Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-26 / 13. szám
J Figyelte a főnököt. Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csíptető. Kis feje volt, középütt elválasztott, gyér, ezüst hajjal. Kezeit összedörzsölte, s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapírral sikálnak valamit. Egyszerre megállt a kopasz íróasztala előtt, s ezt kérdezte: — Ki itt ez a gyerek? — Takács kartárs fia — felelte a kopasz. A főnök hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pista élé ért, megszólította: — Hogy hívnak? — Takács Istvánnak — felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott, s feszesen kihúzta magát. — Hányadikba jársz? — Második gimnáziumba. — Milyen a bizonyítvány? — Nem valami fényes. — Hogyhogy? — Van egy elégséges is. — Miből? — Latinból. — És a többi? — Jeles. De van egy jó is. Számtanból. — Mi akarsz lenni? — Még nem tudom — mondta Pista szünet után, vállát vonogatva, szemérmesen. — No, mégis? — Repülő — vallotta be Pista, halkan. — Repülő? — kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. — Miért éppen repülő? Pista válaszolni készült, erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza az apja. Fakó homloka verejtékezett. Néhány zsineggel összekötött ívet nyújtott át a főnöknek. — Méltóztassék parancsolni. — Köszönöm — szólt a főnök, de nem rátekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra. — Elbeszélgettünk a fiával — újságolta Takácsnak, mosolyogva. — Kedves, értelmes fiúcska. Ügy látszik, jó tanuló is. — Igen, méltóságos uram — lelkendezett Takács —, iparkodó, szorgalmas gyermek — és fiára pillantott. — Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár — és átölelte, megcsókolta. — Szervusz, Pistukám. Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, s már ment visszafelé a hosszú úton az új épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön. „Pistukám” — tűnődött. Miért hívott így? Otthon sohasem nevez így. Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnök, legalább egy fejjel nagyobb. Ezek a gondolatok összekuszálódtak. Arca, füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döngő átjárón, a sóhajok hídján, ajtókat nyitogatva és csukogatva eltévedt. Egy negyedórába telt, míg kiért a széles főlépcsőre, s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben, s a kapus aranypaszományos sapkáját. A kapus megáhította. — Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? — vallatta. — Senki — szipogta, és az utcára szaladt. A sarkon megtörölte könnyektől csörgő arcát. Aztán szaladt, szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig. 19