Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-01 / 9. szám
POLÉMIA A JÖVŐNKRŐL A népesedés — a kérdés, hogy hányán vagyunk, leszünk, kellene lennünk —, napjaink egyik kétségtelenül legizgalmasabb problémaköre. Szinte nincs ország a föld kerekén, ahol vagy a népességrobbanás, vagy a kívánatosnál alacsonyabb születési arány ne okozna gondokat, s ne kívánna választ, megoldást a kisebb és nagyobb közösségektől: nemzetektől, családoktól. Hazánkban — mint a fejlettebb régiókhoz tartozó országok többségében —, az optimálisnál kevesebb születés jellemzi társadalmunkat, e meglehetősen tartós tendencia megállítása, megfordítása vezérli a népesedéspolitika szándékait. Mivel úgy tűnik, eredmény csak ideig-óráig mutatkozik, az okok elemzése, a megoldási módozatok keresése társadalmi méretűvé szélesedett. A vita iránti igényt, a problémakör felelősségteljes vizsgálatát, megválaszolását a Magyar Szocialista Munkáspárt XII. kongresszusa határozatban is rögzítette, az elmúlt esztendőben ebben a szellemben került sor a Magyar Tudományos Akadémia népesedési konferenciájára, majd — mintegy e fórum újabb vitapartnerekkel való bővítéseként —, arra a cikksorozatra, mely négy hónapon át az Elet és Irodalom című hetilap hasábjain látott napvilágot „Népesedési gondok” címmel, követve Varga Domokos író vitaindítóját. Írók, újságírók, szociológusok, demográfusok és számosán a nem hivatásos tollforgató olvasók közül fejtették ki véleményüket. Vitáról lévén szó, természetes, hogy a részt vevők különböző következtetésekre jutottak, a hangsúly más-más helyre tétetett. Közös volt azonban — ahogyan ezt a vitazáró is értékelte — „a megfontolt, felelős hang”. Aligha vállalkozhatunk arra, hogy teljesen visszaadjuk a kötetnyi terjedelmű polémia sokrétűségét, gondolatgazdagságát. (Tervezik, hogy a vita anyaga könyvalakban is megjelenik.) De mert igen izgalmas olvasmány volt, és családi, baráti beszélgetéseknek is hosszú ideig témát adott, fontosnak tartjuk, hogy olvasóink megismerjék a vita menetét, vállalva, hogy nyilván nem mentesen a szubjektivitástól, a szerintünk lényegeset emeljük ki. A vitaindító, majd számos hozzászóló kísérelte meg körülírni a „népesedési gond” mértékét, azt tehát, hogy a népesség stagnálása, fogyása mekkora lesz» meddig tart. A felfestett jövőkép különféle „árnyalatokat” mutatott. Szerintünk a demográfus, Kiinger András „színérzéke” volt a legtalálóbb, a leginkább felfogható, továbbgondolásra is legérdemesebb. Mit mondott ő? „Mivel a legutóbbi száz évben hozzászoktunk a népesség gyors gyarapodásához, maga a fogyás gondolata is rossz közérzetet szül... A demográfusok a népesség fogyását nem tartják a nemzet halálának. (Hangsúlyozzuk, hogy átmeneti fogyásról van szó, mert a népesedés inherens törvényei a népesség lélekszáma stabilizálása irányába hatnak.)” Hogy azonban az inherens törvényre való hivatkozás nem puszta csodavárást jelent, azt a következő mondata igazolja: „A demográfusok itt és most (és a közeljövőben) a népesség fogyását olyan nem kívánatos jelenségnek tekintik, amely ellen — a társadalom távlati céljaival és humánus értékeivel összhangban levő — minden eszközzel küzdeni kell.” De mielőtt a vitában is többek által javasolt lehetséges eszközökről szólunk, lássuk a jelen helyzetet előidéző okokat. Többen hivatkoztak a nemzetközi trendekre, melyek kétségtelenül azt jelzik, hogy a nemzetgazdaságok fejlődése s azzal a jólét növekedése nem kedvez a népszaporulatnak. Olyan vitatkozó azonban egy sem volt, aki e tény mögé bújva megkérdőjelezte volna egy sajátos magyar helyzet létét, annak kétségtelenül a mi népünkre, nemzetünkre szabott intézkedéseket sürgető jellegét. Volt, aki némi éllel így fogalmazott: „Svédországért, Hollandiáért fájjon a svédek, hollandok feje ...” A vita — helyesen — valóban a hazai népesedési sajátosságokra koncentrált, csupán tanulságként ajánlva a nemzetközi tapasztalatokat. Gyorsan iparosodtunk, s ami ezzel együtt jár, gyorsan urbanizálódtunk. Évszázados elmaradást csökkentettünk ezáltal. Tömegek költöztek faluról városba, s ez önmagában sem kedvez a népesedésnek. A magyarországi gyors gazdasági növekedés és szerkezetváltozás azonban aránytévesztésekkel is járt. Többen hivatkoztak a túlontúl koncentrált ipartelepítésre, mely csak az utóbbi évtizedekben váltott irányt, így jelentős tömegeket tett ingázóvá és munkásszálláson lakóvá. A településstruktúra alakulása is kügazításra vár — az ezt célzó intézkedések csak újabb keletűek —, mivel a változások gyorsak, olykor nem kellően átgondoltak voltak. Egyes aprófalvak elnéptelenedése, más kisebb települések — községek, kisvárosok — lakosságának csökkenése, leszűkítette a családalapítás terét, lehetőségeit, késleltette, nehezítette a gyerekszülést, a zsúfolt régiókban kedvezőtlenebb körülményeket teremtett a gyermekneveléshez. Szorosan e témához kapcsolható a lakáskérdés, hisz a fenti okok miatt az igények egyenlőtlenül jelentkeztek az ország különböző területein, s különösen a fővárosban és a városokban a lakáshiány okozta feszültség még rfia is jelentős. A gondot csak fokozzák a lakótelepépítések „egyen”-házai és „egyen”-lakásai, melyek többsége ma még nem számol három vagy több gyerekkel. Bizonyára az Élet és Irodaloméhoz hasonló nyilvános viták hatására is mára enyhülni látszanak az egyforma lakásméreteket diktáló normák. Bár népesedési gondjaink nem vezethetők vissza pusztán az otthonteremtés nehézségeire, nyilvánvaló: a lakáshiány további enyhítése kedvező lehet demográfiai helyzetünk alakulására. Többen hangsúlyozták: a „tempó” legalább annyira múlik intézkedéseink átgondoltságán, egyebek között a mai lakáselosztási rend korszerűsítésén, mint az anyagiakon. A családfő — mai reflexeink szerint is —, az apa, a férfi. Témánk szempontjából azonban kétségtelenül a nőké a főszerep. Nemcsak mert övék a várandósság, a szülés terhe éS' öröme, de övék a gyereknevelés gondjainak oroszlánrésze is. Ez utóbbiból egyébként — mint Molnár Zoltán utalt rá —, egyre több fiatal apuka veszi ki egyenlően a részét. A nők társadalmi helyzete, közérzete, életútja, lehetőségei befolyásolják erősebben, hogy — nemzeti méretben és családonként — hány gyerek születik. Nyilván amiatt van ez így, hogy még nem valósult meg az anyaság és a női munkavállalás harmóniája, feszültségek nélküli vállalhatósága. A vitában alaptételként fogalmazódott meg, hogy a nők munkába állása, napjainkra csaknem teljes foglalkoztatása nélkülözhetetlen gazdaságunk számára, s illúzió lenne ennek megváltoztatására gondolni. Ferge Zsuzsa szociológus ezeket írta: „Fogadjuk el, hogy valaki lehet olyan apa vagy anya, aki boldogan nevel otthon akár négy-öt gyereket is, ha ezt a munkát is elfogadná, nyugdíjhoz is alapnak tekintené a társadalom. De ne tekintsük ezt mintának, kötelezőnek vagy méltányosabb erkölcsi magatartásnak, mint a többi nő választását. Es ha még a reprodukcióhoz három gyerek szükséges is, fogadjuk el, hogy az átlag körül mindig kell, hogy legyen több is, meg kevesebb is.” „Nagyon fontos, megfontolt szavak” — értékeli a fentieket Varga Domokos. Joggal teszi azonban hozzá: „Ma elsősorban az a kér-A CSALÁDOK SZÁMA ÉS ÖSSZETÉTELE* fsaUdosszetétel 1949 1960 1970 1980 1949 1960 1970 ' 1980 ____________ száma 000-ben százalék Házaspár gyermek nélkül 639 849 975 1 067 26, 8 30. 8 33. 7 34.9 Házaspár gyermekkel 1 439 1 539 1 623 1 648 60, 3 55,8 56. 2 54,0 Együtt 2 078 2 388 2 598 2 715 87, 1 86. 6 89. 9 88, 9 Apa gyermekkel 39 33 37 53 1.6 1. 2 1. 3 1.8 Anya gyermekkel 268 336 256 285 11, 3 12.2 8.8 9, 3 összesen 2 385 2 757 2 891 3 053 100,0 100,0 100,0 100,0 A CSALADOK A GYERMEKEK SZÁMA SZERINT* Gyerrnekszám 1949 1960 1970| 1980 1949 1%Q. . 1970 1980 száma 000-ben százalék 0 639 849 974 1 066 26, 8 30, 8 33. 7 34. 9 1 756 956 1 023 1 032 31. 7 J4, 7 35. 4 33, » 2 521 596 645 761 21, 9 21.6 22. 3 24. 9 3 244 214 163 144 10. 2 7.8 5.6 4. 7 4 és több 225 142 86 50 9, 4 5. 1 3.0 1.7 Összesen 385 2 757 2 891 3 053 100,0 100,0 100,0 100,0' • Az 1980. évi népszámlálás felvételi anyagából kiválasztott 2 %-ui képviseleti minta alapján. * Az 1980. évi népszámlálás felvételi anyagából kiválasztott 2%-os képviseleti minta alapján 10
