Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 7-8. szám
BESZÉLGETÉS A HUMORRÓL TABI LÁSZLÓVAL — A lexikonban az áll: Tabi László 1910- ben született Budapesten, író, újságíró, szerkesztő, színműíró, humorista. Minek tekinti magát elsősorban? — Mindenekelőtt humoristának, ha ennek a szónak nem lenne nálunk enyhén elítélő mellékzöngéje. Mert a humorista író is egyben. Vannak humoristák, akik viccekkel, kabaréjelenetekkel nagy kacajt tudnak kelteni. Én azzal kecsegtetem magam, hogy humoros írásaim a nevetésnél valamivel többet, gondolati tartalmat, életábrázolást adnak. — Ez azt jelenti, hogy a humorista felelősséget érez olvasóközönségéért, a társadalomért? — A felszabadulás óta feltétlenül. 1945 fordulópont volt a magyar humoros irodalomban, amely korábban — a világ minden táján érvényes — általános emberi vonásokat, fonákságokat, gyengeségeket tükrözött. Az új, a közéleti Töltésű humor már többet akar az általánosnál, mert a mi mai világunkra érvényes jelenségek humoros képét adja, gondolatébresztő, felkelti az érdeklődést a közügyek iránt és rámutat a visszásságokra az élet minden területén. — Van nálunk korlátja a közéleti humornak? — A közéleti humor határa ma csupán az, hogy ne ébresszen ellenséges érzületeket, visszahúzó ösztönöket. Persze ez a határ volt szűkebb is, 1949 Után, a személyi kultusz korszakában. 1957-től azonban a magyar humoros irodalom kiszabadult a szűk korlátok közül. A pesti Vidám Színpad műsorai bizonyítják, hogy milyen sokszínű a magyar kabaré, amelyben szerepel Arafat és Brezsnyev, a mai magyar politikusok meg Reagan... Ez harminc évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna. — Mi a humor feladata? — Ó, ez nehéz kérdés. Azt hiszem, mindenekelőtt az, hogy derűt keltsen. Amin nevetünk, azt már gyűlölni se tudjuk, azon már nem háborodunk fel. A nevetés felold sok feszültséget, csitítja az indulatokat. A nevetés: a legtermészetesebb emberi szükséglet. Persze, a nevetés tág fogalom. Tisztelem a viccelődő embereket, akik harsány nevetésre késztetnek, igazi elismerésem azonban azoké, akik elgondolkoztatva tudnak derűt kelteni. Mert az igazi humorban mindig van egy könnycsepp is. Óriási a különbség a vicc és a humor között. Erre hadd mondjak egy szemléltető hasonlatot: a csokor friss, illatos ibolya áprilisban a báj, a derű és a kedvesség érzetét kelti. Ez a humor. A papírmaséból készült ibolya, nyakamba dugva, hogy nevetőizmaimra hasson — ez a vicc. A viccnek akkor van létjogosultsága, ha helyzetet, jelenséget illusztrál, ha valamivel több, mint az, hogy két vigéc utazik a vonaton és jókat mesél egymásnak... De a vicc, mint említettem, nem az én világom. — Es a pesti humor? — A pesti humor az élet egy szeletkéjét tükrözi, ^jctpális. közéleti és markánsan ábrázol. — A politikai humor elősegíti a közélet tisztulását? — Jó volna, ha így volna. — Nem nagyon pesszimista? — Dehogynem, különben nem lennék humorista. Igen sok időszerű szatirikus glosszát írtam, s ezt a mintegy hatszáz karcolatot rengetegen olvasták az újságban, szerették az Modern budai bérház a Szabadság-hegy oldalában. Itt lakik Tabi László író, a Ludas Matyi című élclap nyugalmazott főszerkesztője. Puritánul berendezett kis szobájában dohányzóasztal két karosszékkel könyvek, a falon bekeretezve színdarabjainak kicsinyített plakátjai. S persze íróasztal, rajta írógép. Csend, tisztaság, rend veszi körül Tabi Lászlót. Behozza az elmaradhatatlan feketekávét, hogy könnyebben induljon a beszélgetés. olvasók. De hogy megváltozott volna-e magatartásuk, gondolatviláguk, azt én nem hiszem. Pályám vége felé járva, nem azért vagyok elégedett, mert — ahogyan mondani szokták — megvalósítottam önmagam, elismertek és állami kitüntetéseket is kaptam, hanem azért, mert mosolyt nyújtottam az embereknek. — Hol volt a háború alatt? — Nagy utat tettem meg, mert azok közül való vagyok, akiknek „szerencséjük” volt, hogy két évig Ukrajnában lehettek, mint munkaszolgálatosok. Aztán elmehettem a jugoszláviai Borba, hogy ott a rézbányákban dolgozzam. Aránylag szerencsés voltam, mert „csupán” megaláztatásban, éhezésben, embertelen körülményekben volt részem. De én még ezekben a szörnyűségekben is megtaláltam a derűt, és most, amikor azt a kérdést feszegetjük, hogy mi is a humor — mert ennek esztétikáját nemigen kutatják —, én azt vallom: meglátni a nagyban a kicsit és a kicsiben a nagyot... — Mi határozta meg írói-emberi arculatát? A család, a származás, a barátok? — Ügy vélem, hogy a származásom. Akkor cseperedtem érett emberré, amikor 1939- ben Magyarországon életbe léptek az úgynevezett zsidótörvények. Az államrend alapelve akkor az elkülönítés volt: nem vettek fel az újságírókamarába, még filléres regényeimet is csak álnéven írhattam, színdarabjaim meg keresztény barátok neve alatt kerültek színpadra. Ez nagymértékben meghatározta életpályámat. Másrészt a kispolgári életforma hatott rám, amelyben felnőttem. De hangsúlyozom, csupán az életforma, mert gondolkodásom — úgy vélem — korszerű, haladó. — Mikor és hol ír? — Számomra a színház mindig nagy mulatság volt, amíg el nem kezdődtek a próbák. Első darabomat még a háború előtt fogadták el, aztán egyiket írtam a másik után, évtizedeken át. Nagyon szerettem ezt a munkát. Most azonban abbahagytam, nem írok. A vígjáték kiment a divatból, helyette jött a groteszk, az abszurd ... — A vígjátékokat általában a kritika egy kicsit a humornak kijáró vállveregetéssel fogadja. Amikor azonban én ott álltam tíz-tizenöt percig a színház utolsó sora mögött, színdarabom húszadik vagy negyvenedik előadásán, s éreztem, hogy a nézőtéren ülő ötszáz ember milyen jól mulat és elfelejti az élet nyomorúságait, a napi apró-cseprő boszszúságoktól az atomrakétákkal való fenyegetésig, akkor az nagyon jó érzés volt számomra. — Mesélje el egy napját, hogyan és mikor dolgozik? — Alkotói vágy már nem él bennem. Csak akkor dolgozom, ha kedvemre való feladatot kapok. Egyébként olvasok, főleg emlékiratokat, most épp Montgomeryét, korábban pedig Churchill és De Gaulle életrajza volta kezemben. Játékos természet vagyok, hetente többször sakkozom, az átlagosnál erősebb sakkozó vagyok. Szeretek órákon át elmélkedni itt, ebben a fotelban, szeretem a zenét, persze a klasszikusokat, elsősorban Bachot. — Nem túloz, amikor ezt mondja, hogy már nem fűti az alkotói szenvedély? — Én az abbahagyás mániákusa vagyok, írhatnék 71 évesen is, de jobbat semmiképp sem, mint húsz évvel ezelőtt. Akkor kell abbahagyni, amikor az ember úgy érzi, hogy már nem tud továbblépni, megújulni. Most még azt mondják: — „Miért hagyta abba”, ha viszont folytatom az írást, azt kérdezhetnék: — „Mikor hagyja már végre abba?”. És én ezt nem várom be. . . Anyagi gondok nem gyötörnek, beletörődtem abba, ami vissza nem fordítható. Csak az elmúlással nem tudok megbékélni. Számomra egyszerűen képtelenség, hogy minden megy majd tovább, nélkülem. És lesz 3000, 4000 és 5341. május 6. is ... Ha a hátralevő éveimet hetekre válthatnám fel, és egy-egy hétre visz szajöhetnék, vagy akár csak egy napra is csodálatos dolgokat láthatnék minden bizonnyal. A sci-fi nem érdekel, mert arra nincs semmilyen bizonyíték. — Fél az öregségtől? — A haláltól! A halál tényétől, a halálhoz vezető utolsó napoktól, óráktól vagy akár másodpercektől. Ettől reszketek, és egész életemben ettől féltem. — Beszéljen inkább valami derűsebbről. Élete során mit jelentettek számára a nők? — Ö, nagyon sokat. Passzív természet lévén, engem a nőknek mindig provokálniuk kellett. Természetesen ez a „provokáció” más volt 1930-ban, mint 1950-ben vagy 1960-ban. A nők — olyan tárháza az emlékeknek, amelyek itt, a fotelban üldögélve, nagyon sok kellemes órát szereznek. — És a szerelem? — Az engem ritkán érintett meg. — Álmodni szokott? — Ritkán. Visszatérő álom az érettségi, amelyen megbuktam és pótérettségiznem kellett. De aki jól alszik, az nem álmodik. — Akkor bizonyára nincsenek ellenségei? — A legjobb tudomásom szerint nincsenek. Az bizonyos, hogy én nem vagyok ellensége senkinek. A szándékos ártani akarást kivéve, minden emberi gyengeséget elnézek. — Mi az életcélja? — Ügy kell élni, hogy az ember hasznára váljék ennek a társadalomnak, amelyben él, s ne másokon átgázolva próbáljon érvényesülni. Életem során én soha, senkinek nem ártottam. És többre nem vihetem, mint hogy tiszta lelkiismerettel fejezzem be pályámat. — Szerencsés ember? — Nagyon szerencsés vagyok. De boldog csak ritkán és rövid ideig voltam. LÉNÁRT GYÖRGY 45 I
