Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-06-26 / 13. szám

Egy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz. — Hol Vein, kérem, az illeték osztály?

— Harmadik emelet, 578.

— Köszönöm szépen — mondta a kisfiú. Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre.

Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 411.-ig haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre, se hamva.

Amikor már percekig tévedezett, szembejött vele egy testes, őszbe csavarodott öregúr, iratokkal hóna alatt.

A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját.

— Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok.

— Pista — ámuldozott az öregúr —, jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista?

— Édesapámat keresem.

— No, várj — szólt az öregúr. — Majd odavezetlek.

Az öregúr megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcska hajadonfőtt követte, s oldalról rásandított, kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt.

Ö is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló íróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szűkebb, de tisztább és -Világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576., 577., 578.

— Itt van — mondta. — Szervusz.

Pista megvárta, míg eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző úton, melyet az imént együtt tettek meg.

Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálazta tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. Cipője pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette.

Még nem járt itt. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: „a hivatal, a hivatal, a hivatal”. Anyja is: „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért”. A Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása elől kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a véleményen volt, hogy „nem gyereknek való”, és „ami nem gyereknek való, az nem gyermeknek való”. Vele különben se lehetett tréfázni.

Izgatottan nyitott be az 576., 577. és 578. ajtón.

Egy teremben ember ember hátán szorongott, várakozók nyája, s hátul, a farács mögött hivatalnokok gömyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pisfa nem nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be.

.— Takács István urat keresem — fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott.

— Balra — utasította a fiatalember, s

Kosztolányi Dezső (1885—1936)

A Nyugat legelső és legnagyobb kciltőgárdájának „homo aestheticus”-a, a szép szavak költő ötvöse, a modern magyar próza tündödetes stílusú elbeszélője, „legeurópaibb írónk” (Halász Gábor megállapítása) a Bácskában, Szabadkán született; apja a szabadkai gimnázium igazgatója volt. Kosztolányi korán érő tehetség, alig tizenhat éves, amikor első verse megjelenik a Budapesti Naplóban. Érettségi után a budapesti egyetem bölcsészkarának hallgatója, s buzgó látogatója a nevezetes Négyesy-szemináriumnak, ahol szoros barátságot köt Babits Mihállyal, Juhász Gyulával és Oláh Gáborral. Velük együtt készül tudatosan a költői pályára, s arra, hogy a modern magyar irodalom egyik kialakítója legyen munkásságával. Az egyetemet nem lejezi be, hanem elszegődik újságírónak a Budapesti Naplóhoz, s ettől kezdve, noha mindig van állása, lényegében az irodalomnak él. A Nyugatnak megindulásától vezető munkatársa; első verseskönyve, a Négy fal között 1907-ben, első novellás kötete, a Boszorkányos esték 1908-ban lát napvilágot. Alig három évtized alatt tucatnyi verseskönyve jelent meg: köztük a Szegény kisgyermek panaszai (1910), „a magyar lírai impresszionizmus és költői realizmus ünnepe" (Szabó Lőrinc), mely országosan ismertté tette a nevét, aztán a Mágia, a Mák, a Bús férfi panaszai, a Meztelenül szabad versei, s a Számadás ciklusban költészetének koronaékszerei; verseivel párhuzamosan tucatnyi novellás kötet, s regényei, a Rossz orvos, a Nero, a véres költő, melyről Thomas Mann a német nyelvű kiadás elé írt előszavában megállapította, hogy „több, mint a kultúra s egy nemzeti vagy akár európai színvonal terméke ... egyéni aerészség jegyét viseli homlokán, bátor magánybó született, s olyan emberiességgel indítja meg lelkünket, amely fáj, annyira igaz”; 1924-ben a Pacsirta, a következő években pedig az Édes Anna és az Aranysárkány; s hírlapi tárca-, karcolat!emeklései is megtöltenek vagy másfél tucat kötetet. Fiatalkori olvasmányai, Schopenhauer, Nietzsche és Platón, valamint a századvég és századelő nagy Tart pour l'art költői, Baudelaire-től Rilkéig kialakították benne azt a meggyőződést, hogy az élet céltalan és riasztóan értelmetlen, de mégis színes és mámorítóan szép kaland, s érzékeny humanizmusa könyörtelen írói tekintettel, de testvérien együttérző szívvel kísérte végig útján ennek a kaladnak szeretetre szomjas hősét: az embert, a személyiséget, az „egyedüli példányt", míg sorsa valamelyik fordulóján el nem nyeli a halál. „Engem igazán mindig csak egy dolog érdekelt: a halál, - jegyezte fel naplójában. - Költő, művész, gondolkodó is csak azóta vagyok. Az 3 roppant különbség, mely élő és halott között vai, a halál hallgatása, megértette velem, hogy valamit tennem kell.” Az irodalom valamennyi műfajában halhatatlant alkotó életművének ez a meggyőződés vagy megrendültség a végső ihletője. Akár a világot egyetlen képeskönyvnek tekintő kisfiú, akár a bús férfi, akár a bohém és kaján művész Esti Kornél maszkjában ábrázolta az életet, melyet „lelkek és göröngyök közt” botolva járt végig, mindig olyan író volt, „aki a lét kapuin dörömböl - ahogy a művész alakmása, Esti Kornél mondja egyik novellájában -, s a lehetetlent kísérli meg.” Életrajzához tartozik még, hogy ő volt a magyar PEN első elnöke, hogy Thomas Mannal baráti viszonyt tartott fenn, hogy József Attilát tántoríthatatlan szeretettel segítette és támogatta, s hogy a halál, amely ellen művészete, stílusa és nyelve „erős várát” építette, alkotó ereje teljében pusztította el, rákbetegség képében, ötvenegy éves korában.

D. M.

anélkül, hogy rátekintene, beleharapott kolbászába.

Pista a terem tömegén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról pontra hasonlított az előbbihez.

Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál se apja ült, hanem egy nyakig kopasz úr. De már megismerte apja szőkederes haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támasztott kis íróasztalnál, a sarokban.

Lábujjhegyen közeledett feléje. Az íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek fölpoloolít halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött.

— Kezedet csókolom, édesapa.

— Mit akarsz? — kérdezte Takács.

— Anya küldött.

— Miért?

— A kulcsért.

— Miféle kulcsért?

— A kamrakulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad, tévedésből.

— Mindig zavartok — fakadt ki Takács és fölkelt.

Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajas zsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzőkönyvet meg egy zsebkendőt.

— Nincs — állapította meg dühösen —, nincs. Keressétek otthon.

Pista lesütötte szemét. Az íróasztalt nézte, a kis, nyomorék, héktikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz írt.

Takács egymás után forgatta ki zsebeit is, s közben, hogy haragját hűtse, pirongatta fiát.

— Aztán hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se mosdottál. A dpőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyell ed magad?

— Ez a fiad? — kérdezte a kopasz.

— Az — dörmögött Takács. — Haszontalan. Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön.

— De most szünidő van — jegyezte meg a kopasz. — Vagy tán megbukott?

— Majdnem — sóhajtott Takács.

Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a

kamrakulcs.

Pista a kulcs után ugrott, fölemelte s indult.

Künn azonban, a teremben, egyre többen kiáltották:

— Takács, Takács.

Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is, s a csoportban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, incifinci úr.

Takács, aki éppen visszadugdosta kifordított zsebeit, a földig bókolt.

— Parancsoljon, méltóságos uram.

A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék irónnal néhány szám volt írva.

— Takács — rendelkezett —, gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból.

— Azonnal, méltóságos uram — olvadoeott Takács.

Máris rohant, úgy, ahogy volt, kalap nélkül.

A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a főnököt idáig kísérte mint testőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott.

A főnök le-föl sétált csikorgó gombos cipőjében. Várta vissza Takácsot, az okmányokat az iktatóból. Unalmában egy képet nézegetett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a házigazda, az úr.

Pista, aki a főnök érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodó könyvhalomra, s harangozott lábaival.

18