Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-15 / 10. szám

dául Szilben megfogalmazták: az értékes állatállománnyal való kísérletezés ugyan kockázatos lehet, de abban biztosak vagyunk, hogy az egyetem tudományos kísérletei által csak gyarapodhat gazdaságunk.

— A magyarországi agrármérnökképzés elve az, hogy mindenütt — Gödöllőn, Keszthelyen, Debrecenben, nálunk — általános mezőgazdasági mérnököket képeznek. Szakosodnunk azonban nyilván mégiscsak kell — szögezi le dr. Schmidt János dékán. — Ez egyebek között a diplomaszerzés utáni szakmérnökképzésben mutatkozik meg. Egyetemünkön szarvasmarha- és juhtenyésztői, tejipari, húsipari, takarmánygazdasági és vállalatgazdasági szakmérnöki diplomát szerezhetnek a már üzemi tapasztalatokat szerzett szakemberek. Kutatómunkánkban is elsősorban a tömegtakarmány-termesztés és -tartósítás, valamint a melléktermékek hasznosítása területén értünk el széleskörűen bevezetett, új eredményeket.

— Olykor hallani vitákat arról, mi a fontosabb az egyetemi ranglétrán való előmenetelnél: az oktatás vagy a kutatás?

— Szerintem mesterkélt ez a szembeállítás. Színvonalas egyetemi munka nem lehet meg kutatás nélkül, a jó pedagógusi vénát és a tudományos sikereket egyaránt figyelembe vesszük az előreléptetéseknél.

— Kevés alma materről beszélnek oly sok szeretettel, mint az önökéről. Mi a titkuk?

— Hadd hízelegjek magunknak azzal, hogy elsősorban az oktatás színvonala. De bizonyára az is hozzájárul népszerűségünkhöz, hogy kis egyetem vagyunk, és a nappali hallgatók száma csupán 250 — így igazán bensőséges nálunk az oktatók és hallgatók kapcsolata, meg a diákélet. Minden hallgatónkat név szerint ismerjük, így megtehettem például, hogy amikor két, egyébként jó képességű diákunk végre megjelent előadásomon — akik napközben is előszeretettel hódoltak a lovaglás szenvedélyének — név szerint szólhattam hozzájuk, valahogy így: „Ez az a ritka alkalom, amikor Prutkai és Sebestyén kollégák is jelen vannak. Az ő kedvükért teszem, hogy előadásom tervezett tárgyát megváltoztatom: beszéljünk ezúttal a takarmányozás hatásáról a munkavégzésre, mint lovasok, bizonyára érdeklődéssé.’ hallgatják majd.” Mondanom sem Rí"- hogy e naptól kezdve ők ket'e£¥^ lettek előadásaim legszorgalmasabb látogatói. Diákjainkkal kibocsátásuk után is tartjuk a kapcsolatot. Egyik munkatársunk főhivatásaként vizsgálja beilleszkedésüket, előbbre jutásukat, s vissza-visszahívjuk őket tapasztalatcserére. Véleményük sok segítséget ad az oktatás tartalmának és módszereinek változtatásához, finomításához. S az csak természetes, hogy az öt-, tíz- sőt negyvenéves találkozók mindanynyiszor emlékezetes eseményei egyetemünknek.

BALÁZS ISTVÁN

DIÁKHAGYOMÁNYOK SOPRONBAN

Történt egyszer, hogy egy sokadszor megbukott soproni diáknak ezt mondó a professzora: „Az, hogy Ön, kérem, ilyen tudással nálam elégséges kalkulust kapjon, legfeljebb annyi eséllyel bír, mint a Hunyadi utcai köhattyú kitollasodása". Ezen aztán ne múljék, gondolta a diák és másnap reggelre csirizzel, párnatollal megtollasitotta a hattyút. A profeszszornak volt humorérzéke, s a diák átment a vizsgán. Azóta a végzős hallgatók minden évben, kabalából, tollba burkolják a kőállatot.

A Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem egyike legrégebbi felsőoktatási intézményeinknek, s egyúttal leghíresebb őrzője az évszázadok során kialakult diákhagyományoknak. Könyvtárának főigazgatója, dr. Hiller István gyűjtötte össze e szokásokat, mint ő mondta, a „selmeci—soproni” hagyományokat:

— 1770-ben alapították meg Selmecbányán a Bányászati Akadémiát — mondta dr. Hiller István. — Ennek alapítólevelében olvashatjuk a következő sorokat: „A bányászat mellett a fő tárgyat az erdőségek teszik, ezért a praktikánsoknak a kellő ismeretekkel kell bírniuk az erdők műveléséről és használatáról, minden fafajtáról, amelyek a bányában szükségesek ...” Tehát az erdészeti ismeretek oktatása hosszú ideig csak a bányamérnöki iskolában történt. Ez az oka annak, hogy még ma is „Jó szerencsét!” köszönéssel üdvözlik egymást hallgatóink, és hagyományaink átszövődnek a bányászathoz fűződő szokásokkal.

— Ügy tartják, talán Európa egyetlen egyetemének sincs ilyen gazdag, jórészt évszázados diákhagyománya.

— Ennek oka az, hogy a kisvárosok, s ilyen Selmec és Sopron is, jobban megőrizhetik a múltat. S hogy az általunk őrzött szokások mennyire visszanyúlnak a XVII—XVIII. századba, arról engem egy régebbi, 1970-ben megtartott szakestélyünk győzött meg. Ezen részt vettek az uppsalai egyetem nálunk vendégeskedő erdőmérnöki hallgatói. A svéd egyetemisták, a mieink legnagyobb megdöbbenésére, a selmecinek tartott dalok jó részét ismerték, és el is énekelték svédül. Ez egyébként az európai diákhagyományok közös gyökereit is bizonyíthatja.

— Mit jelentenek ma ezek a diákhagyományok?

— Az egyetemek — autonómiájuk következtében — mindig független, önálló világot alkottak. A beiratkozással az új hallgatók törvény szerint az Universitas tagjai lettek, de ez még nem volt elegendő ahhoz, hogy a diákok közössége is befogadja őket. A selmeci akadémikusok jó szokása volt, hogy az újdonsült, idegen környezetbe került hallgatótársakat megismertették a helyi viszonyokkal, az akadémiai renddel és szokásokkal. Ez még ma is él, az elsőéveseket a kezdés előtt egy héttel Sopronba hívjuk, hogy szabályos órarend szerint zajló „balekoktatáson”

vegyenek részt. Az új egyetemisták neve „balek”, a harmad-, negyed-, és ötödéveseké „firma”. Az oktatást természetesen a firmák végzik, akik ismertetik egyetemünk történetét, megtanítják dalainkat és így tovább. Mindennek a célja ugyanaz, mint régen: minden egyetemünkre felvett hallgató érezze: közösségbe került. Amely, ha befogadja, védi és segíti. A balekképzés záróakkordja a balekvizsga. A vizsgabizottság hat-nyolc firmából áll, mindegyikük külön „tanszéket” képvisel, például madárfütyörészet, kritikai realizmus, szexuálpedagógia. Természetesen a teremben félhomály van, a bizottság feje felett óriási denevér függ, az asztalon koponyák, lábszárcsontok és baglyok láthatók. Az avatandó ekkor kiválaszt magának egy firmát, aki az elkövetkező években a barátja lesz, s jegyzetekkel, taneszközökkel segíti a tanulásban. S tartanak még balekkeresztelőt is, amikor az új diák találó gúnynevet kap társaitól, s ez a „vulgó” egész egyetemi életében elkíséri.

Akadnak persze ugratások-is szép számmal, de ezek is az újonnan érkezettek hibáit nyesegetik. Emlékezetes eset volt néhány éve a „nemtörődöm” balekok megtréfálása. Az évnyitón minden elsőéves részt vesz, megismerheti az egyetem vezetőségét, feltéve, ha odafigyel, ami ugyebár legalább az első évnyitón elvárható. Az ünnepség utáni este egy álrektor végigjárta az új hallgatók szobáit, és közölte, hogy beázás miatt költözzenek át a soproni óvónőképző kollégiumába, de ágyneműt is vigyenek, mert azt ott nem kapnak. Legalább negyvenen átmentek. S néhányan még panaszt is tettek az óvónőképző gondnokára, mert az nem engedte be őket.

— Hallottam fiúsításról, meg sörpárbajról is.

— Ezek már a következő nagy szokáskörhöz, a szakestélyekhez kapcsolódnak. Ezek egyes karok hagyományosan kötött rendű, közös mulatságai. Egy szemeszterben legalább két ilyen öszszejövetelt tartanak. Színhelyéül a város valamelyik vendéglőjét választják. Meghívót is nyomnak, 1971 óta, ezt „Invitáló czédulának” nevezik. Egy harmadévesek által készített meghívó szövege így — kissé göregáborosan — szólt: „Miután két esztendő viharai átszántottak eme dicső évfolyam felett, aki mindig igyekezett ellenállni az egyetemről való gyorsított elszállás csábításának, most ismét elérkezettnek érzi az időt, hogy száraz torkait jó ászokkal megöntözze. E nemes szándéktól hajtva megrendezi a TÜLÉLŐK szakestélyét, amelynek véghezvitele nyilas havában, holdtölte előtt 4 nappal, a holnap megérkezte előtt 237 perccel lészen, és tart az holnap előtt fertályóráig. Czéczós mulatságunk színhelye a hattyúval szemközti ház.”

— Nos, ezeken a szakestélyeken kerül sor a fiúsításra. Egyetemünk hallgatói között akad néhány leány is. Mivel „férfias” pályát választottak, át kell esniük a fiúsításon. A kinevezett vizsgabiztos tréfás, beugrató kérdéseket tesz fel, s ha a lány a szópárbajban megállja a helyét, akkor sor kerülhet az avatási szertartásra: óriási faborotvával megborotválják. A ceremónia bizonyságául elismervényt kapnak, s jogosultak a férfiak mulatságain részt venni. A sörpárbaj is egyike több évszázados hagyományainknak. A diákok a szakestélyi vitáikat ezúton döntik el. Aki előbb hajtja fel az üveg sört, és mondja ki az előre megállapított jelszót, az a győztes. — A szakestélyek zárórendezvénye az úgynevezett korsó- és szalagavató ünnepség. Ezt az utolsó évesek rendezik, ezzel kezdődik meg búcsúzásuk az Alma Matertől. Erre az alkalomra egyébként kiadványt is készítenek, a „Horribile dictu” című valétaújságot, amelyben az ötödévesek mondják el fél évtizedes tapasztalataikat az egyetemi életről. Ez először 1971- ben jelent meg. Miután a valétálókat (búcsúzokat), ellátták a korsóval és a szalaggal, sor kerül a hattyútollazásra. A hattyútollazás ma a diplomaterv, az abszolutórium és az államvizsga árnyékában történik.

— A ballagást május közepén tartják búcsúzó diákjaink. Az egyetem nyitott kapujában elhangzó beszédek után végigjárják a várost, s a következő dalt éneklik: „Ha egyszer majd a végzet Sopronból menni késztet / Fakadjunk dalra mind / Szerencse fel, fiúk! / S ha visszatérünk újra / E vidám koszorúba, / Szóljon a dal megint: / Szerencse fel! fiúk ...”

E diákhagyományok jóvoltából a válás nem végleges. Több városban alakult már a végzett hallgatókból úgynevezett Sopron Asztaltársaság. Működésük az itteni hagyományokon alapszik.

POKORNY ISTVÁN

15