Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-15 / 10. szám
A nyugtalan ember Beszélgetés Horváth Edével, a RÁBA vezérigazgatójával Horváth Ede 57 éves. A Magyar Vagon- és Gépgyár vezérigazgatója. Személyét, munkáját viták és dicséretek övezik. Esztergályosként kezdte, huszonhat évesen Kossuth-díjat kapott, és számos kitüntetés után a közelmúltban Állami Díjjal ismerték el munkáját. — Kivételes életpálya az öné. Abban a gyárban volt inas, ahol most vezérigazgató. — Azt, hogy kivételes, nem merném mondani. Itt dolgozott az apám is. Igyekeztem a nyomdokaiba lépni. Negyvenhárom évvel ezelőtt léptem át először a gyárkaput. Akkoriban sokkal többen jelentkeztek inasnak, mint amenynyit felvettek. Az autógyárban lettem esztergályos. Régi, szeszgyári épületben dolgoztunk, ahol valamikor szarvasmarhákat hizlaltak. Minden új gép érkezése esemény volt az üzemben. A felszabadulás után kevés volt a szakember, így lettem műszaki vezető. Most is dolgoznak még néhányan itt a gyárban azok közül, akikkel együtt kezdtük. Mindössze háromnégy hónapig voltam műszaki vezető, amikor 1951-ben Gonda György — aki ma államtitkár — behívott és közölte: „Maga lesz a szerszámgépgyár igazgatója.” Nem szerénységből mondom, de én nem akartam elfogadni. Ügy éreztem, nem értek hozzá. És az autógyárat sem akartam otthagyni. Végül is meggyőztek. — Nehéz helyzetben voltunk, nagy feladatokat kaptunk, a körülményeink pedig silányak voltak. Nem nyugodtunk bele. Az autógyárat fölhelyezték Budapestre, amiről ma sem mondhatok mást: helytelen döntés volt. A futóműgyártást azonban továbbra is Győrben végeztük. Ezt meg a Vagongyárban tartották „mostohagyereknek”. Fájt a szívem érte. Fölmentem hát Pestre, jelentkeztem a Minisztériumi Kollégiumnál. Fölajánlottam: ha mi gyárthatjuk a futóművei — fejlesztés és beruházás nélkül — 50 százalékkal növeljük a termelést. Nagy volt a kockázat, a gépipari vezetők közül sokan hangoztatták: most tönkremegy a magyar autóipar. Hidasi Ferenc, az akkori iparigazgató írt a központnak: „Nagy bajok lesznek még ebből.” A többi gyár vezetője kalandornak, meg mindennek elmondott ... Nem telt el fél esztendő, az iparigazgató újra írt egy levelet, és visszavonta korábbi véleményét. Korrekt, becsületes ember volt. — Amikor a szerszámgépgyár és a vagongyár egyesült, még izgalmasabb esztendők következtek. A megoldandó feladatok egyre nőttek, s nekünk ehhez kellett igazodnunk. Tavaly tőkés piacok-FOTÖ: matusz karoly ra 80 millió dollár értékű árut exportáltunk. A gyárban dolgozó 22 ezer ember többségének ma is a járműgyártás adja a kenyerét. — Többször hívták magasabb beosztásba, mégis a gyár mellett döntött. Miért? — Nekem ma is az a véleményem, hogy mindenki csinálja azt, amihez ért. Én sohasem az íróasztalhoz, hanem a gyárhoz ragaszkodtam. Itt nőttem fel, itt kezdtem, ezt ismerem. A hivatali munkát sohasem szerettem, de nem vagyok ellensége a papírmunkának, hiszen szükséges. De ha lehet, én inkább a gyárat, a termelést választom. Ennek köszönhetem, hogy ma is itt vagyok, és nem annak, hogy mindig ellen tudtam állni a csábításnak. — Azt is mondják, könnyű Horváth Edének, mert az elmúlt 15 évben az állam pénzéből kapott vagy 15 milliárd forintot. — Tizenötmilliárdot valóban felhasználtunk, de azt tagadom, hogy kaptuk. Azzal egyetértek, hogy ez az állam pénze, mert a gyár is az államé. De ezeket a pénzeket mi hitelre kértük, versenyeztünk érte, és pontosan, az utolsó fillérig visszafizetjük. Olyan hitelt vettünk fel, amit minden gyár megkaphat, ha észszerű kockázatot vállal, és tisztességesen gazdálkodik. — A negyedik ötéves tervben kétszer annyit termelt a gyár, mint a harmadikban. Az ötödikben pedig megduplázta a negyediket. Megítélése szerint hol van a fejlesztés felső határa? — Országos vezetők is kérdezték ezt már tőlem, most is csak azt tudom mondani, amit nekik: ha valami rossz és eladhatatlan, kettőt sem szabad gyártani belőle. Ha pedig jó, a piacon haszonnal értékesíthető, vállalni kell a kockázatot. Arra azonban ügyelni kell, hogy a gyár többféle termékkel alapozza meg vállalati stratégiáját. így nem érheti meglepetés. Át tudja hidalni az időszakosan jelentkező piaci gondokat. — Köztudomású, hogy rengeteget dolgozik, naponta 12 órát tölt a gyárban. Egyszer valahol azt mondta: készülni kell a nyugdíjra, mert akit váratlanul ér, bele is rokkanhat. Foglalkoztatja-e már ez a gondolat? — Nem érzem azt, hogy rengeteget dolgozom. Teszem a dolgomat, korán kezdek és legtöbbször este hagyom abba. Ez nem megterhelő számomra, hiszen azt csinálom, amit szeretek. Amikor este hét után kilépek a kapun, nem érzem, hogy használhatatlan vagyok. Ne vegye túlzásnak, még mindig nem fáradok el estére. A nyugdíjra készülni? Sok példa áll előttem. Én addig szeretném vezetni ezt a gyárat, amíg úgy érzem, meg tudok birkózni a feladattal. Ha netán azt venném észre, nehéz, már nem úgy megy, mint régen, mindegy, hogy hány éves leszek, ötvenkilenc vagy hatvankettő, magam szólok: elfáradtam. Ha azonban még bírom, természetesen ezen túl is szívesen vállalom. A nyugdíj azonban közeleg, én sem tudom kikerülni. Nem fog felkészületlenül érni. Akkor sem kelek majd későbben, akkor is elfoglalom magam. Házam van, szép kertem, családom, unokám. Munkám és teendőm akkor is lesz, attól nem félek. — Mi jelenti önnek az igazi pihenést? — Számomra az jelenti a pihenést, ha a gyárban rendben megy minden. Itt töltöm életem nagy részét. Ha hazamegyek, akkor is ritkán ülök fotelba. Győr-Ménfőcsanakon lakom, s akinek családi háza van, tudja, mindig van valami tennivaló a ház körül. A kétkezi munkát, legyen az szerelés, vagy betonozás, magam végzem, és az pihentet. Talán csak egy dolgot nem szeretek, kapálni a kertben. De ha nagyon biztat a feleségem, ezt is elvégzem. Ilyenkor azonban a szokásosnál is jobban sietek, hogy ne tartson túl sokáig ... — Népszerű ember. Budapesten is, másutt is észreveszik, az utcán megfordulnak, összesúgnak az emberek. Milyen érzés a népszerűség? — Zavar engem. Nagyon zavar. — Esztergályosinasként kezdte, vezérigazgató lett. Húsz kormánykitüntetése van, állami díjas. Boldog ember? — Igen. De nem vagyok elégedett és elbizakodott. Természetemből adódik, és a mai gazdasági helyzet sem engedi, hogy egy pillanatra is elringasson az elégedettség. Magam is még többet szeretnék tenni, és tudom, hogy a munkatársaim is többre képesek. Nekünk itt, a gyárban, akik ilyen sokat fejlesztettünk az elmúlt években, kötelességünk, hogy átlagon felül dolgozzunk. Ami a kérdés személyes részét illeti, nagyon nagy elismerésnek érzem ezeket a kitüntetéseket. Az ötvenes években kapott Kossuth-díjnak még ma is örülök, arra pedig, hogy Állami Díjjal honorálják munkámat, a legmerészebb álmomban sem gondoltam. — Keveset tudunk Horváth Ede családjáról, a gyerekeiről, a barátairól. — Mi tagadás, nagyon kevés barátom van. Ismerősöm annál több. Számomra a munka után a család minden öröm forrása. Szerencsés ember vagyok. Kiegyensúlyozott családi életet élek. A feleségem megérti, hogy sok az elfoglaltságom. A fiam mérnök, üzemvezetőként dolgozott itt, a gyárban. A lányom kozmetikus. Férjével együtt velünk élnek. Csendesen, talán az átlagosnál kissé zárkózottabban telnek hétköznapjaink. Testvéreim Győrben vannak, gyakran látogatjuk őket, és ők is jönnek hozzánk. Megvallom, kicsit hiányzik is a társaság. De ehhez idő kell, sokkal több, mint amivel én rendelkezem, és ezt is a családtól kellene elvennem. — Azt hallottam valahol, hogy otthon a felesége a „parancsnok”. És a helyettese a nagylánya. — Hát... Van benne igazság. Az utóbbi években alakult így, én is érzem, de megmondom őszintén, nem is bánom. így van talán ez rendjén ... — Azt hiszem, nem túlzók, ha azt állítom, mindent elért, amit egy nemzetközi hírnévre is szert tett nagy gyár vezetője elérhet. Mégis, ha most, mint a mesében, három kívánságát teljesítenék, mit kérne? — Azt tartanám nagyon jónak, ha mindenki úgy dolgozna, ahogy képességéből telik, és megértené, hogy az egyén boldogulása nem képzelhető el az ország felemelkedése nélkül. Másodikként azt kérném, hogy a gyár a jövőben is úgy tudjon helytállni, mint ahogy eddig. Harmadikként: gyermekeimnek olyan boldog és kiegyensúlyozott családi életet, amilyenben nekem van részem, és valamennyiünknek, ha lehetne, jó egészséget és dolgos, munkás esztendőket. PUSKÁS CSABA 11
