Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-04-03 / 7-8. szám
Az osztrák, német, olasz és svájci háziasszonyok talán nem is tudják, hogy , gyakran olyan étolajjal, margarinnal sütnek-főznek, aminek alapanyagát mi exportáljuk — mondja Császár János, a Martfűi Növényolaj gyár igazgatója. — Az elmúlt esztendőben százezer tonna nyers növényolajat indítottunk útra, elsősorban Nyugat- Európába. Termelésünk 90 százaléka jut exportra. A gyár, ahol beszélgetünk, a Növényolajipari és Mosószergyártó Vállalat legfiatalabb és legnagyobb üzeme. Az anyavállalat 1964- ben alakult meg, öt gyár és egy kutatóintézet egyesüléséből. A hetvenes évek elején a termelést 40 százalékkal növelte, jelentős nyereséggel. így vált lehetővé, hogy 1976- ban, állami támogatás nélkül, csak bankhitelek felvételével hozzáláthattak a martfűi gyár felépítéséhez. Az első csepp növényolaj négy évvel később. 1980 nyarán csurrant a tartályokba. A legkorszerűbb technológiát igyekeztek meghonosítani. Osztrák cégek szállították a hatalmas kazánokat, az NSZK-beli Krupp művek pedig feldolgozó üzemek számos berendezését. A gyár laboratóriumában, a napraforgómagok olaj- és fehérjetartalmát dán műszerekkel határozzák meg. A hagyományos, több órás eljárások helyett ezek a műszerek néhány perc alatt mutatnak eredményt. A gyár főmérnöke, Erdélyi Sándor megjegyzi: — Világszínvonalú berendezéseket vásároltunk. Ilyen színvonalon is akarjuk üzemeltetni ezeket. Az elért eredményeinket jelzi egyebek között, hogy a Krupp cég technológiát vásárolt tőlünk. A gyárat az Alföld napraforgótermő területének közepére telepítették, a terméseredmények sokat javultak az elmúlt időszakban, 1 DOBOZORSZÁG A temető és az iparnegyed között szorong Dobozország, mint valami hatalmas rovar; vedlik, mocorog egyhelyben, s mikor új alakját veszi fel, már szinte nem is azonos a korábbival: Józsefváros, a konténer-pályaudvar. Minden más itt. Megszoktuk a gördülő vagonokat, a morgó mozdonyokat, az ütközők csattanásait — ez itt mind hiányzik. A szerelvény beáll, s mozdulatlan marad. Mindannyiunk gyerekkori emléke, ahogy összehúzott szemmel, előre nyújtott ujjal számlálgattuk a sokféle kocsiból álló szerelvényt — mennyit bír elhúzni egy gép; a sokféleség is a múlté. Hosszú, lapos pőrekocsik állnak itt, rajtuk alumínium- meg vasdobozok^Daru terpeszt föléjük, az emeli s rakja odébb az öt- meg húsztonnás darabokat. S ha az. nem. csinos sárga óriás- gurul melléje, oldalt, dugja karját, s acélkörmeivel felkapja a hatméternyi skatulyát. Senki sem kapkod, mégis pillanatok alatt átrendeződik a terep, s összeáll a szerelvény. Naponta átlag 150 konténer érkezik, ugyanennyi indul, s csaknem ennyi halad át — nem érdemes szorozgatni, irdatlan tömeg ez. S főként gyors: a délután feladott áru másnap reggel az ország túlsó végén a bolt előtt áll — a napilapok sebességével ér a vidéki nagyvárosokba — gyakran a postavonattal. Nincs átrakodás, a csomagolási költségek 20—30 százalékkal csökkennek, a bútor nem törik — rengeteg az előnye. Dobozország fiatal, gyorsan növekszik (a helyét már kinőtte) — a jövője: a szállításé is. BEDÖ J. ISTVÁN FOTO: NADOB ILONA 12
