Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 9. szám
I I A KÉP: MEGFAGYOTT JELENET Nemes Endre (Svédország) életmű-kiállítása Budapesten és Pécsett Nemes Endre kiállítása: Magyar Nemzeti Galéria Budapest, 1982. február 5— március 7. és Pécs, 1982. március 21—április 12. A Magyar Televízió második csatornája 1982. március 9-én: 8 óra 01-kor „A vándor”, portréfilm Nemes Endre festőművészről. Részlet a kiállítási katalógus bevezetőjéből (Németh Lajos): Nemes Endre művei szerepeltek ugyan 1970-ben a Műcsarnokban a „Magyar származású művészek külföldön” című kiállításon, 1973-ban pedig önálló kiállítást rendezett a Szépművészeti Múzeumban, számos nemzetközi sikert arató festészete azonban mégsem eléggé ismert Magyarországon. Pedig Nemes Endrét nemcsak az fűzi Magyarországhoz, hogy 1909-ben Pécsváradon született, hanem egész munkássága során magáénak érezte és vállalta a magyar kultúrát, figyelemmel kísérte alakulását. Ezért is tartja fontosnak, hogy művészetét valóban megismerjék Magyarországon, és művészete valamiképp bekapcsolódjék a magyar képzőművészeti élet vérkeringésébe. Üldözöttség és művészet A műbírálat egy kiállításról, filmről — azoknak szóló utólagos magyarázat, akik látták a kiállítást, a filmet vagy pedig figyelemfelkeltő, hogy nézzék meg. (Lehet persze, hogy a kritikus csalódását fejezi ki és eltanácsolja az esetleges érdeklődőket.) Sokféle a műbírálat típusa is: lehet, hogy a műkritikusnak van kész mértékrendszere és ennek alapján ítéli meg az alkotás értékeit. Lehet, hogy egyszerűen élményeiről ad számot; tetszett-nem tetszett, és saját benyomásait írja meg a mű ürügyén. A Magyar Hírek munkatársa nem követheti egyik utat sem. Olvasóink a világ sokféle tájain nem látták a kiállítást; hiába is csalogatnám őket a képek megtekintésére, és ezen a helyzeten az sem segít, ha az írással együtt bemutatok néhány képet. Az alábbiakban inkább a sokféle formában ismétlődő jelenségről szeretnék szólni, amely viszont valamennyi olvasónk számára ismert. Ez pedig a visszatérés a forráshoz. Az ösztönzés, hogy utas végigpillantson saját útján, felmérje az eredményt. „Elkészítettem a számlámat” ahogy a televíziós filmben Nemes Endre vallott önmagáról. Az évtizedek óta Svédországban élő és működő magyar festőművész találkozott a magyar közönséggel — Budapesten és Pécsett — és e találkozások segítségével hozzáfogott egy élet mérlegének elkészítéséhez. , Nemes Endre hosszú utat tett meg Pécsváradtól Stockholmig. Volt karikaturista Prágában; bolyongott Finnországban, Norvégiában, míg végül otthonra lelt és végleg megtelepedett Svédországban. De ez csak az út „földrajzi” metszete. Nem turistaként járt országról országra, hanem menekült. Üldözője, a „náci hatalom” állandóan követte. Bújdosott az életét mentve. Látta összeomlani a régi Európát. Egy tágas kultúra, a tiszta eszmények tört cserepeit hurcolta magában. Törte a nyelveket az idegen országban, hogy megértsék és birkózott, hogy művészi nyelvet teremtsen, amelyen kifejezheti magát. A művész a maga naiv hitével akarja megállítani és megengesztelni a sorsot, művékkel eltorlaszolni a pusztulást. „Nem tudok élni a festészet nélkül, ez az egyetlen törékeny kifejezőeszköz, amely a birtokomban van, függetlenül attól, mennyit sikerül közvetítenem élményeimből, álmaimból, elképzeléseimből. Az is lehet, hogy ez csak lidércfény — hiszen a vászon sem maradandóbb a papírdarabnál. A művészet az utolsó nagy illúziónk” — írta egy cikkében. A század élménye: az idő A nézők csendesen ballagnak a Galéria termeiben. Megállnak egy-egy kép előtt, arcukon feszültség, töprengés. Keresik a kulcsot az alkotásokhoz. Szokatlanok a művek. A kiállítási napló megtelt bejegyzésekkel: van, aki csak a névjegyét adja le, jelzi, hogy „jelen volt”. Van, aki megírja véleményét, üzen a művésznek. Néhány vélemény: — Nem értem. Mégis örülök, hogy láttam, mert merész és fantáziateljes. (Orbán Gyula.) — A nehéz befogadhatóság javára válik a képeknek; különösen tetszenek a különböző korstílusok újrafogalmazásai. Köszönöm. (Göllei Zoltán.) — Jók a színek. Különleges, érdekes képek, de nem gyönyörködtetésre valók. (Szabó Mária.) — Meggyőző képi világ, de ... Itt megtörik a nagy lélegzet, a néző abbahagyta. Magam is keresem a „kulcsot” és mint mások, magam is azt hiszem, hogy ráleltem. Nemes Endre művészetformáló nagy élménye: az idő. Élmények tömegét mozgatja meg minden új történés. (Talán egy rég elfelejtett almaillat kelti fel az elsüllyedt alvó világot, mikor az ember az eltűnt idő nyomában botorkál.) A művész az „itt és most” alkotásba, a „megfagyott jelenetbe” sűríti a mögöttes élmények egész erdejét. Erre szolgálnak a kollázsok, az egyidejűség képzetét adó képbetétek, a sokféleséget egybekomponált mű. Nemes Endrét egyetlen művészeti irányba sem lehet besorolni. Nemcsak azért, mert egymásutáni korszakaiban megpróbálkozott sokféle stílussal, de azért sem, mert nem szakított azzal, amit egy-egy szakaszban maga mögött hagyott. Jó barátja, Peter Weiss, a kitűnő író, nagyon pontosan jellemzi Nemes Endre művészetét, festői jelentőségét. „Egy kialvó, letűnő, sírba hanyatló korszak elporladás előtti állapotáról tudósít bennünket az utolsó tanú, aki nem válogathat, csak felfogja azt, ami van, olykor vakon és süketen, összekapkodva a tovatűnni akaró bizonytalanságokat; mániákus gyűjtőszenvedély, amely leküzd minden fáradtságot — és végül megtörténik egy hajdani valóság piciny darabjainak az összeállítása, egymáshoz illesztése, fokozatos újjáteremtése: a pu ztulás legyőzése.” SZÁNTÓ MIKLÓS 25
