Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 7-8. szám
NEMESKÜRTY ISTVÁN Magyarország lelkiismerete Az 1867. évi 17. törvénycikk kimondotta a magyarországi zsidóság teljes egyenjogúságát. Egy év múlva, 1868-ban a 44. törvénycikk minden nemzetiséget elismer. Legyen valaki magyar, német, szlovák, román vagy zsidó: „az oszthatatlan, egységes magyar nemzet tagja.” A magyar zsidók már 1848-ban áldozatot hoztak hazájukért. Támogatták a forradalmat, tömegesen harcoltak a honvéd hadseregben. Forradalmi szereplésükért Haynau 1849- ben óriási összegű hadisarccal büntette őket. 1867 után a szegény és üldözött kelet-európai zsidóság tömegesen kezdett kivándorolni ebbe a türelmes és gazdag országba, Magyarországra. A magyarországi zsidóság száma ugrásszerűen emelkedett; néhány év alatt százezernyi fővel. A legtöbb zsidó bevándorló az ország keleti kapujának környékén: Beregben, Máramarosban és Szabolcsban talált vándordíjának első itteni állomására. Olcsó, szorgalmas napszámosok voltak: tutaj osok, fuvarosok, szolgák, béresek. Sok volt közöttük a koldus. De akadt szép számmal kereskedő és kocsmáros is. Az ügyvéddé, városlakó iparossá, boltossá, bankárrá, földbérlővé fejlődött, itt született, itt honos zsidóság némi lereszkedő, jóindulatú gyanakvással kezelte őket. A falusi nép csodálkozott zárkózottságukon, ismeretlen vallási szokásaikon, a koldusok külsején. Ezzel párhuzamosan, ugyanezekben az években végleg hanyatlásnak indult a kisbirtokos nemesség, mégpedig főleg és leglátványosabban az emntett északkeleti megyékben, így például a Nyírségben. Helyzetükkel képtelenek lévén tárgyilagosan szembenézni, bajaikért Habsburg-házat kiszolgáló Tisza Kálmán politikáját és liberalizmusát tették felelőssé. Mindent támadtak, amit ez a párt — Tisza pártja — kezdeményezett, a jót is. Utolsó végváruk, a vármegye felhasználásával, arra támaszkodva, többek között a zsidóság rohamosan növekvő létszámát is felhány torgatták a kormánynak. Harsogni kezdték: Tisza Kálmán kormánya a magyar lakosság kárára kedvez a zsidóknak. A zsidóellenesség tehát ürügy, eszköz, lehetőség volt számukra a kormány megbuktatására. Szervezkedni kezdtek. Támadták az 1867-es és 1868-as törvényeket. Istóczy Győző Vas megyei képviselő 1875. április 8-án antiszemita beszédet mondott a parlamentben; 1878- ban már odáig ment, hogy a zsidók kitelepítését szorgalmazta. Verhovay Gyula 1879-ben antiszemita lapot indított. Nagy arányú küzdelem bontakozott ki Magyarország haladó és maradi erői között, s e harc egyik megnyilvánulási formája a zsidókérdés lett. Az Istóczy-féle szervezkedés híve volt Ónódy Géza tiszaeszlári elszegényedett kisbirtokos nemes, országgyűlési képviselő is. Ennek az Önódynak a falujában, éppen abban az évben, amikor III. Sándor orosz cár trónraléptével (1881) és közvetlenül utána újult erővel lángolt fel a zsidóüldözés a cári birodalomban és keletről ismét tömegek kezdtek Magyarország felé áramlani: 1882. április elsején eltűnt Sólymos (vagy Solymosi, később már nem röstellték y-nal írni a nevét némely újságok, hadd higgyék, hogy nemes kisasszonyka lehetett) Eszter tizennégy éves cselédlány, aki egy csősz házánál szolgált. Az eltűnés napján a falu huszonöt családból álló zsidó lakossága előimádkozót választott — rabbi tartására nem futotta —, és ezért körükben éjszakákig tartó jövés-menés volt. Kapóra jött ez a véletlen Ónódynak és baráti körének! Itt a kedvező alkalom egy nagyszabású zsidóellenes hadjárat megindítására. Van egy eltűnt lányka, de nincsen holttest; bárki, bármivel gyanúsítható tehát. Főleg a tiszaeszlári zsidók, akik szegények és nincsenek támogatóik. Önódy közreműködésével Bary József nyíregyházi törvényszéki aljegyző mint vizsgálóbíró, Péczely Kálmán írnok és Recsky András csendbiztos veréssel és fenyegetéssel rávették Scharf József zsidó egyházfi tizenhárom éves fiát. Móricot, hogy vallja azt: Sólymos Esztert édesapja és bűntársai tették el láb alól vallásszertartási okból, hogy vérét a húsvéti kovásztalan kenyérbe süssék. Nem közömbös tény, hogy az írnok, Péczely, rablógyilkos volt, akit jó magaviselet miatt tizenkét évi börtön után szabadlábra helyeztek és aki mindjárt állást is kapott a nyíregyházi bíróságon! Bary és társai ezzel a vérvád rágalmát elevenítették fel, mintha a zsidók vallási szokásaihoz keresztény szüzek vére is szükséges lenne. Ök maguk ebben nem hittek, de a vérvádat alkalmasnak tartották országos indulatok fölkeltésére. Ravaszul kitervelt vádaskodásukat azonban gátolta az eltűnt lány holttestének váratlan felbukkanása. Sólymos Eszter holttestét ugyanis kivetette a Tisza. Ruhájáról és egy lábhegéről kétségkívül azonosítani lehetett. Külsérelmi nyom nem volt rajta. Kiderült, hogy szegény kis „Iluskát” gazdasszonya kergette öngyilkosságba, mert éheztette és verte. Mivel azonban a holttestre is zsidók akadtak, mégpedig tiszai tutajosok, veréssel és fenyegetéssel ideig-óráig őket is rá tudták venni: valljanak úgy, mintha a holttest nem a Sólymos Eszteré lenne, mert nem a kislány ruhája volt rajta stb. Ezt a vallomást az a Vay György csendbiztos csikarta ki a tutajosokból, aki ellen kegyetlenkedés és sikkasztás miatt fegyelmi eljárás volt folyamatban. De Vay György praktikáira is fény derült. Ilyen körülmények között került sor Nyíregyházán a Scharf Móric tizenhárom éves zsidó kisfiú által rituális gyilkossággal vádolt tiszaeszlári zsidók pőrére. Szeyferth Ede főügyész már a vádat is úgy képviselte, hegy a bíróság elnöke meginteni kényszerült, amiért nem vádlóként, hanem védőként beszél, a tanúkihallgatások után pedig el is ejtette a vádat; a védelmet nem kisebb egyéniség vezette mint Eötvös Károly országgyűlési képviselő, az egyik legkeresettebb fővárosi ügyvéd. Egész sor agyonfenyegetett, bántalmazott, ijesztgetett tanú: parasztok, napszámosok, vidéki értelmiségiek tettek tanúvallomást a vádlottak mellett. Míg ugyanebben a történelmi korszakban (dátum szerint később), a polgári haladásban előttünk járó Franciaország a maga Dreyfus-ügyét kiáltóan igazságtalan ítélettel vélte elintézni, addig Magyarországon a tiszaeszlári per felmentő ítélete vagy három évtizedre gátat vetett mindenféle közigazgatási szintű antiszemitizmusnak, a vérvád rágalmát pedig száműzte a közgondolkodásból. A TISZAESZLÁRI VÉRVÁD-PER 100 esztendeje kezdődött el az Európa-szerte hírhedtté vált és a haladó gondolkodású embereket felháborító tiszaeszlári vérvád-per. A hírhedt perről először Eötvös Károly számolt be „A nagy per” című könyvében. Majd Krúdy Gyula írt könyvet a résztvevő személyekről. 1976-ban Sándor Iván tollából kötet jelent meg a mai Tiszaesziárról, a legenda „továbbéléséről”, és mai tanúságairól. E szomorú évfordulóra emlékezve közöljük Nemeskürty István írásának részleteit az Élet és Irodalom című lapból, valamint Sándor Iván könyvének 1982-es, második kiadásához írt utószavának részletét. SÁNDOR IVÁN Utószó Az nyilvánvaló, hogy az antiszemitizmus kialakulását, okait, múltját, jelentkezési formáit, lappangásának, kilávázásának struktúráját próbáltam megvilágítani. Örömmel tapasztaltam azonban, hogy majd mindenhol megértésre talált az, hogy mindez nemcsak a — mondjuk ki — „zsidóproblémával” kapcsolatos, hanem a mindenféle nemzeti, faji, vallási gondolkodásbeli minoritás problémájával is. Hiszen én az elnyomás-megtévesztés, az ember egymás elleni kijátszásának történelmi mechanizmusát vizsgáltam. Az antiszemitizmus különböző változatait megismertem. De megismertem a mozgatóerőket is, és hatásukat, egy, a „zsidókérdés’-nél tágabb, azt ugyan mindig magában foglaló, de mellé-mögé másféle tébolyokat is forrasztó, hatalmi ügyvitelben. Igen, a tudatzavar változatai, a megtévesztés módszerei, az emberi, nemzeti zsákutcák születésének gépiessége izgatott, és a századunkban mesterfokra emelkedett manipuláció rendszeressége, amivel visszhangos perek segítségével, vagy éppen „észrevétlenül” idáig juttatja el az embert, hogy az a legnagyobb meggyőződésével tegye azt, ami a legnagyobb meggyőződése ellen van. Ez az antiszemitizmust is magába olvasztó, de gépezete működtetéséhez azt csak egyik fajta üzemanyagként felhasználó mechanizmus is életem egyik partnere volt. Főképpen amióta valamiféle alig magyarázható belső kényszertől vezetve visszafelé indultam el a történelemben, és arra késztettem magam, hogy szemrevételezzem az 1848-cal és utána, a dualizmus eseményeivel, új tudatformáival kezdődő százharminc év történetét. Benne nemcsak a hamis tudat kialakulásának talaját, hatalmi technikáját, vészes következményeit. 26
