Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-29 / 11. szám

egy

Rekviem teljes emberért

ELHUNYT BOR PÁL FESTŐMŰVÉSZ

93 éves volt Bor Pál, amikor utolérte a halál. A fia diáktársam volt; lassan harminc éve már, hogy először hívott meg a Széna téri lakásba. Akkoriban mindig vitatkoztunk, zajlott a politikai élet és én „harcra készen” érkeztem. Aztán a puritán otthon légköre, a szinte időtlen környezet — Bor Pál abban a lakásban született 1889-ben és kis megszakítással ott élt egész élete végéig —, és a festőművész megvesztegető lénye más irányt adott a beszélgetésnek. Megmutatta képeit, megosztotta alkotói gondjait. Egészséges, pirosas arca volt, és gyermekien kíváncsi, porcelánkék szeme, amely nagyon figyelt minden megjegyzésre. Tágas, alapos műveltség, szerénység és derű jellemezte az öreg festőt és ezek abban az időben ritkaságszámba menő értékek voltak. A műveltség gyakrabban társult gőggel és „rosszkedvűnk tele” volt a divatos időjárás.

Bor Pál világító fiatal szeme bátorította a tapasztalatlan művészetkedvelőt, mondja el: mi tetszik, mi nem és indokolja is meg véleményét. A gondolatokat felkapta — kedvenc kifejezésével: körültapogatta — megmérte; szívesen vitatkozott, magyarázott. Ettől kezdve pályájának szerény bolygójaként követtem, minden kiállítását meglátogattam, többször is írtam róla. (Nem műkritikusként; inkább a művészről, az emberről, egy szakadatlanul változó, fejlődő, nagyon rokonszenves művészi magatartásról.) Sokan ismerték. A világ minden részéből írtak az olvasók, akik emlékeztek rá, szerették, örültek, hogy lankadatlan erővel dolgozik.

Nemrég jelent meg az Ars Hungarica 1981.

1. száma, amely dokumentumokat közölt Bor Pál művészetelméleti írásaiból: a francia fogság-napló részleteitől szinte máig. Már a naplóból kirajzolódik az a magatartás, amely annyira jellemezte egész életén át. „1914-ben kitört az első világháború. Internáltak, s magamra utaltságom ezzel kiteljesedett. Hogyan sáfárkodtam a Bretagne-ban töltött szinte öt évvel ?

Azzal kezdtem, hogy orvosi könyvből ana-20