét, és széles körben ébresztették érdeklődést az elméleti gondolkodás iránt. Ehhez az igényhez az alkotó marxizmus—leninizmus reneszánsza is hozzájárult, amely a dogmatikus kötöttségek felszámolása után az új elméleti és módszertani megoldásók keresését segítette elő. Fejlődésnek indult a közgazdaságtan, a történettudomány, a szociológia és a pszichológia, különösen e két utóbbi vált valóságos értelmiségi „divatszakmává”, vonzást gyakorolva a fiatal írótehetségekre is. Egész sereg új elméleti áramlat honosodott meg a hazai társadalomtudományban. Részben magyar fordításban is olyan filozófiai, szociológiai és lélektani irányzatok, valamint módszerek váltak ismertekké, mint az egzisztencializmus, a fenomenológia, a logikai pozitivizmus, az antropológia, az empirikus szociológia, a neofreudizmus, a behaviorizmus és a magatartás-kutatás. Az irodalomelméletben elterjedt az információelmélet, a strukturalizmus és a szemiotika, sőt az irodalomkritikában is hódítani kezdtek a „matematikai” módszerek és az újabb keletű lingvisztikái irányzatok. „Klasszikusnak” számító nyugati gondolkodók váltak általánosan ismertté, közöttük Kierkegaard, Heidegger, Sartre, Wittgenstein, Hartmann, Toynbee, Dürkheim, Weber, vagy „modernek”, mint Lévi-Strauss, Barthes, Jakobson, Gurvitch, Adorno, Marcuse, illetve olyan nyugati marxisták és „marxizálók”, mint Garaudy, Goldmann, Althusser és Ernst Fischer. Az új gondolatok és módszerek szokatlan bőségben jelentkeztek, nem kis mértékben alakították át a magyar humán értelmiség műveltségének hagyományos szerkezetét. Ennek a humán műveltségnek a központjában hagyományosan az irodalom foglalt helyet. Az irodalom fogalmazta meg a magyar társadalom közösségi: nemzeti és szociális tudatát. Részben az irodalom pótolta a társadalomtudományokat, a szakszerű szociológiai kutatásokat. Közéleti feladatokat jelölt meg, összefoglalta a nemzet önmagáról alkotott ismeretét, felhívta a figyelmet a fejlődés ellentmondásaira, a jövendő alakulására kérdezett. A hetvenes években lényeges módon változott meg szerepe, helyzete és ennek követkéz-v tóben tudata. A társadalmi fejlődés intenzitásának növekedésével a társadalomtudományok, a törtélektan súlya és szerepe mindenképpen megnövékedett. Meg-A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE 1945-1975 IV A határon túli magvar irodalom Akadémiai Kiadó Budapest élénkült az érdeklődés a társadalomtudományi szakirodalom, illetletve ennek ismeretterjesztő változata iránt. Kétségtelen, hogy ez a fejlődés leválasztotta az irodalomról azokat a feladatokat, amelyekkel a magyar kultúra hagyományai szerint korábban foglalkozott. Megváltozott az irodalomnak a társadalmi és művelődési szerkezetben_ betöltött szerepe. Némiképpen sematizálva a kialakult helyzetet azt mondhatnék hogy a magyar író korábban a valóságtól indult az elvonatkoztatáshoz, a tapasztalat nyomán épített elméletet, most pedig nemegyszer az elvonatkoztatás felől közelíti meg a valóságot, az elmélet és a tapasztalat sajátos kölcsönhatását próbálja megteremteni. Erősen kérdező és kísérletező jellegű irodalom jön létre ennek folyamán. A költészet egy része a modern nyelvfilozófiák vonzásába került, az elbeszélő irodalom pedig a modern társadalomtudomány teóriáit használta fel. Kitüntetett szerepet kaptak a kísérleti újítások és technikák, közöttük a francia „nouveau roman” vagy az új francia, német és amerikai költészet alkotó módszerei. Időnként mintha túlságosan is teoretikussá és absztrakttá válna az irodalom: némely író, leszámolva a művészi kommunikáció elemi feltételeivel, lingvisztikái kísérletekkel, sajátos „szövegirodalommal” jelentkezik. Merőben újszerű művekhez, sőt nyelvezethez kell hozzászoknunk, olyan megoldásokhoz, amelyek mindeddig nem kaptak szerepet irodalmunk eszközei között. Az irodalom imént vázolt átalakulása a társadalmi lét és a társadalmi tudat változását fejezi ki. Ennek a változásnak az alapja az életmód nagy mértékű megváltozása. Az ország társadalmi szerkezete teljes mértékben átalakult: a lakosság többsége még a felszabadulás után is a mezőgazdaságban dolgozott, a hetvenes évekre viszont az iparban foglalkoztatottak kerültek egyértelmű többségbe. Ennek megfelelően a falusi lakosság nagy tömegei áramlottak a városőkba, s az ország lakosságának többsége ma már a városokban él. Az emberek életszínvonala, akár a két világháború közötti korszakhoz, akár a „személyi kultusz” időszakához képest jelentékenyen emelkedett, s nagy életmódalakító hatása van a fokozott motorizációnak, a televízió és a rádió elterjedésének, illetve az utazási lehetőségeknek is. Az élet- \ 'A mód átalakulása mindazonáltal / s~\/ 2T