Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-15 / 10. szám

öreganyjuk meg regélhette nekik Jézus életét, halálát, föltámadását. — Mesélje csak, mama — bíztatta a menye — én nem engedem kifosztani gyerekeimet az emberi kultúra időtlen értékeiből. Ha megszólítják őket olyan elementáris alkotások, mint Bach passiói, Dante Színjátéka, Leonardo Ürvacsorája, egy lőcsei vagy bártfai templom, Szent Ágoston megtérése, akkor ne bámuljanak bambán, legyenek, mint a visszhang, gondolják tovább.

— Templomba nem járnak, Munkácsyt kilakoltatták — ki érti ezeket a fiatalokat?

Nyögve cihelődik zsámolyáról az öregaszszony, ismét a szekrényben matat. Két meleg alsószoknyát, fehér bolyhos ujjast húz a sárga flanellhálóing fölé. Az alsószoknyák madzagját szorosra köti derekán. Az ablakhoz botorog: a szemköziti ház ablaka világos, tehát elmúlt négy óra, Süveges Miska az ötös vonattal jár a Vagongyárba. Tekintete a földre téved. Tavasztól a fagy beálltáig ássa, duggatja, kapálja, gyomlálja, öntözi és mert ők már nem tartanak állatot, ha elvonul a csorda, senki a közelben, kisettenkedik az úttestre, összelapátolja a tehénhulladékot és áthajigáílja a kerítésen — lopott ganéjjal is ajnározza parányi kertjét. A parádés lucfenyőt tizenöt éve ültette, szegélynek örökzöld, a márciusi ibolyától a krizantémig minden évszakot más virág ünnepel. Ékesebb kert nincs a faluban, kivéve Sós Bözsi szekfűkardvirág-, rózsa-ültetvényét, de az nyalábszám vándorol piacra a Skoda hátsó ülésén.

Nem kevés koporsót költöztettek síremlékestül az ótemetőből az újba, de egyik sem különb az uráénál: a pilisi kőfaragó vörösmárvány remeke, tömzsi kőtörzs, vállán kereszttel. A sima lapon az ura neve alatt a vésés: „és neje Ráckevi Gizella 1895—■ ”.

Tíz éve fülzúgása van, fejében zsibongás, olykor azt sem érti, amit szemébe ordítanak. Mindenszentekkor a sírnál, míg ő a koszorúkat rendezgette, mérnök lánya súgta az idősebbnek: — Micsoda barbár szokás! Életerős, nem volt még beteg, az influenzát csak hallomásból ismeri, de már odavéseti nevét, születési évét egy fejfára, mint akinek sorsa teljesüléséhez már csak a záró évszám hiányzik.

— Már hogy volna barbár! — Szisszent fel ötvenéves lánya, maga is nagymama — Te, én, ő, úgy halunk meg, ahogyan lenyugszik a nap. Nézz körül: az öregasszonyok úgy készülnek a halálra, mint fiatalon a szülésre. Láttál te már fiatalasszonyt, aki terhes és nem gondoskodik pólyáról, pelenkáról, kisingről, főkötőről? Nézz körül a temetőben: ha az aszszony hal meg előbb, a férje nevét sosem írják a fejfára. Csak az öreg nő viselős a halállal, a férfi soha.

Üjra a zsámolyon csücsül. A szekrénnyel takart ajtó mögül meleg férfihang szivárog át. Szövege nincs, de tudja, fia felkelt, öt óra, ez a rádió. Iparkodik, hogy a sezlonra dobott göncök közül kihalássza zöldbarnakockás kasha ruháját; mire a vasalt csizmasarkok dobogása ajtajáig és a kemény kopogás az ő füléig ér, már derekán nyűvi lefelé a vastag kelmét.

— Jó reggel, anyuka! — A levegő is harsán. — Fagyott az éjjel.

Ö is időjárásjelentéssel költötte a családot valamikor: Minden kettő egybefagyott az éjjel.

Jobbjában másféldecis üvegecske, a másikban gyűszűnél alig nagyobb csosza, színig tölti pálinkával, nyújtja az anyjának.

— Jó reggelt — viszonozza az öregasszony. Nem nyúl a pohárkáért, eligazítja csípőjén, lábszárán a ruhát. Fia szőnyegre teszi az üveget, lábához guggol, félkezével húzkodja hátul a megakadt szoknyát. — November van. Mért ne lehetnének fagyosak az éjszakák?

Belenyal a pálinkába és már adja is viszsza. — Köszönöm. — A kórházban azt is parancsba adták: se bor, se pálinka.

Fia kémleli: nem, ez az arc még nem olyan, mint a temető.

Fölhörpinti az anyja maradékát.

— Anyuka, megtömné a kacsáimat? — hangja, mint a furulya. — Még nincsenek megemésztve.

Ugyan, mitől tudná a fia? ideje sem lehetett kilépni a házból. Fényes csizma, szürke krombinadrág, duplanyakú világos pulóver — nem így öltözik, aki a koszos istállóban tocsogó kacsákhoz készül.

— Hát persze, hogy megtörnöm — arca derűsen komoly. S már fejkendőjét keresi. Fia könnyedén kifordul — isten vele, anyukám — ő meg örül a dolognak. Menye is rábízza, ami nem ripsz-ropsz, hanem szakértelmet igénylő, vesződséges munka és ülve véghezvihető. Ö tör diót a rétesbe, egy hétig meggyet magoz befőttnek, két óra hosszat keveri a málnát cukorral, tépkedi a leölt kacsát, a gyerekek piros melegítőjére két térdet foltoz, a kékre pirosat, utolérhetetlen tökéllyel fejti ki a karaj csontját, válogatja a vetőkrumplit, a rikácsoló baromfisereg kukoricáját ő morzsolja, cefréshordóba maricskázza a férges szilvát, lottyadt barackot, borsót szed levesnek, tíz pár cipőről tünteti el a sarat; néha önkéntes vállalkozásba fog, dühítő károk a nyomában. Menye fűmaggal behintette az udvart, ő csak azt látta, hogy elgazosodott, s mert nála senki nem ismeri jobban a magyar átkot: Verjen meg az isten gyöpös udvarral, rossz szomszéddal — csekát fogott és nekilendült az irtásnak. Menye megtántorodott a látványtól, verejtékben úszó, elnyomorodott anyósa sem szaporította jókedvét. — De anya, ma már nem a szegénység árulkodó jele a pázsit! Mi nem vagyunk szegények, csak nem tartunk állatot, amik simára taposnák az udvar földjét, kigyúrnák a füvet. — Az öregaszszony végiggondolta, elballagott fűmagért, az első zápor után suttyomban elvetette. Azt

ILLUSZTRÁCIÓ: GÁBOR VIKTOR

hitték, megéledt a testi erő híján kontárul kipusztított gyep.

Meleg ruhája elé kötény, fejére vastag kendő, megint az ablakhoz ballag. Kinyitja, hogy eldönthesse, milyen öltözék szükséges még a töméshez. Á luc felső szintjéről hallatszik a vadgalambszó, de a párjagalamb a kornyadozott virágszálak között lépeget, keresgél. Te bugyuta. Hát azt hiszed, itt még giliszták vannak? Fagyos a föld. — A madár figyelmesen hallgatja magas pártfogóját — aki ugyanúgy az udvar tartozéka, mint a kút. A pártfogó is tudja, hogy összetéveszthetetlenek, bár akárhány madár tolvaj kodhat az udvaron, ezek az övéi. Aminthogy száz közül is kiválasztaná a saját söprűjét, lekvárfőző üstjét, szárítókötelét, füleseit, lazsnáját, virágcserepeit, érzelmi viszonyban van a házban, fiókokban, pajtában, udvaron, kis- és nagykertben lelhető minden szerves és szervetlen lénynyel, készséggel — a menye azzal gyanúsítja, „mama még az esővizét is megismeri”.

Egy vasárnap itt üldögélt a zsámolyon, villanyt gyújtani restellt s a félig- takart ajtó mögül kihallotta mérnök lánya meg-megbicsakló hangját: Itthon vagyok egy hete és látom, hogy anyuka minden reggel három óra hoszszáig öltözködik. Ugyan, volt-e olyan korszaka az életemnek, tizennyolc, harminc, vagy negyven éves koromban, amikor ezt a háromórás napi tortúrát, ezt a mindennapi önfeltámasztást minden reggel végigkínlódtam volna, pusztán azért, hogy életben maradjak? Soha! Mi már csak silány kópiái vagyunk anyánknak, ő az eredeti.

— Az élet soha nem puszta — dünnyögi az öregasszony, fölveszi szalonnás, de hátát, derekát oltalmazó bundabekecsét, kilép, szétnéz a lépcsőn és azonossá lesz önmagával. A gémeskútnál, kéménynél, tévé-antennánál magasabb nagyagácifa volt birodalma vonatkozási pontja, meghatározta a teret. Irdatlan koronája a futballpálya méretű udvarnak szolgáltatott árnyékot. Ágai rezzenéséből ötvennyolc éve olvassa le a napi időjárást. Döbbenet szirénázik benne: eltűnt a nagyagácifa! (ötvennyolc év előtti idejöttekor, még az anyósának is a nagyagácifa volt, nem egy fa az udvar végében.) Emlékezete működni kezd: múlt vasárnap vágta ki fia a félhalott fát, két napig fűrészelte a gép, a hasábfa elfoglalja a fél napját. Három odújában találtak madártojást, elszáradt diót, rozsdás kisollót, rézkarikát a pajta fölötti combvastag ághajlatban tányérnagy vadgalambfészket.

íme, itt lakott a most hajléktalan madárpár, látnivaló, hogy áttelelnének a kiskert fenyőfáján, de miből rakjanak fészket? Mióta kombájn aprítja törekké a kalászosok szárát, szérűn, országúton, árokba söpörve sem lelnek egyetlen ép szalmaszálat. Ezért panaszkodnak szakadatlanul. A pajtasorokban, a funkcióját vesztett, korhadó szekér alatt (a szövetkezet sem vette át) mintha kallódna egy kis maradék szalma. Fia nem nézi el a szemetet, de szerencse, hogy nem ér be oda a vesszősöprű nyele. Megviselten térdre ereszkedik az öregasszony, felsőtestét a szekér alá nyomorítja, beljebb préseli, ujjaival összegereblyéz egy maroknyi hosszú, fénylő, ropogó szalmaszálat. A virágoskertbe óvakodik vele, gondosan a búgó fenyő alá helyezi, hátrál és megvárja, míg az egyik leejti magát és csőrével fölemel egy szálat.

1973.

21