Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 7-8. szám
1. Szállni készülnek a pillangók 2. Ilyen kívülről a Szórakaténusz . . . 3. A nagyterem - vagy inkább kupolacsarnok -ezerféle foglalkozásra alkalmas 4. Ilyen paripák várják azokat, akik a mesék világába kívánnak vágtatni 5. A játékok csak a múzeumban vannak üveg alatt, a foglalkoztatóban már nem • nak. A kicsinyek előtt a „mintakönyv”, tele színesebbnél színesebb pillangókkal, a fővárosból idejáró iparművésznő pedig megmutatja, hogyan kell az agyaggombócból szárnypalacsintát pacskolni, reá tüllel himpor-recét készíteni, de a többi a gyermekek dolga. És ők nem a mintakönyvet nézik, hanem a fantáziájukat működtetik, tehát — alkotnak. — Figyelje csak meg, hogy egy ilyen agyaghurkából mi mindent varázsolhatnak elő a mi óvódásaink! — mondja Kardos Mari, és az agyaghengert függőlegesen az asztalra állítja. — Mi ez? — Gyertya! — kiáltják kórusban a gyerekek, és a keramikusnő kérésére már száll is az ének: — Ég a gyertya, ég .. . Az agyaghurkát most U-alakra hajlítva látják viszont a kicsik. — Kapu!... Bújj-bújj zöld ág, zöld levelecske... — És most mi lett belőle? — Perec! Perec! — Tudtok róla mondókát? — Gyerekek, gyerekek — szeretik a perecet... Iskolások érkeznek, hetedikesek, egy egész osztály. Ők az intézmény igazgatójának, dr. Kolozsvári Juditnak a rendszeresen vissza-visszatérő látogatói. Vagy inkább munka- és játszótársai? Ismerősként, otthonosan mozognak, körbetelepszenek a nagyterem (szívesebben nevezném formája után inkább kupolacsarnoknak), lépcsőin és fölkészülnek a mai — osztályfőnöki órát helyettesítő — foglalkozásra, amelynek során az igazgató-pszichológusnő segítségével dramatizálják és eljátsszák azt, amiről egy „normál” osztályfőnöki órán a legtöbb pedagógus csak „sablonokat” mondhatna. Az ezt megelőző alkalommal a gyerekek magnókat kaptak, és interjúkat készítettek egymással azokról a kérdésekről, amelyek őket leginkább foglalkoztatták: a barátságról, a szerelemről, a fiúk és a lányok kapcsolatáról, a szülőkről... Kolozsvári Judit azután lehallgatta a szalagokat, és kiválasztotta a mai témát: fiúk és lányok egymás közt. A foglalkozás pedig úgy kezdődött, hogy közösen meghallgatták a múlt héten készített és az erre a témára vonatkozó interjú-részleteket, azután — két fiú és egy kislány részvételével — valóban mély átéléssel nemcsak azt játszották el, hogyan közeledik egy kamasz fiú durván vagy finomanudvariasan osztálytársnőjéhez, hanem azt is, hogyan foglalnak állást az efféle kérdésekben a szülők. És mivel a pszichológusnő joggal feltételezte, hogy a szülök nem éppen kedvező reagálásának „mintáit” odahaza látták a gyerekek, elhatározta, hogy tapasztalatait nevelési tanácsadás formájában a szülőkkel is megosztja. Foglalkozásról foglalkozásra járva, a programmal ismerkedve kezdtem megérteni: miért pszichológus a Szórakaténusz igazgatója. — Mielőtt idekerültem, a megyei nevelési tanácsadó vezetője voltam. Oda azonban csak akkor hozták be a szülők a gyerekeket, ha baj volt velük, tehát pszichodiagnosztikával és pszichoterápiával foglalkoztam. Itt más a feladatom. Ide egészséges gyermekek járnak, és a célunk az, hogy megőrizzük egészségüket, hogy fejlesszük őket, hogy a környezet és a sokféle foglalkozás segítségével nagyon gazdag, alkotásra, érzelmek és élmények befogadására mindig kész személyiségeket alakítsunk belőlük. Nagy és szép célok. De hány óvodás és iskolás korú gyermek él Magyarországon? És hány az ilyen Szórakaténusz? Ezzel szemben igaz az, amit dr. Kolozsvári Judit mond, hogy az óvodáink és az iskoláink túlzsúfoltak, a nevelők túlterheltek. És a gyerekek is... — Mutasson nekem gyerekeket, akik időnként kedvük szerint bóklászhatnak! — mondja a pszichológusnő —. Igen keveset találhat! Ide viszont az jön be, aki akar; itt mindenki azzal foglalkozhat, amivel akar. Itt nincs zsúfoltság, itt szabad a tér. És a személyi feltételek is olyanok, amilyenekhez egy átlaggyermek nemigen jut hozzá. Van, akivel iparművész foglalkozik, a másikkal népművész, a harmadiknak idős székely népmesemondó mesél... Persze, ettől még az óvodák, az iskolák maradnának olyanok, amilyenek. A Szórakaténusz azonban nemcsak múzeum, nemcsak játékműhely, nemcsak gyermeknevelő intézmény. Kardos Mari, a keramikusművész, óvodás és iskolás csoportfoglalkozásainak tanulságait följegyzi és továbbadja az óvónőknek, a napközis nevelőknek, hogy mindenütt meghonosíthassák az ilyen alkotó műhelyeket, és ne kelljen a dolgot 40 000 forintos elektromos kemence beszerzésével kezdeni. A többi foglalkozás is valamilyen módon bekerülhet majd az iskolák és óvodák nevelő programjaiba. A tapasztalatokat összegyűjtik, és a pedagógus-továbbképzéseken ismertetik. Szeptembertől bejárnak ide a kecskeméti óvónőképző önkéntes hallgatói, hogy részt vegyenek a személyiségfejlesztő műhelyfoglalkozásokon. Mert a főiskolai képzésbe ez ideig „nem fért be”, hogy a pedagógusjelölt megtanulja: hogyan és miként hathat megjelenésével, személyiségével, puszta mozdulataival növendékeire. Ebben az önművelő műhelyben az óvónőjelöltek beszéd- és mozgáskultúrát, személyiség- és hatáspszichológiát tanulnak és főleg gyakorolnak majd szeptembertől, hogy ha majd dolgozni kezdenek, akkor többet és sáakavatottabban foglalkozhassanak a reájuk bízott gyermekek személyiségével. Ily módon tehát a Szórakaténusz megsokszorozhatja önmagát. GARAMI LASZLÖ 49
