Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-03 / 7-8. szám

A nap meghajlott, de azért a faluban to­vább is gonoszok voltak. Tovább is ká­romkodtak, tovább csaltak, loptak, ha­misan mértek, titkolóztak, elárultak. To­vább voltak testek, bűnre éhes testek, tovább emberkedtek. Mintha sohasem végződött vol­na be a nap. Ja, pedig már nyergeit az éjt­­szaka. Pedig a nap lehajlott már, s a búzatenger túlsó kalászai már birizgálták a karimáját. A falu közepén, a faluháza előtt, egy nagy térés hely volt. Körös-körül tizenkét kereszt állott, rajtuk a Megváltóval. Egyforma volt a tizenkét Megváltókép, szomorú és egyszerű mindenik és azonegyformák voltak a keresz­tek, valaha valami kegyes gazdag ember ál­lította őket ide, s ha már ott voltak, hát ott voltak. Legalább a bíró így verhette a mellét: — Nekem még a tizenkét Krisztus sem pa­rancsol! — A térés közt papsajt, békavirág s mi egy s más borította s kényes tyúkok és egy pár nevendék malac legelésztek rajta. Embere és barma hazafelé jött a mezőkről. Az embere sötéten, morcosán, elégedetlenül. Gyűlölettel a munka, a föld s egymás iránt. A barma szelíden, meghajolva. Körülállták a kutat s bámulták a szép világot, Mármint a barmok. A holtmező felől egy ember jött a faluba. Magas volt, de meghajolt, szelíd volt az arca, de szomorú volt, és mégis mosolyogtak a sze­mei. Hosszú haja volt s nagy szőke szakálla. Meggörbedt vállán batyu volt, de üres, üres batyu. Belépett a boltba és azt mondta: — Jó es­tét kívánok. — Ügy mondta ezt ő, mint más emberfia, valahogy mégis bennebb ment az emberbe az ő kívánsága. A boltos éppen lisztet mért egy szegény asszonynak. A mértéken alul ott volt a du­gott vas, hogy kevesebb lisztet több lisztnek mutasson. De azért a boltos odaszólt a ven­dégnek: — Fogadj Isten, jó ember, üljön le minálunk. Az idegen ráült egy zsákra és ránézett a boltosra. Nagyon-nagyon jó, világító szem­mel nézett rá és szólt: — Bizony jó ember kend, boltos úr, hogy ilyen tetézve mér en­nek a szegény asszonynak. A boltoson átment az idegen hangja és né­zése és összerázkódott: — Jaj, milyen fekete vagyok én belül! — mondta. Azzal nagy tit­kosan levette a pokol-vasát a mérték alul, s jól megtetézte a lisztet a szegény asszonynak. Az asszony elment, s akkor a vendég is elkö­szönt. A boltos pedig kiállt a bolt ajtajába és azt mondta: — Milyen szép csendes este van ma. — Pedig ő már ezer ilyen estét látott és még sohasem mondta. Azután pedig így töprengett: — Hol láttam én ezt az arcot, hol láttam ezt az arcot? A szomszéd házból éktelen kiabálás és ne­héz sírás hallatszott ki. Egy gonosz asszony verte mostoháját. Fiatal volt még az asszony s fájt a mája a szép legényekért, kik a lá­nyára néztek. Azért fonott kenderkorbáccsal verte a leányát: — Nesze, te fehértestű, ne te nagyszemű, ne te gyalázatos ezüstkacagású. Az idegen bement, eltakarta a leányt és szelíden odahajolt az asszony elé: — Üss engem, jó asszony, üss, amíg kive­red rajtam a haragodat. Ügy szánlak, hogy haragszol. Az asszony nézte a meghajlott embert, a nagy szomorúságot és jóságot az arcán, meg a szelídséget. És belőle is sírás zökkent fel: — Jaj, de rossz vagyok, jaj, de gonosz va­gyok! — tördelte kezeit. Az idegen megfogta a leány kezét, az asz­­/ szony kezébe tette és mondta: — Csókold meg a te jó anyádat, leányom — és elment. Az asszony magához ölelte a leányt, össze­vissza csókolta: — Ugye a Pistát szereted, hát légy boldog vele, vasárnap megtartjuk a kézfogót. — És 40 Szabó Dezső (1879-1945) A fehér izzásig hevített, „átzuhogó élet" nagy nyelvi képzeletű írója, ideológusa és prófétája, az expresszionista és aktivista erőkultusz eksztátikus és dübörgő pátoszú megszólaltatója a magyar iro­dalomban, Kolozsvárott született, elszegényedő értelmiségi családból. Iskoláit a kolozsvári refor­mátus kollégiumban, majd a budapesti Eötvös Kollégium tagjaként a bölcsészkar magyar-fran­cia szakán végezte. Eredetileg nyelvésznek indult, s még egyetemi hallgató korában két, figyelem­re méltó dolgozatot jelentetett meg, majd egyéves párizsi ösztöndíjat kapott. Hazatérése után Szé­kesfehérvárra ment tanárnak, s már ekkor kezdte magát „beöklözni” a közvélemény tudatába, oly­kor minősíthetetlen hangú újságcikkeivel, s pamf­­letiró dühének egyik következménye, hogy iskolá­ról iskolára kell vándorolnia (Nagyvárad, Székely­udvarhely, Sümeg, Ungvár, Lőcse), míg csak ott nem hagyja a tanári pályát. A tizes évek elején Ady lelkes híve, s Tisza Istvánnal is merészen po­lemizál a magyar tanárság keserű sorsáról. „Éhes hassal nem lehet a Himnuszt énekelni” — vágja oda, ami rátereli a Nyugat és a Huszadik Század szerkesztőinek a figyelmét, ahová nagy hatású ta­nulmányokat ír a magyar 19. század szellemi éle­tének vezéregyéniségeiről, Berzsenyiről, Eötvösről, Petőfiről, s a századelő francia művészeti irány­zatairól. Az első világháború végén a forradal­mak lelkes hívének mutatkozik, de már írja Az el­sodort falu című regényét, amely a messianiszti­­kus és romantikus parasztmítosz, az erőkultusz, a faji gondolat, s a „harmadik út”: a külön magyar út ideológiájának a tézisregényeként homályosí­­totta el a húszas évek nemzedékének a vesztett háború következtében amúgy is megzavart tisz­tánlátását. De hamarosan szembefordult az ún. „keresztény kurzussal" is, s legragyogóbb pamf­­letjében, a Feltámadás Makucskán c. Írásában nyíltan ki is mondta: „az ellenforradalmi Magyar­­országon nincs feltámadás!”. A saját kiadásában megjelentetett Ludas Mátyás-füzetekben, a ma­gányos próféta szerepében tetszelegve egyforma dühvei támadta a hivatalos Magyarország neo­barokk szellemiségét, társadalmi visszásságait, in­tézményrendszereit, valamint a polgári baloldalt, s Hitler uralomra jutása után a különböző jobb­oldali ideológiákat és politikai mozgalmakat. Osz­­szeférhetetlen emberi természete és ingatagsága következtében a határtalan tömjénezéshez szo­kott író egyre jobban elmagányosodott, s a teljes elfelejtés ellen védekezve különböző előadásokon, s vendéglőkben, ún. „Szabó Dezső-vacsorákon” hirdette nézeteit. A főváros ostroma alatt halt meg a József körút egyik bérházának a pincéjé­ben. Legyengült szervezete nem bírta az éhezést. D. M. Az elfelejtett arc valami fájdalmat érzett, mint egy meleg jó­érzést. — Kérdezte a leánytól: — Hol láttam én ezt az ember? A lány felelt: — Talán a városban, talán írott könyvben, de úgy az eszem alján van a képe. A leggazdagabb gazda a tornácon vacsoráit a családjával. Kövér főtt tyúkot ettek hófe­hér kenyérrel és vörös bort ittak hozzá. A szegény béres-nép az udvaron ült faragott tüskökön. Penészes kenyérhajat rágicsáltak és sóhajtást nyeltek hozzá. — Adjon Isten jó estét! — szólt az idegen. — Az Isten az adhat, amit akar — szólt a gazda. ILLUSZTRÁCIÓ: KOVÁCS LÁSZLÓ Az idegen csak nézi a gazdagot, ahogy eszik az övéivel s nézi a szegényeket, ahogy éheznek. Leveszi a batyuját, kinyitja s keres­gélni kezd benne. De bizony az üres. Ö ma­ga is sóhajtja: — Üres, üres. Odaszól a gazdag emberhez. — Mit adsz az én hosszú hajamért? — Megér egy darab avas szalonnát — ka­cagta a gazdag ember. — Hát vágd le ezt az én hajamat és adj nekem egy darab avas szalonnát, hogy elé­gítsem ezeket a szegény embereket. — Asszony hozd ki a nagy ollót — mond­­dotta a gazdag ember. Az asszony kihozta a nagy ollót. A gazdag fél kézbe fogott az idegen hajából egy nagy tincset, másik kezével ráfogta az ollót. Hát az asszony felkiált. — Jaj, hogy a szívembe vágtál, édes uram, vajon mi fog még ma történni?! A gazdag ember csak néz, aztán megint rá­fogja az ollót. Hát eladó lánya felkiált: Jaj, hogy a szívembe vágtad, édesapám, az ollót, mi s mi fog holnap történni! A gazdag ember harmadszor is ráfogja az ollót. Akkor kis púja fia kiáltja. — Édesapám, édesapám, jaj, hogy a szí­vembe vágtál, jaj, jaj, mi fog történni hol­napután?! És akkor a gazdag ember látta, hogy ő csak gyűjt, gyűjt, de nem ügyel a vérei szívére, lelkére. És látta, hogy a mai nap sem az övé és hogy holnap .és holnapután felleselkednek. Jaj, mi lesz a ő gonosz szívével! Odaszól az asszonynak: — öld le a tíz legkövérebb tyúkot és add ezeknek a szegény embereknek. Az idegen itt is elköszönt. A gazda szólt. — Milyen jóképűek ezek az én cselédeim, nézd, anyjuk, az ott hasonlít a mi Jancsink­hoz. Azután megint szólt: — Mérget veszek rá. hogy láttam már va­lahol.

Next

/
Thumbnails
Contents