Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)

1982-02-20 / 4. szám

Hirtelen jött a tavasz. A tél szokatlanul hosszú volt, és erős, az északi hadseregről semmi hír se jött; talán már eltűntek, elvesztek a Kárpátokban; az utcákon s a megrakott kis meleg szobákban mindenki erről sopánkodott, mintha az ország s a nemzet ügyének végbástyája veszett volna oda. Akkor hirtelen megjött a tavasz. Egyszerre olvadt az ereszről a jégcsap, a magas deszkakerítések tövén felszikkadt a szétporlott föld, és a kis, vad cívis gyermekek a rendkívül nagy gombaszélű kalapokban kiültek a sarokra és kavicsokkal játszottak.

Most nem olyan volt a tavasz, mint máskor. A debreceni széles Piac utca, mely hasonlít a sivatag formájával magához a Hortobágyhoz, tele volt vízen-sáron emberek tömegével. A végignyújtóztatott deszkapadlón mágnások és híres követek lépkedtek, és gondosan fésült szakálluk impozánsan jelezte a nagy idők nagyszerűségét. A delnők pompás ruhákban libegtek a szál deszkán, és a nagy cívisváros apró házai kimeresztették ablakszemeiket, hogy kellően megbámulják a csodálatos úri népséget.

— Mindennek gyűlölője vagyok, Vilmám, ami kiváltság, ami előjog — mondta a Komáromi-ház előtt álló mágnásnék mögött egy fiatal hölgy olyan élesen, hogy az egyik fiatal mágnásasszony odanézett rá, s végigmustrálta a nehéz selyembe öltözött ifjú hölgyet, aki rövidre vágott hajat viselt, mint George Sand és oly merészen nézett szét az arca, mélyen kivágott ruhája fölött, mint egy ágon ülő rigó.

— Midőn világrendítő események ily idegessé tették a kedélyeket, akkor legalább le kellene dőlni a válaszfalnak, amely rangokat és osztályokat elválaszt. Lázas állapotba ejtette a kedélyeket a kor. A családélet egészen felborulva, s a fórumra özönle a közönség!... A nem szűnő várakozástól mámoros még maga a lég is!

Oly értelmesen és tisztán hangsúlyozta a szókat, mintha azt akarta volna, hogy az egész város, de kivált a mellettük álló előkelőségek csoportja mind ide figyeljen és tisztelettel hallgassa a szavait.

Egyik mágnásasszony angolul mondott valamit, mire az asszonyok összenéztek és nevettek. A fiatal hölgy lángvörös lett, mert mélyen találva és megalázva érezte magát, csupán amiatt, hogy ezek fölteszik róla, hogy angolul nem tud, s hogy ebben igazuk is van. Németül már az atyai háznál, franciául Tenczer Lilla intézetében jól megtanult, de angolul egyetlen szót sem értett, s ezt oly vétkes hiánynak tekintette most műveltségében, hogy valóban nem tartotta magát méltónak, hogy ily elsőnemű úrhölgyek között helyet foglalhasson. Az arca égett, s a szeme könnyben úszott és úgy parázslott, mint az eleven szén.

Szólani akart, de nem talált kellő kifejezést. Elfordult hát, és egész szerencsétlenségét érezte, s oly rendkívüli gyűlölet fogta el minden grófnők és bárónők ellen, hogy kész lett volna a francia republikánusok vörös fríg sapkáját feltenni dús barna hajára a kis nemzetiszín kokárdás főkötő helyett, és a guillotine alá hurcolni mindannyiukat.

— Polgár- és honfitársak vagyunk mindannyian — mondta néhány lépés után kis barátnőjének, aki mintha megérezte volna érzéseit, csak annál odaadóbban simult hozzá, és szép szőke fejét szinte odafektette barátnője vállára s itta a szavait. — A címek elavult, nyomorult dolgok. Nem fényes ősei, hanem a saját érdemei teszik az embert naggyá és dicsővé! — s kihívó arccal nézett körül a szűrös és gubás atyafiak falkáin, akik a deszka-gyalogjáró két oldalán a sárban álldogáltak nagy bőrcsizmáikban, s olyan érzéketlenül támaszkodtak hosszú botjaikra, mintha agyagból jól-rosszul gyúrt szobrok volnának.

A kollégium felé siettek, ahol a hongyűléseket tartották. Párosával lépkedett előttük egész karaván fiatal s többnyire szép

Móricz Zsigmondi (1879-1942)

A modern magyar próza legnagyobb, s legtermékenyebb realistája Tiszacsécsén született, Szatmár megyében. Paraszti sorban élő apja és református papleány anyja mindent elkövetett, hogy a gyerekek kikerüljenek a fullasztó falusi szegénysorsból. A leendő írót is a legjobb iskolákba: a debreceni, a pataki kollégiumba, s a kisújszállási gimnáziumba járatták. Életének, így ifjúságának is minden állomása végigkísérhető műveiben; debreceni éveit a Légy jó mindhaláligban, Patakot a Kamaszokban, a kisújszállási diákéletet pedig a Forr a borban, valamint a Bálban örökítette meg. Egy ideig a debreceni teológiát, aztán a bölcsészkart is látogatta, de tanulmányait nem fejezte be, hanem különféle hivatalokat vállalt, majd újságíróskodott. Elég későn, csak harmincesztendős korában talált rá saját elbeszélő hangjára, a Nyugatban, 1908-ban megjelent Hét krajcár című novellájával, mely egy csapásra országos hírnevet szerzett neki, s Ady Endre barátságát is megszerezte számára, aki a „mi nagy csatázásunk nagy igazolóját” találta meg az övével rokon társadalom- és sorsszemléletében. Hatalmas életműve a milleniumi és a két háború közti évtizedek magyar társadalmának, emberi világának homéroszi gazdagságú katalógusa. „így csak a természet alkot", mondta róla Kosztolányi; fiatalabb novellista pályatársa, Gelléri Andor Endre pedig azt mondta Mikes Lajosnak, az Est lapok szerkesztőjének, hogy azért szereti olvasni az írásait, mert „nála a szóval együtt születik az élet”. S miközben a magyarság két nagy történelmi rétegének: a kisnemesekböl és dzsentrikből lett vidéki uraknak és a parasztságnak örök határpörben zajló együttélését, sorsformáló tragédiáit, s ezzel párhuzamosan férfi és nő mindennapos és mégis szörnyű mélységű harcát a magyar irodalomban korábban elképzelhetetlenül kegyetlen nyíltsággal ábrázolta, „neki sikerült elérni, hogy egy személyben legjobb és legolvasottabb prózaírónk legyen" (Szerb Antal). A Nyugat főmunkatársa, 1930 és 1933 között pedig - Babits Mihállyal együtt - szerkesztője volt; 1939-ben megvette a Kelet Népét, amelyet haláláig szerkesztett. Legnagyobb regényei is az első világháború után keletkeztek; a leghatalmasabb magyar történelmi regény, az Erdély, a dzsentrivilág haláltáncát ábrázoló Úri muri és Rokonok, a Boldog ember, az Életem regénye, a Rózsa-trilógia két elkészült része, s a lefencsors megrendítő rajza, az Árvácska. „Hogy nézi a regényíró az életet?" - kérdezte önmagától egyik írásában Móricz, majd így válaszolt: - „Aki regényírónak született, az úgy szíjjá tele magát az élet jelenségeivel, mint a föld az esővízzel.” Ezért érezzük változatlanul igaznak Németh László jellemzését: „Egyetlen prózaírót ismerek, aki a prózának ilyen nagy formaművésze volt: Tolsztoj. Az szélesebb, fenségesebb, epikaibb. Móricz forróbb és drámaibb.”

D. M.

Tavasz

asszony, de ők a legfőbb igyekezetüket abba helyezték, hogy mindannyiukat megelőzzék. S ez pompásan sikerült is. Az erélyes, barna hölgy kézen fogta szőke kis barátnőjét, és ő maga előrenyomult, s maga után vonta védencét. Egész hosszú sorokat megelőztek így, s nem egy hölgyet rákényszerítettek, hogy kis cipellője hegyével lelépjen a deszkáról a sárba. Az urakat meg koronként egész csapatban kergették le a díszesen fényezett csizmákkal a locspoccsos földre.

Különösen jó érzést okozott ez nekik, s az

arcuk csillogott a fiatal vér tüzétől és a vidám önérzettől.

Egyszerre a templomtéren egész csapat főúr és tábornok közelített hozzájuk amint egy kiemelkedő kövön állottak. Élükön volt Kossuth Lajos és a szép Batthyány gróf, mögöttük jött Mészáros Lázár a fehér szakállával, szép piros atyai arcával, jött a razírozott Vetter tábornok és Kiss Ernő, a legelegánsabb az összes tábornokok közt. Ott volt a kedves kerekfejű Jósika Miklós, meg a kétfelől lefittyenő tokájával Horváth Mihály püspök, lila övvel a vastag termetén.

Szorosan előttük mentek el. A barna hölgy égő nagy szemeit ráfüggesztette Mészáros Lázárra, akivel a minap egy társaságban volt, s várta, hogy köszönjön. De az öreg katona szórakozott arccal nézett maga elé és csak mosolygott, de mintha valami kellemetlenség gyötörné. Rá is pillantott nyílt szürke szemeivel a fiatal hölgyre, de továbbsiklott a szeme. Nem ismerte meg.

Ebben a pillanatban Kossuth Lajos, aki szépen és elegánsan lépkedett a lapos köveken s finoman, mégis merészen hajlott vonalú kalapján rezgeti a strucctoll a kevés tavaszi szélben, fehér arcát hol erre, hol arra fordította s úgy fénylett a tekintete, mint a nap: föltekintett rájuk. Csodálatos meleg nézésű kék szemei előtt hevesen dobogni kezdett a két fiatal nő szíve, de kivált a kis szőke lányé, aki akaratlanul is görcsösen megszorította barátnője karját. A barna hölgy merészen és lángolva nézett az elnökre, fölvetett büszke fejtartással, és Kossuth a kalapjához nyúlt, és egy pillanatra födetlen lön a fej, a homlokot körítő dús barna haj.

Erre az urak is mind köszöntek a hölgyeknek. A barna ifjú asszony királynői fejbiccentéssel és istennői mosollyal fogadta a hódolatot. Csak az térítette észre, mikor kis társnője halkan rebegte:

— Kezét csókolom, Lajos bácsi!

Ogy! Hát a köszönés nem neki szóla! Gyűlölettel vonta el magát kis barátnőjétől, mert eszébe villant, hogy ezek mennyire büszkék rá, hogy Kossuth, sógorság révén, rokonuk. A menet elhaladt, s a barna hölgy arca újra égett, mint az esti alkony bíbora. De kivált az ősz Mészárosra volt felingerelve, aki nem ismerte meg. Győlölte és megvetette kis barátnőjét, aki úgy állott mellette a

20