Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-06-12 / 12. szám
Holnap orvosok EGYETEMISTÁK MA lyeknek eleget kellett és kell ma is tennem; ott kell lennem a gyakorlatokon, félévenként vizsgázom, de ezt ki lehet bírni. Aztán itt van a kollégium ... ebben az öreg épületben leginkább első-másodévesek laknak, és igen jó ezekkel a fiatalokkal együtt élni. Itt mindig történik valami izgalmas. A negyedéves is elsősorban a diákélet kötetlenségében látja a „nagyszerűt”. A második „nagyszerű” szerinte is a „kolesz”, azaz a kollégium. A harmadik az, hogy a diákévek idején rengeteget lehet olvasgatni, szakmai dolgokról, filmekről beszélgetni, aztán jó társaságban kirándulni, színházba járni. * Péter József hatodéves medikus, szakállas, szőrmók, hosszúra nyúlt fiatalember. Ügy kellett fölvernem legszebb álmából déltájt, ugyanis előző nap vizsgázott, és a sikert természetesen megünnepelte. Negyedéves társa, Varga Gyula, középtermetű, kerékfejű, halk beszédű, aki — legalábbis én úgy látom — dehogy lumpolna át egy éjszakát, amikor annyi idő alatt el lehet olvasni a Magyar— Petrányi-féle háromkötetes belgyógyászatból egy teljes fejezetet, vagy az Orvosi Hetilap legújabb számát! Küllemre, természetre, életkorra jócskán különbözik tehát a két fiú, akiket vasárnap délelőtt éppen a kollégiumban leltem. Eltérő a származásuk is: Péter József apja egy Somogy megyei faluban, Homokszentgyörgyön, nyugdíjas rendőr, anyja termelőszövetkezeti tag; Varga Gyula ugyan szintúgy falusi, a Győr-Sopron megyei Szanyból való, de apja hivatását fogja majd folytatni, tehát értelmiségi, sőt orvosgyerek. Abban azonban mégis egyek, ahogyan diákéletüket megitélik: — Nagyszerű ma egyetemistának lenni! — szóról szóra így kezdik mind a ketten. És a hatodéves indokol: — Nagyszerű az, hogy az ember érzi: napról napra tágul körülötte a világ, mindennap többet és többet látok belőle. Ez az egyik. A másik: a diákszabadság, ami visszahozhatatlan. Hat éven át azt csináltam, ami nekem tetszett. Igaz, akadtak követelmények, ameEz a „nagyszerű”, persze, erősen viszonylagos. Ezt nem a két fiú mondja, ezt én tudom. Az egyetemi, kollégiumi szabályzatok például bizonyos kérdésekben drákóian szigorúak. Kétségtelen azonban, hogy nem olyan merevek, nem olyan „dedósok”, mint a középiskolai reglamák, amelyeket különösen a kamaszok nehezen viselnek el. És a kollégiumban nem áll ott a gondos, féltő anya fia vagy leánya mögött, nem szabja meg, mikor tanuljon, mikor érjen haza, mit egyék és mikor feküdjön ágyba. De nagyszerűvé teszi a diákéletet az is, hogy keményen meg kellett érte küzdeni. Orvosegyetemre bejutni óriási erőpróba. A három orvostudományi egyetemen a legnagyobb mérvű a túljelentkezés, a legmagasabb a bejutáshoz szükséges „pontszámküszöb”. (Amíg például a felvételi vizsgák alkalmával a maximálisan megszerezhető 20 pontból az Agrártudományi Egyetemen elég körülbelül 16- ot megszerezni, addig az általános orvostudományi karon legalább 18 és fél, 19 pontot kell összeszedni.) Péter Józsefnek például csak a harmadik, Varga Gyulának pedig a második nekifutásra sikerült teljesítenie ezt a szintet, így hát elmondható róluk: alaposan megdolgoztak a „nagyszerű” diákéletért. És még valami, amiről nem beszéltek, legföljebb utaltak rá: itt védettnek érzik magukat a fiatalok. A hatodéves Péter József elmondta, hogy a három esztendő alatt, amíg felvételizgetett, volt matróz, földhivatali előadó és műtőssegéd. Ez utóbbi nagyon hasznos volt, jól előkészített az orvosi hivatásra. És mégis: — A pályám csúcsát földhivatali előadóként éltem — mondja félig tréfásan, félig komolyan. — Legalább harminc évnek el kell majd telnie, hogy ismét csak egyetlen főnököm legyen, és azt csináljam és úgy, ahogyan én magam a legjobbnak és legcélravezetőbbnek látom. Különösen jól érzik magukat a kollégisták, holott a diákotthon, amelyet oly nagy szeretettel emlegettek, nem a legkorszerűbb. Több, mint fél évszázada, 1929. október 19-én szentelték föl, s keresztelték el Szent Mór püspökről Maurinumnak. Azóta megváltozott a neve, Balassa Jánosról, a negyvennyolcas szabadságharc egyik hőséről, a gipszkötéses 10
