Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-29 / 11. szám
AZ ÓMAGYAR MÁRIA-SIRALOM ODÜSSZEAJA 1975. november 10-én este telefonon felhívott Réczei László volt belgiumi nagykövetünk (már nyugdíjban van). Olvasta a Bárczi Gézát búcsúztató nekrológomat, amelyben azt is megemlítettem, hogy nagy tudósunk sokat mesélt nekem az Ömagyar Mária-siralmat őrző Leuveni (Lőveni) kódexről, amely az első világháború után német jóvátételként került a belgiumi egyetemi városba, annak világhírű egyetemi könyvtárába. A város neve flamandul Leuven, amelyet Lővennek ejtenek, vallonul, tehát franciául Louvain. A „rendkívül gondos, finom gyöngyírással” írt, latin nyelvű Sermones című középkori kódex, amelynek egyik oldala magyar nyelvű verset őriz, Lőveni kódexként ment át és honosodott meg a magyar köztudatban. Réczei figyelemmel kísérte „kódexünk” sorsát és elbeszélte, hogy most talán megszerezhetnénk, mert az egyetem flamand és vallon nyelvű részre vált ketté, s ennek során úgy osztozkodtak, hogy a páros számú könyvtári kincseket a vallonok, a páratlanokat a flamandok kapták. A „mi” kódexünk pedig a 3-as számot viseli. Réczei elbeszélte azt is, hogy Mátrai László még az ő követsége idején olyan csere lebonyolításával próbálkozott, amely szerint a Sermones-ért átadnánk az Egyetemi Könyvtárban őrzött középkori, latin nyelvű flamand kódexünket. Mindent elbeszélve, levelet írtam Aczél Györgynek, s arra gondoltam, hogy az a magyar államférfi, aki ennek a kis országnak, ennek a lírai nagyhatalomnak segít megszerezni az első ismert magyar verset őrző latin kódexet, felmérhetetlen szolgálatot tesz, a magyar művelődésnek. Azonnali telefonválaszt kaptam: az állam mindent megtesz majd, amit tenni képes. Néhány héttel ezelőtt Szabó T. Ádámnál, a nyugati vendégtanárságról hazatért finnugrista nyelvészünktől hallottam a lakásán, hogy remélhetően megkapjuk a lőveni kódexet. A találkozásnál jelen volt a budai János-kórházban ápolt és a betegségéből fölépült Szabó T. Attila, Ádám édesapja is. Illyés Gyuláék vendégszerető házába vittem fel őt. Költészetünk legnagyobbja kitörő örömmel hallgatta, hogy remélhetően megszerezzük az első magyar költeményt. Illyésektől hazatérve telefonon azonnal fölhívtam Benkő Lorándot, akadémikus nyelvészünket, aki két esztendeje, 1980-ban tette közzé „Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei” című hatalmas munkáját. Benkő 1960-ban látta Louvainben a „kódexünket”, „a minket érdeklő magyar szöveg különösein egyes részeken nem volt valami jó állapotban”. A hír, mondta telefonon, igaz, reméli, közölte, hogy a kódexet még ebben az esztendőben megkapjuk. Első fennmaradt versünk közel hétszáz éven át bujdosott. Az arab számokkal ellátott latin nyelvű kódex 134-ik hártyalevelének a túlfelén, tehát a 134/b lapján látható a magyar vers, egy korabeli latin költemény szabad átköltése. E szókkal kezdődik: „Volék sirolm tudotlon. / Sirolmol sepedik, / Buol őszük, epedik”. Bárczi szerint ennek mai értelmezése: „Nem tudtam, mi a siralom, s (most) siralommal sóhajtozom”. Ez a vers őrizte meg első, írásban fennmaradt alliterációnkat is, a „Világ világa. Virágnak virága” csodálatos szépségű szóit. A későbbi Lőveni kódexnek, Leuveni kódexnek elnevezett középkori kéziratos munka 1300 „körül” keletkezhetett. 1910-ben Olaszországban, Toscanában megvásárolta Jacques Rosenthal müncheni antikvárius. A kódex tizenkét esztendeig eladatlanul hevert a müncheni könyvesboltban. A magyar vers rejtekezéséről még senki nem tudott. Az első világháborúban a németek elpusztították a világhírű leuveni egyetemi könyvtárat. A békeszerződés a megsemmisült gyűjteményhez hasonló értékű kódexek, kéziratok átadására, tehát jóvátételre kötelezte őket. A jóvátételi bizottság ezt a hártyakódexet is megvette és azt kártalanításként adta át Belgiumnak. A latin nyelvű munkát a leuveni-louvaini egyetem könyvtárában helyezték el. Azóta nevezzük az első ismert magyar verset őrző művet Lőveni vagy Leuveni kódexnek. RUFFY PÉTER (Magyar Nemzet — részletek) Az a véleményem... Három esztendővel ezelőtt látott napvilágot — a Magyar Labdarúgó Szövetség javaslatára — az Országos Testnevelési és Sporthivatal nagy jelentőségű elnöki rendelete, amely néhány, harminc éven felüli labdarúgónk számára megnyitotta az utat a külföldi szerepléshez. Elsőként Bálint László, a 70-es évek válogatott csapatának és a Ferencvárosnak ez a vezéregyénisége szerződött a belga Brugges-hez. Kiváló játékának, sportszerűségének, emberi, magatartásbeli erényeinek nem kis szerepe van abban, hogy alig egy évvel később jó néhány kollégája ölthette magára belga klubcsapatok mezét, így elsősorban Fazekas László, aki Bálint méltó társának bizonyult. A „felnyílt sorompó” labdarúgó-politikája ezután további játékosok számára kínált lehetőséget, s így jelenleg tizennégyen tartózkodnak játékosaink közül külföldön: Belgiumban, Franciaországban, Spanyolországban, Ausztriában és Görögországban. Elöljáróban hozzá 'kell tennem, hogy csupa olyan sportemberről van szó, aki odakint másod- sőt harmadvirágzását éli. Közülük nem egyet itthon már a kispadról is „kilőtt” volna az az évtizedes furcsa beidegződés, amely oly korán hajlamos az „öreg” jelző címkéjét ráragasztani a még ereje teljében lévő labdarúgóra is. S ha valakit idősnek titulálnak, hogyan találhat kedvet abban, hogy komolyan végezze edzésmunkáját, s felelősségteljesen irányítsa a mellé került fiatalokat? Ezek az itthon már „leírt” labdarúgók új környezetükben, mint híres válogatottak lépnek pályára. Az újságok nem éveik, hanem válogatottságuk számát hangsúlyozzák, a közönséget érdekli, hogy mit tud a messziről jött labdarúgó, s ilyen légkörben szinte természetes, hogy új erőre kapnak a már berozsdásodott izmok, felbuzog a sportbecsvágy, amely minden igazi labdarúgó-karrier alapja. Bebizonyosodik egyben az is, hogy nálunk tehetségekben soha nem volt és ma sincs hiány, s csupán arról van szó, hogy kit mennyire menedzselnek, mennyire viselik gondját, ahhoz, hogy tudása, képessége legjavát nyújtsa. Csak így történhe-Bálint László szabadrúgása a 125. osztrák-magyar mérkőzésen FOTO: ZÁHONYI IVÄN tett, hogy Martos, Bálint, Müller, Fazekas, Muha — nem sorolom ide az évei számát tekintve még „ifjonc” Mészárost — oly jelentős szerephez jutott nemzeti tizenegyünk világbajnoki selejtezőkön aratott sikersorozatában. Az itthon már az öregfiúk csapatába utasított játékosok megfiatalodtak s hosszú évekre prolongálták karrierjüket. De tanulmányútnak is tekinthetjük ezeket a külföldi szerződéseket. Az idősebb generációnak még élénken él emlékezetében, milyen hasznos volt, amikor a harmincas évek végén a Nemzeti Sport hosszabb lélegzetű angliai tanulmányútra küldte Feleki Lászlót és Páljai Jánost, akik a szigetországban szerzett tapasztalataikat hasznosították a magyar futball számára. Anélkül, hogy az újságírói tapasztalatszerzés fontosságát kétségbe vonnám: mennyivel eredményesebbnek ígérkezik, ha azok szerzik a megfelelő tapasztalatokat, akiknek már a közeljövőben gondjaira bízzuk a magyar labdarúgás egy-egy szektorát, megismerkednek a külföldi irányítási módszerekkel, magas szintű edzői gyakorlatot lesnek el, közelről, saját bőrükön tapasztalják a profikkal szemben támasztott követelményrendszert, s közben — akik komolyan veszik jövőjüket — egy idegen nyelvet is elsajátítanak. S mindezt ráadásul úgy, hogy nem terhelik az államkasszát, hanem éppen ellenkezőleg: kinti szereplésükkel nem is jelentéktelen összeget hoznak a magyar sport valutaszámlájára. (A tizennégy külföldre szerződött labdarúgó után hozzávetőlegesen 400 000 dollárt fizettek a külföldi egyesületek a Nemzeti Bank sportszámlájára.) A külföldre szerződött magyar labdarúgók eredményes szereplésének van olyan további pozitív oldala is, amely nem mérhető le sem valutában, sem a játékszint gyarapodásában. Ez az a hatásos propaganda, amely annak kapcsán jelentkezik, hogy játékosaink nevét, s azt, hogy magyarok, a hét szinte minden napján milliós példány számban nyomtatják ki az újságok s közük a rádió- és tv-állomások. Antwerpen utcáin ma is láthatók Fazekas Lászlóról készített óriásplakátok, az elismert nemzetközi rangú francia sportláp, a l’Equipe pedig szinte minden számában ír a „sportszerű magyarról”, Bálintról. Az a véleményem, ha csak csipetnyit is, mégiscsak hozzájárulnak ezek a fiúk ahhoz, hogy a hazánkról alkotott kép még kedvezőbb legyen, s magatartásuk, kitűnő játékuk növeli sporttekintélyünket külföldön. Három év tapasztalatai tehát kedvezőek, éppen ezért idén is jó néhány újabb, harminc éven felüli labdarúgó számára nyílik lehetőség külföldi szerződésre. Játékosainknak csak azt kívánom: folytassák az eddigi hagyományokat, szerezzenek újabb sportsikereket s megbecsülést a magyar labdarúgásnak. SZEPESI GYÖRGY A Magyar Labdarúgó Szövetség elnöke 5 A leuveni katolikus egyetem küldöttsége — élén De Somer rektorral - átadta ar Országos Széchényi Könyvtárnak az Ómagyar Mária-siralmat tartalmazó Sermones FOTÖ: PÓLYA ZOLTÁN — MTI
