Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-03 / 7-8. szám

A bölcsőtől Budapestig

Részlet önéletrajzi írásából

— Talán mikor az orvosnál voltunk — szólt a leány.

Bement a bíróhoz is az idegen. A bíró éppen két ember között tett igazságot. Az egyik azt mondta:

— Az almafáig ér a földem.

A másik azt mondta.

— A körtefáig ér a földed!

Ezen aztán elmarcangolták egymást és a bíróhoz jöttek. Az egyik veszekedő a bíró veje volt, a másik veszekedő a bíró haragosa volt.

— Neked nincs igazad! — förmedt a bíró a haragosára. — Az a darabka föld ezé, itt ni! — És rámutatott vejére.

— Jaj! Jaj! Jaj! — kiáltott az idegen.

— Mi bajod, idegen ember — kérdezte a bíró s a két másik.

— Oh, jó emberek, adjatok embernyi földet. Érzem, hogy mindjárt , meghalok s nem szeretnék bitang földben nyugodni. Gazdag ember voltam, feleségem és gyermekeim voltak. A vagyonom elvették a rossz emberek, a családom elvette a jó Isten. Csak egy darabka földet adjatok, ahol beszentelhetnek.

A bíró veje látta a halált, az igazságot és az ítéletet, szólt:

— Kérd azt a darabka földet ettől, ni, mert övé a juss szerint. — És megmutatta a bíró haragosát.

Ez pedig szólt:

— Neked adom azt szívemből szegény idegen ember.

A bírónak eszébe jutott a föld kapuja, mely neki is megnyílik, meg a számadás is eszébe jutott és szólt a haragosához:

— Bocsáss meg nekem, testvér, mert hűtlen sáfár voltam.

Az idegen ember elment. A bíró átölelte a két embert:

— Maradjatok ma nálam vacsorára.

Azután így szólt:

— Hol láttam én ezt az embert?

— Talán a katonaságnál — szólt az egyik.

— Talán a Balogh Péter lakodalmán — szólt a másik.

És minden egyes házba betért az idegen. És amikor elment, az egész falu, emberek és asszonyok, mind a falu térségére siettek.

— Olyan jó lesz most egymást látni — mondották az emberek.

És a gyepes térség megtelt népekkel, Hát a bíró nagy fennhangon szólt:

— Halljátok, atyafiak, embernép és aszszonynép, aki nekem megmondja, ki volt az az ember, tíz büntetését elengedem, mert bizony mondom, ismerős volt az orcája.

Fennhangon szólt a boltos is:

— Hallják, kendtek, falubeliek, aki megmondja, ki volt az a jó ember, annak én álló hétig ingyen mérek mit s mit nem kíván. Mert tudom én, hogy láttam már az arcát.

A gazdag ember is:

— Halljátok, földiek, rokonok és más emberek, aki nekem megmondja, ki volt az a dicsőséges jó ember, én annak száz zsák lisztet és egy kövér tehenet adok. Mert jól emlékszem én rá mind az egész családommal.

A Pironcsákné mezítlábas kisfia — Pironcsákné egy szegény özvegyasszony volt — megfogta a bíró mögött egy malac farkát. A malac sivalkodni kezdett.

— Mész el onnan, beste kölyke, mert bezzeg pofon teremtelek! — kiáltott a bíró és felemelte a kezét.

A gyermek nagyot ugrott s kis homlokával nekiütődött az egyik keresztnek. Felnézett, hogy kire haragudjék. És akkor lelkendezve kiáltott nagy hallatára minden népeknek :

— Ni, édesanyám, ni édesanyám, ez a bácsi segített ma anyámnak a zsákot vinni!

A népek felnéztek. Tizenkét keresztről nézett rájuk egyformán, szelíden, jóságosán, a világgá ment vendég.

Akkor háromszáz szív mélyén elsüllyedt harang, nagy lóbálással zúgni kezdett. És sírni kezdett a falu, sírni.

A király tíz szobrot ajándékozott a Nemzetnek, melyektől Budapest utcái még máig sem tudtak egészen magukhoz térni.

A közoktatási miniszter elrendelte, hogy minden iskolának nyilvános ünnepélyt kell tartania a magas kegy meghálálására.

Hát ez nagy bökkenő volt a tanároknak. Nem számítva azt, hogy a Geréb tanár úr kivételével ők is egytől egyig acél-negyvennyolcasok és gránit-kurucok voltak, általános volt a hiedelmük: az a betyár Szabó Dezső még valami botrányt fog csinálni a kurucaival.

Elhatározták, hogy a hiúságomnál fogva fognak meg. És meg kell vallanom, ez elég terjedelmes fogantyú volt. Kovács Dezső tanárra bízták a dolgot, aki külön védszellemem volt és nagyon tudott a nyelvemen beszélni. Behívatott magához a tanári szobába s körülbelül ezeket mondta:

— Nézzed, Dezső, mi tudjuk, hogy te sem örvendsz jobban ennek az ünnepélynek, mint mi. De te, aki úgy meg tudsz érteni mindent, beláthatod, hogy az iskola érdekében nem térhetünk ki a dolog elől. A tanári kar rád bízza az ünnepi szavalatot. Ebből a diákság is megérti, hogy mi csak a kényszernek engedünk, hisz rólad igazán tudják, hogy sem mameluk, sem svarcgelb nem vagy. Legjobb lesz, ha a bátyád Király-ódáját fogod választani.

Igen, szegény Jenő bátyámnak már királyódája is volt. Ez a családi csőd úgy keletkezett, hogy a 67-es koronázás huszonöt éves jubileumára az Akadémia ódapályázatot hirdetett. Jenő képtelen volt egy ódaalkalomnak ellenállni és ő, az aradi bitós, a Petőfiapostolos ellenzéki, negyvennyolcas református pap megírta a maga kiegyezési ódáját...

. .. Elérkezett a híres ünnepély napja.

Először dr. Török István történettanár beszéde következett. Utána két vagy három szám. Akkor jöttem én. Mikor kimentem a pódiumra, egyetlen lélegzet emelte domborúbra a diákmelleket és úgy bekapcsolódtak szemükkel a szemeimbe, hogy forrónak éreztem a szemgolyóimat. Meghajtottam magam s a halálos csendben szemtelen unottsággal kezdtem hadarni:

Fényárban úszó nap, köszöntelek, Dalokra nyíló ajkam üdvözöl.

Szent sugárídból áradó meleg Egy nemzet könnyét szárította föl.

S ha volt a szívnek lázadó keserve, Fáradt viharként ült el hangtalan:

Dal zeng a hármas bérctől visszaverve, Mert a magyarnak ünnepnapja van.

A tanári kar állapota kezdett a megmerevedés felé közeledni. A közönség megtágult szemmel érezte, hogy itt valami történik. Anyám ajkán rezdületlen volt a mosolygás. Én így folytattam az utolsó előtti versszakig, mely az eredetiben Deáknak és művének dicsőítése. Én átalakítottam Kossuth Lajosra, az óda többi részéhez hasonló nemes lendülettel. Most már kicsattanó erővel, teljes lélekkel, minden diák teljes leikével szavaltam :

Te óriás, kit sírod eltakart,

Végtelen álmot álmodó halott,

Ki felráztad az elnyomott magyart, Nyugvó prófétánk, légy megáldatott. Megoldatott légy nyugvó porodban, Ahová megtért titán-szellemed,

Amíg a földön magyar keble dobban:

A hő szívekben élni fog neved.

És élni fogsz, te, édes Nemzetem,

Az Ég kegyelme már föléd hajolt,

Törj hát a célra buzgón, lelkesen,

Mi szent rajongók buzgó álma volt, Híred csodáján a nap is megálljon, Epedve várja tengerágya bár,

Szárnyad boruljon szét a nagy világon: Magyar dicsőség, büszke sasmadár!

Olyan tavaszi vihar tört ki a diákságban, mikor az utolsó szó után meghajoltam, hogy majd szétvetette a terem falait. És mikor visszaérkeztem a helyemre, mint fiatal farkasok üvöltése harsogott ki a diákokból a régi dac éneke:

Kossuth Lajos azt izente,

Az alispán felugrott és igyekezett kimenteni adminisztratív füleit a rebellis falak közül ...

. . . Másnap reggel első óránk Geréb tanár úrral volt, aki osztályfőnökünk is volt. Ügy lépett az osztályba, mint a meggyilkolt Banquo szelleme Macbethbe. Amíg az osztálykönyvbe írta az írandókat, úgy nézett rám, mintha a görög Moira bízta volna meg a helyettesítésével. Aztán szólt, és hangja nehéz volt a méltatlankodástól, mint a vízbe mártott homokzsák:

— Na, Szabó Dezső, most már igazán hitvány fiú vagy. Tegnap utolsót ácsoltál az akasztófádon, már csak a hóhér és a kötél hiányzik. így kompromittálni az iskolát őfelsége, dicsőségesen uralkodó királyunk ünnepén, annyi jeles, előkelő ember előtt. A tanári kar elhatározta, hogy végleges megjavulásodig felfüggeszti az ösztöndíjadat és húsvétkor magaviseletből hármas osztályzatod lesz. Szégyellem, hogy az osztályfőnököd vagyok.

A következő tízpercben Kovács Dezső tanár úr hívatott. Egyedül volt a tanári szobában. A szemeiben legalább harminc pásztortűz lobogott és vidám magyar parasztok táncoltak a tüzek körül. De az arca nagyon komoly, nagyon hideg maszk volt.

— Dezső, nagyon visszaéltél a bizalmammal. Nekem most az a feladatom, hogy érdemed szerint megszidjalak. Hát, a rövidség kedvéért érezd magad megszidva.

Meghajoltam, sarkon fordultam. Az ajtónál egy hang megállított:

— Dezső!

Visszafordultam, Kovács tanár úr kezét nyújtotta. Férfiasán, forrón megrázta a kezemet. — Szervusz, édes fiam — mondta.

Délután Török István tanár úrral volt történetóránk. Komoly szigorú arcán nem volt egy sugár sem. Elsőnek engem szólított fel. Elkezdtem felelni. A tanár úr megszólalt:

— De hiszen te feleltél már. Különben is, te mindig tudod a leckét. Leülhetsz, fiam. Nagyon derék fiú vagy, nagyon meg vagyok elégedve veled ...

... Ez a tanári kar benne volt a századok nagy hagyományában, melyek alatt az iskola a magyar életakarat hatalmas, hősi műhelye, bástyája és elindító fészke volt. Ezért minden egyes tanárnak mintegy önmagánál nagyobb arányai voltak. Mert azt az akaratukat, mely lelkűket formálta s mely magvetővé, apává és életbe indító erővé emelte őket: századok, nemzedékek, temetők halhatatlan akaratai adták össze. És szent hivatássá fogadott életük állandóan élő forrásokkal fakadt abból a közös talajból: mely kezdet és vég, ok és cél, időt és halált túldaloló szent szolidaritás.

Húsvétkor az egész kollégiumban nekem, az örök tisztajeles tanulónak, volt egyedül hármasom magaviseletből. Év végéig az ösztöndíjam részleteit sem kaptam kézhez. De a húsvéti vakáción ragyogó kárpótlást kaptam: kiküldtek légátusnak Kémerre.

41