Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-12 / 12. szám
1. Ahol a ma egyetemistái tanulnak: a Pécsi Orvostudományi Egyetem egyik tömbje 2. Az új kollégium ... 3. ... és a régi 4. Szövettani metszeteket tanulmányoznak a hallgatók a kollégium tanulószobájában NOVOTTA FERENC FELVÉTELEI rögzítés feltalálójáról nevezték el, de komfortban maradt, ml volt „Mór” korszakában, és bizony elbújhat a néhány esztendeje épült „B” kollégium mögött. Ott kétágyas szobák várják a hallgatókat, s onnan pillanatok alatt elérhetők az egyetemi előadók, a klinikák, hiszen az Egyetemváros kellős közepén áll. És mégis! A két fiú — mintha ismét összebeszélt volna — egybehangzóan állítja: el nem cserélné ezt a vén házat az újért, pedig itt néha a fűtés marad ki, néha a víz, néha meg mindkettő. Ez a ragaszkodás egyébként nemcsak szólam, hiszen valóban itt laknak, holott „felsősök” lévén már régesrég átköltözhettek volna amoda, az újba. — Az szálloda, ez diákotthon — foglalja össze tömören a különbséget Péter József. — A vezetőség ugyan ezt nem szívesen hallja, de akkor is így igaz. Az az épület nyolc- vagy kilencszintes, keskeny és sötét folyosókkal, amelyeken csak közlekedhet az emberfia, akár egy hotelban, ahol senki se ismeri a másikat. Ott nincs hely ahhoz, hogy az emberek leálljanak egymással beszélgetni; a második emeletiek nem ismerik azokat, akik az elsőn vagy a harmadikon laknak. Nálunk meg együtt van ezen a három szinten az egész társaság; a folyosóink szélesek, világosak, találkozásokra és beszélgetésekre vannak teremtve .. . Aki itt eltölt két esztendőt, azt el se lehet innen verni. És ezt nemcsak ők vallják, ketten. Olvasom a Medikus Híradó — a pécsi orvostanhallgatók ifjúsági szervezete stencilezett lapja — jubileumi számát, amely 1980-ban, az „A” kollégium ötvenedik születésnapján jelent meg. Találtam benne egy riportot arról, hogyan érzik magukat a kollégisták. „Albérletben nem szeretnék lakni, ott az ember kissé elszigetelődik — jegyezte föl egy elsőéves lánytól a szerző, Angeli Klára. — Itt viszont mindig jön valaki, sokszor egy órakor bekopognak kenyérért és négy órakor mennek el. Főleg az tetszik nekem ebben a koleszban, hogy mindenhova be lehet menni, mindenki mindenkinek barátja.” Egyébként nemcsak a pécsi orvostudományi egyetem régebbi és jelenlegi hallgatóinak van rossz véleménye a kétágyas lakosztályokról. A Népszabadság január 30-i számában Kékesi Katalin debreceni megkérdezettjei is azt vallották, hogy az ottani orvosegyetem új kollégiuma szállodára emlékezteti őket. Sokan vissza is kívánkoztak a régebbi, kevésbé modern épületbe, mert ott nem voltak elszigetelve egymástól, úgy, mint itt, ahol „ki-ki éli a maga kétszemélyes, összkomfortos életét”. * Ez a pécsi-debreceni egybehangzás és sok más azonosság, amelyről az egyetemi hallgatók körében végzett szociológiai vizsgálatok utalnak, jogosított föl arra, hogy a csupán két fiatallal készített riportom fölé az „Egyetemisták ma” címet írjam. Persze, még így is merészség az efféle általánosítás, tudva, hogy az 1980-as adatok szerint Magyarországon 103 469 egyetemi hallgató tanul (ez pontosan kilencszer annyi, mint amennyit az 1937/38 - as statisztika kimutat), és e több, mint százezer fiatal vagy félszáz felsőoktatási intézmény száz különböző karán igyekszik megszerezni a majdani hivatásához szükséges ismereteket. És ki ne tudná, hogy a műszakiaknak egészen más az életmódja, tanulási szokásrendszere, de még szociális összetétele is, mint például a filoszoknak vagy a medikusoknak. Aztán: ez a félszáz intézmény 33 településen helyezkedik el. És ugyan ki állítaná, hogy a fővárosban ugyanazt jelenti főiskolásnak lenni, mint az aprócska Sárospatakon?! És tovább aggályoskodva: vajon ugyanúgy alakítja-e, éli-e át diákvoltát mindössze két évig tartó tanulmányai idején az óvónőképzős hallgató, mint a hat esztendőn át a hallgatói életformába belegyökerező medikus? Vagy hogyan lehetne egyenlőségi jelet tenni a 64 447 nappali és a 39 022 esti és levelező tagozatos hallgató tanulási szokásai, életmódja közé? De még az azonos egyetemen és szakon tanuló, egyazon évfolyamra és tanulócsoportba járó hallgatókat se lehet egy kalap alá venni. Péter József és Varga Gyula például havi 1500—2500 forint támogatást kapnak ösztöndíj-kiegészítésként hazulról. Bizonyára vannak olyanok kollégáik között, nem is kevesen, akiknek nem jön havonta pénzesutalványuk, s így — a most fölemelt, de még mindig eléggé sovány — ösztöndíjukból, alkalmi munkák keresetéből kell magukat fenntartaniok. Igaz, a kollégiumi lakás meg a teljes ellátás — benne az ebéd és a vacsora — annál olcsóbb (vagy egyenesen ingyenes), minél alacsonyabb a hallgató és családja jövedelme, de azért másképpen táncol az, akinek tele, másképpen az, akinek üres a zsebe. Végül azonban el lehet fogadni azt, amit a két fiú állított: a ma egyetemi, főiskolai hallgatóit számos jegy rokonítja, ilyen például az intellektuális „feltöltekezés” a relatíve kötetlen életvitel, a tanulás évei alatt kialakuló és az elhelyezkedési előkészületekig tartó közösségi szemlélet. De mi jellemző az orvostanhallgatókra? Mi különbözteti meg a medikust a bölcsésztől vagy a jogásztól? — Az, hogy nekünk sokkal többet és jóval elmélyültebben kell tanulnunk, fölkészülnünk, mint nekik — válaszol kérdésemre hosszú és alapos megfontolás után Varga Gyula. — Nálunk nem lehet valamit csak félig-meddig megtanulni. Talán frázisnak hangzik, de én úgy érzem: ha valamit nem tanulok meg tisztességesen, akkor mások életével játszom. Kicsit mintha „túlontúl szép lenne a menyasszony”. Igaz, voltam magam is medikus, később pedig bölcsész, és valóban összehasonlíthatatlanul keményebben kellett orvostanhallgatóként „hajtanom”, mint filosz korszakomban, de azért akkor is voltak, bizonyára ma is vannak „lezser” hallgatók, és akkor is akadtak, mint ahogyan akadhatnak most is nehéz, sőt pocsék pillanatok a diákéletben. Biztatom hát a két fiút: beszéljenek most már valamit az árnyékos oldalról is! — Talán az a rossz, hogy mindig kevés a pénz! — feleli kapásból a hatodéves. — Aztán rossz az is, hogy az oktatókkal a tanórákon kívül szinte semmi kapcsolatunk sincs, tisztelet a nagyon kevéske kivételnek. Varga Gyula helyeslőén bólogat: igaz, igaz. Aztán, talán a jövőre gondolva, a versenyfutásra az elhelyezkedés idején; az iszonyú nagy felelősségre, ami egy kezdő, de „mélyvízbe dobott” orvost terhel; a családalapítás várható gondjait latolgatva, hozzáteszi még: — A diákéletben egy az igazán rossz. Az, hogy előbb vagy utóbb, de végeszakad. G. L. 11
