Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
köszöntésektől mámorosán, mint a kis árvaleány, akit királynő ölel fel anyja helyett. — Gyűlölöm a magas arisztokráciát, és minden mást is — lihegte fölhevülten —, ami korlátozza a független szabadságot. Nem érezte jól magát tovább a téren. Nagy megaláztatásának emléke szorította, s valami olyan társaság után vágyott, ahol szeretettel és hódolattal és elismeréssel találkozhat. — Gyerünk Vörösmartyékhoz — mondta hangosan s meg volt elégedve, mikor több pillantást érzett magán, bizonyára irigy pillantásokat, hogy a nemzet koszorús költőjéhez ilyen közel áll valaki. Kissé felvidulva ment tovább a nép sorfala közt. Néha szeméhez emelte finom fekete csontkeretű nézőüvegét, és érezte, hogy most öt is valami nem közönséges előkelőségnek tekintik, s ettől visszanyerte rendes nyugodt érzését. Mosolyogva mondá: — Nem, Vilmám, ez nem forradalom, ez tyúkcsörömpölés. Mintha már nem is lenne férfi a nemzetgyűlésben. Oly nyugalmasan jönnek, mennek, vitatkoznak és argumentálnak, hogy a lelkesült várakozásnak jéggé kell fagynia. Szép szavak által jelentőségre nem juthatnak, hanem ha kétszázezer fegyveresünk lesz, és Budavár ismét a miénk . . . De azt nem öreg copfok és színes nyelvű férjek érik el. Oda férfiak kellenek!... És még sokat beszélt nagy folyékonysággal és tűzzel, bár maga sem figyelt oda, amit mondott, csak arra gondolt, hogy az öreg Mészáros tekintélyét cibálja meg, s egy kicsit az elnökét is, akiről rossz nyelvek biztosan tudják,.hogy papucskormány alatt van . . . — Sándorom! — kiáltott fel, amint belépett a Vörösmartyék egyszerűen bútorozott családi szobájába, ahol többen voltak jelen, de ő minden tartózkodás nélkül az urához futott, átölelte és szenvedélyesen többször megcsókolta. Vörösmartyné jóságosán mosolygott és megigazította a fejkötőjét. — Hiába, ilyen példás házaspár nincs több a főd kerekén — mondta parasztos nevetéssel Vas Gereben, aki szintén fiatal házas volt, de bizony a maga bájos kis Katicáját nem szokta ilyen elragadtatással csókolgatni, bár neki magának is imponált, hogy kis szende felesége körül szinte nimbuszt szőtt az a hír, hogy István nádor tavaly a komáromi hajón úgy megcsodálta a szépségét. ILLUSZTRÁCIÓ: KOVÁCS LÁSZLÓ — Nil admirari! — mondta csöndes mosolygással a pipa mellől Vörösmarty. — Odi profanum vulgus — mondta Bajza is nevetve, száraz hangján, mert még mindig egymáson függöttek a fiatalok. Petőfiék észre sem vették, hogy róluk van szó. — Sándor, neked valami gondod van! — kiáltott fel a felesége, s villámló szemmel rázta meg rövid, gazdag haját. — Mondom én is — szólt jóságosán Vörösmartyné —, de nem akarja elmondani. — Mészárossal volt ízetlenségem! — mondta Petőfi kurtán. — Mészáros Lázárral! — kiáltott fel a felesége, s kigyúlt minden csepp vére. — Mondd, mondd gyorsan, mi volt! Petőfi kedvetlenül vont vállat. A haja a szemébe lógott, az arca fakó volt, s furcsa duzzadt ajka konokul zárva maradt. De a felesége átölelte a nyakát és szenvedélyesen kiáltotta: — Nem bánthatsz meg annyira, hogy azonnal le ne leplezd fájdalmadat, mert én látom, a te lelkedben tövis van, Sándor! — Eh, szót sem érdemel. . . Mészáros megrótt a nyakravaló miatt.. . Amiért anélkül ielentkeztem nála ... — Ah! — Semmi... — mondta bosszúsan Petőfi — hát ő maga is megbánta... azt mondja: hiszen tudom én azt, hogy költőnek több szabad, mint másnak ... De megleckéztetett azért.... Éppen mert ön kiváló egyéniség ... — s gúnyosan ismételte a szavait — ön menjen elől jó példával, úgyis, mint katona, s tartsa magát komolyan fellebbvalói rendeletéihez... őszintén sajnálom, fiatal barátom, ha különcködése bajt idézne elő: Petőfi, a kiváltságok ellensége kiváltságot akar élvezni... Juliska reszketett az izgalomtól. Az urán látta, hogy fanyarul beszél ugyan, de azért lenyeli a sérelmet, s benne a végletekig feltorlódott előbbi feldühödése, s kitört belőle. — És te nyugodtan végighallgattad oktalan tanácsát! Nem érezted a vén copf szavaiban a sértő gúnyt, a burkolt fenyegetést, az iskolás gyermek irányában illő fenyegetést! Ó, Sándor, van-e véred, hogy méltólag vissza nem utasítád a vén kotnyeles ízetlen beavatkozását! — Nono, húgomasszony — szólalt meg Vörösmarty, mert mindenki elnémult a meglepetéstől —, Mészáros hadügyminiszternek igaza van. Hát mi lenne a közrendből, ha mindenki... De nem hallgatott rá senki. Juliska pattogott, a többi békített, s egyszerre olyan lárma lett a tágas, alacsony szobában, hogy senki sem értette a saját szavát sem. — Egy ilyen vén skíz kíván tiszteletet, aki a dámáknak sem adja meg a maga részéről — csattogott ki a Juliska sértett hangja, s az ura arca egyszerre úgy kezdett tüzelni, mint a fáklya —, itt az én Vilmám, megmondhatja, hogy az imént a templomtéren Mészáros ránk nézett, és elment előttünk, mint egy báb, köszöntés nélkül, míg a kormányelnök udvariasan megemelte a kalapját, s födetlenül hagyta előttünk a főt, melyet a szellemvilág fejedelmei fölött hervadatlan babérkorona tőn uralkodóvá!... Petőfi gyönyörködött Juliskájában. Lehajlott, és szép fehér kezét szenvedélyesen megcsókolta. — Majd megtanítom én őkéimét! ... az istenit az apjának! . . . mondta. Juliska csengőén elkacagta magát, s most az egyszer nem haragudott a káromkodásért, amely mindenkit nevetésre bírt, mintha felszúrta volna az indulatok hólyagát. — Jobb volna, húgom — mondta Vörösmarty komolyan a nevető társaságban —, ha inkább nyakravalót kötne az urának. — Majd kötök én nekik kötélből — vetette oda Petőfi nyersen, bár ő maga is nevetett a társasággal. — Vagy pedig rábeszélné — folytatta izgatottan az ősz Vörösmarty —, hogy hagyja ott a katonaságot... nem neki való az!.. . — A katonaságot? Soha! — kiáltott Juliska. — Egy Petőfi Sándort kímélni csak kötelességük a copfos uraknak is! Az ősz embernek, aki egész életét mérsékletben és bölcs nyugalomban óhajtotta tölteni, most vér futotta el a szemét, felszökött a helyéről, pipáját az asztalra vetette és az izgatottságtól remegő hangon kiáltotta: — A Petőfi Sándor feleségének a férje őrangyalának kellene lennie!.. . Visszatartani őt minden veszélytől, nem belevinni! Juliska fölemelte büszke fejét. Nagy szemei csillogtak és karcsú nyaka nemesen, merészen szőkeilt fel hófehér vállain. — Inkább elviselünk egy kis veszélyt, mint hogy Sándorom megalázza magát! — mondta csodálatos könnyedséggel a fiatalasszony, s a hangjában valami fenséges hit csillogott, az önbizalomnak, az élet apró bajai fölött állásnak valami valóban angyalian könnyelmű érezése. A költő büszkén és boldogan és elragadtatással nézett a feleségére, aki szinte fölöttük lebegni látszott, mint a viharmadár, melyet vész és égdörgés emel maga fölé. Fölemelte a kezét, s megrázta s már némi humor ömlött ki a leikéből és egyszerre jó suhancos gyerek lett belőle a felesége csattogó szárnyai alatt s elkurjantotta magát: — Éljen Mészáros és éljen a nyakravaló! Megint fölbuggyantotta a szívekben újra fölgyűlt feszültségeket. Olyan fiatal volt és olyan élettel teli. Olyan szeme fénye az egész társaságnak és oly dúsgazdag érzésekben, hogy pillanatonként ellenállás nélkül ragadta magával a környezetét. S míg mindenki nevetett és törölte magáról az izgalom gyöngyeit, s megkönnyebbült ennek a drága jó fiúnak lélekfrissítő humorán, a „feleségek felesége” maga is üde és egészséges kacagással ölelte át költője vállait. Ebben a pillanatban tele volt az élet egész boldogságával, elfeledve az angol nyelvet a nem köszöntő tábornokot, a háttérbe szorulások düheit, itt most ő volt a világ koronája — a Petőfi Sándor szívén, a Petőfi gyermekével bolond, szilaj, bőséges mámorú szíve alatt. .. 1915 21
