Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-04-03 / 7-8. szám

Ebben, e mögött az életnek egy vízjelszerűen ismétlődő tulajdonságát, amit társadalmi önismeret hiányának nevezünk, és aminek következtében a különböző történelmi korszakokban felgyűlt konfliktusokat, problémahalmazt szokásossá vált a szőnyeg alá söpörve örökségül hagyni a mindig utánunk következőkre.

A második világháborút megélt nemzedékek számára minden korábbinál élesebb mementóként voltak jelen az antiszemitizmus következményei. De ahogy az idő haladt, alighogy a fájdalom vagy a lelkiismeret-furdalás (kinek mi járt, esetleg a felelősség tagadása, netán a fajgyűlölet továbbélő maradványai) értelmezni próbálta az értelmezhetetlent, újabb dráma közepén találta magát a kor embere. Mindazok, akik megélték és megismerték a koncepciós perek korszakát, másfajta körülmények, indítóokok, végeredmények között ugyan, de találkozhattak egy olyan manipulációs pertechnikával, ami eszünkbe juttathatja mindazt, ami a tiszaeszlári perben is végbement: megtörténtnek jelenteni ki azt, ami nem történt meg, s ennek érdekében önmaguk, netán más ártatlanok ellen „vallomást” tenni.

A fajgyűlölet maga is koncepció. Abban az értelemben, hogy sötét erők tenyésztik, fokozzák, tartják ébren. A tisztuló társadalmi közérzet egyik ismérve éppen az, hogy elhalványul benne mindenféle embert megalázó előítélet. A mai fiatal nemzedékek számára az antiszemitizmus éppen azért sokkal inkább történelmi múlt, mint ebben a században bármelyik nemzedék számára. Erről is beszélnem kell, ez is már életem tapasztalata, és több okát látom. Az egyik az államnak és szervezeteinek következetes magatartása, amellyel szembefordul, élesen elítéli a fajgyűlölet jelentkezését, Ez a nemzeti múltunk legfelvilágosultabb szellemeinek örökségére alapozott, magatartásukhoz, küzdelmeikhez méltó felfogás részese egy olyan nemzetiségi politikának, amelyik le tudott számolni a nemzetiségi kérdésben a múltban elkövetett hibákkal, példát mutatva más kelet-európai országoknak is. A nemzetiségek, vallási, faji kisebbségek megbecsülése, valóságos egyenjogúsítása ez, amelynek törvényes biztosítása kezdi meghozni a köztudatban is eredményeit. De az új nemzedékek számára megkönnyíti az antiszemitizmus történelmi ideggyulladásának csillapulását az is, hogy a zsidóság létszáma zuhanásszerűen csökkent. A fasizmus hullahegyei után a negyvenes évek közepén az összlakosság mintegy tíz százalékát kitevő egymilliós zsidóság létszáma egyharmadára zuhant, és ez a szám tovább apadt az 1946-tól eleinte elég nagyszámú, és később is sokáig folyamatos kivándorlások miatt, amit elsősorban az antiszemitizmus továbbélésének esélyétől való félelem diktált. Hozzájárult az utóbbi harminc évben a zsidóságnak, mint faji kisebbségnek elenyészéséhez még valami, ami már nem a létszám csökkenésében mutatkozott meg: további integrálódása a nemzet történelmi küzdelmébe, társadalmi, művészi, kulturális életébe. A falvak túlnyomó többségében nem élnek már zsidók, és vannak városok is, ahol számuk annyira lecsökkent, hogy az új nemzedéknek szinte tudomása sincs róla. Eltereli a közvélemény figyelmét a problémáról az is, hogy különösen az utóbbi években, mint megoldatlan faji probléma, a cigánykérdés került előtérbe. Az állam küzdelmei ezen a területen elég körültekintőek és hevesek ahhoz, hogy sokféle, bár nem mindig megértő visszhangot keltsenek.

Mindez korántsem jelenti azt, hogy az évezredek előítélete egyik évtizedről a másikra megszűnt. A problémát a soron következő évtizedekben bizonyára az segíti majd tovább enyhíteni, hogy az új évezredben nálunk nem lesz létszámban számottevő zsidóság, ami majd nyitva hagyja a kérdést, hogy mi volna akkor, ha ez a létszámzuhanás fél évszázad alatt nem következett volna be. így hát az antiszemitizmus (nevezzük a jelenséget továbbra is így, bár a zsidógyűlölet mindig több is ennél, annyival, amennyivel a fajgyűlölet, nem elégszer ismételjük, önmagába rejti a másik, bármilyen fajtájú, vallású, gondolkodású, szokású ember gyűlöletét) ellen továbbra sem szüntethető meg a küzdelem. Már csak azért sem, mert — évszázadok alatt láthattuk — a tolerancia hosszú időszakaszai után, néha váratlanul, látszatra egyik napról a másikra, bár tudjuk, nem előzmények nélkül, tör fel a türelmetlenség.

Ezért nem segíthet, ha a lelkekben visszamaradt faji ellentétnek az értelem fényeivel való tompítását kényes kérdésnek tekintjük. A „kényes kérdések” eltussolása különben is káros. Amivel ma nem nézünk szembe, holnap felüti fejét, és megkéri a hallgatás árát.

Ennek a könyvnek az első kiadása napok alatt elfogyott. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a katolikus és zsidó vallási felekezeti folyóiratokon kívül csak egyetlen lapunk, az Élet és Irodalom adott róla ismertetést. Ami arra utal, hogy igen tévesen, talán még azok sem foglalkoznak nyilvánosan a kérdéssel, akiknek ez legfőbb feladata volna. Azt is el kell mondanom, hogy sokkal erősebb érdeklődést mutatott a külföldi sajtó. Ami eljutott hozzám, az osztrák, a svájci, az amerikai, az izraeli visszhang. Tudok ezenkívül arról, hogy Belgiumban és Svédországban tartottak előadásokat a könyvről. Megnyugtattak ezek a hírek, főképpen azért, mert egy nagyon fontos gondolatban egységesek voltak;

„Figyelemre méltó, hogy a szomszédos Magyarországon komoly erőfeszítéseket tesznek ... az antiszemitizmus leküzdésére. Ellentétben Ausztriával, itt nem igyekeznek a kérdést a szőnyeg alá söpörni. Az antiszemitizmus ellen Magyarországon nem csupán törvénnyel védekeznek, hanem igyekeznek megbirkózni a múlttal, színpadon, filmekben és könyvekkel is. Az elmúlt évben például két, e kérdéssel foglalkozó mű is megjelent, olcsó tömegkiadásban. Sándor Iván A vizsgálat iratai című könyve ... és Száraz György Egy előítélet nyomában című munkája ... ezek a könyvek, s velük a magyar hatóságok kifogástalan magatartása a nemzeti és vallási kisebbségekkel szemben: reális lépéseket jelentenek a megvalósítható szocializmus felé . . .” (Wiener Tagebuch, 1977.)

„Az író nyakába vette az országot, és tudományos módszerekkel mérte fel, mi maradt meg máig a tiszaeszlári perből, az emberek tudatában. Páratlan értékű munkája eredményét könyvben tette közzé ... Az elmúlt harminc évben sok minden történt a múlt tudati maradványainak kiirtása érdekében — a zsidó probléma sokáig tabu volt a magyar irodalomban, ma már nem az ... Legyőzhetetlen a sötétség hatalma, vagy csak nehezen legyőzhető? Azt hisszük, s konokul ismételjük, hogy csak a művelődés az egyetlen harci eszköz. Meg a nyílt szembenézés a legnehezebb kérdésekkel. Ezért nagyértékű. ez a könyv.” (Új Kelet, 1976. VII. 23.)

Mit gondolok a legfontosabbnak ezekből a beszámolókból? A fordulat elismerését, az általános és tudatos törekvések figyelembevételét. Miközben a legújabb híradásokban, amelyek a világból érkeznek, vannak jelek arra, hogy ha változott formákban is, de újra felüti fejét az antiszemitizmus. Ez alól, mint a New Society 1980. december 11-i száma írja: „...dicséretes kivétel Magyarország (első helyen feltüntetve, kiemelés: S. I.), az NDK, Jugoszlávia és Bulgária.”

Az első jelentős lépések valójában megtörténtek. Hatásukat azonban lassítja az, hogy a negyvenöt év felettiek közül sokakban, akikben hajdan éles volt a faji megkülönböztetés, a fasizmus tömeges bűntettei az érzést nem szüntették meg, legfeljebb lejáratták, időszerűtlenné tették. A más fajtájú, vallású ember iránti ellenszenv nyílt vállalása, titkolt fenntartása, milliók gázhalála, elégetése után csak némi önbecsüléssel is hirdethetetlen és vállalhatatlan lett, de ez nem jelentette a gondolkozás teljes megtisztulását. „Tudja, azok után, amit Hitler tett, az ember már antiszemita sem lehet nyugodt lélekkel”, mondta egy nagy kultúrájú idős hölgy, miközben nyugágyainkban élveztük a napsütést a Balatonnál. Erről a tudatvilágról jegyzi fel E. J. Hobsbawn a New Society idézett számában: „Mivel az antiszemitizmust Hitlerrel és a tömegmészárlással azonosították, a megrögzött fasisztákon kívül senki sem vállalta nyilvánosan az antiszemitizmust, legalábbis azon nemzedék tagjai közül, akik átélték a második világháborút. Egyszerűen lehetetlenné vált olyan nyíltan ellenszenvet, bizalmatlanságot és megvetést nyilvánítani a zsidókkal szemben, ahogyan azt a háború előtt még tették . . .”

A régi nemzedék tagjai közül sokan ezzel a nem megtisztító, hanem elterelő érzésvilággal adták át érzelmeiket a fiatalabbaknak. A múltról beszélek? Igen, de a jövőért. Szeretném kimerevíteni a pillanatot, amit az én ' nemzedékem még átélt, mert itt vannak a gyökerei mindannak, ami a tudatban még mindig, sokáig rendezésre vár. A történelmet nem lehet, mint egy lakást, kiseperni. A társadalom élete erők összegéből alakul. És bár életünk méltóságának megőrzésére egyetlen esélyünk van, az, hogy hirdetjük, többek vagyunk erők összegénél, létünk öntudata azért nem tagadhatja az élethelyzetek kialakulásának valóságos mechanizmusát, legfeljebb az elszánást tartja ébren ez az öntudat, hogy a rossz mechanizmusokkal szembe kell szállnunk.

Nem hangzik újságnak, ha elmondjuk: az antiszemitizmus ellen fellépni azt jelenti, hogy egyúttal ellene vagyunk a tudatzavar, a manipuláció, az ember ember elleni kijátszhatósága minden korszerű változatának; a kultúra, az emberi jogok, a kisebbségek elnyomása bármely formájának. Mikor ez a kiadás az olvasóhoz eljut, éppen 100 esztendeje a tiszaeszlári eseményeknek. Életem sok élménye között most már ott van az is, hogy megismerkedhettem a mai Tiszaeszlárral, és ott barátokat találtam.

Részlet a szerző A vizsgálat iratai" című könyve idei második kiadásának utószavából.

Tiszaesziár múlt századi református anyakönyvét árvízben elveszettnek hitték. A kutatók ezért nem is tudtak pontos adatokat Solymosi Eszterről. Néhány éve Gábor tőktor fotóriporter, Lintner Sándor és Sós Péter János (lapunk három munkatársa) Tiszaeszláron egy kidobott szekrény mélyén megtalálta az elveszettnek hitt anyaköny vet. Eszerint Solymosi Eszter 1867. december 9-én született, és 11-én keresztelték meg. Szülei Solymosi János földműves és Jakab Mária. A halálozási rovat üresen maradt FOTÓ: GABOR VIKTOR

27