Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
FOTO: GESZTI ANNA EMBERI SZELLEM TISZTESSÉGE” Beszélgetés Bessenyei Ferenc kétszeres Kossuth-díjas kiváló művésszel történelmünk kiemelkedő személyiségeiről, a hazafiság tartalmáról és a színházról tettem, hogy valamiféle magasabb rendű eszme szolgálatába szegődtem, amellyel nem lehet viccelni. Mert Záhonytól Hegyeshalomig „a nagyvilágon e kívül nincsen számodra hely”. Ugyanis ezek az eszmék, a szabadság és az emberi magatartás eszméi összecsengenek, mert emberi és társadalmi magatartásunk is ezek függvénye. Mert nagyon szép eszme a szabadság, de egy kis haza is kell hozzá! Mégpedig olyan, ahol jogosan otthon érezzük magunkat és amelyet a magunkénak érzünk. Meglehet, hogy kissé patétikusan hangzik, de ezek a gondolatok olyan mély nyomot hagytak bennem, hogy nem is tudok és nem is akarok másképpen élni. Remélem nem tűnik fel hetvenkedésnek, de ha színjátszásunk történetét áttekintjük, láthatjuk: generációkként csak két-három színészt „találtak meg” ezek a szerepek. Ugyanis ezeknek a megformálásához olyan színész szükségeltetik, aki meg is teremti az erkölcsi hitelét a magyarság sorskérdéseiről megfogalmazott gondolatoknak, aki jótáll ezekért az eszmékért. Ezért is érzem hallatlanul szerencsésnek magamat, hogy eljátszhattam ezeket az emberpróbáló szerepeket, amelyek fölszabadították emberi és színészi energiáimat. Persze, mondhatnák, a színész csak este 7—10-ig van hatalmon, ezek azok az áldásos pillanatok, amikor hatni tud. De növelhető ez az idő: én magam önálló estekkel járom az országot, kultúrházakban, alkalmi színpadokon, eszpresszóasztalok között játszom, beszélek a színházról, verseket mondok, és igyekszem fölhívni a figyelmet arra, hogy a magyar líra és a magyar színház, ha későn is eszmélve, de annál tüzesebben, mindig magyarságunk megtartásának eszményeit hirdette. Az utókor ritkán hálás, ezért kell, hogy legyenek, akik „őrzik a tüzet”, akik megfelelő hőfokon tartják közös múltunk ideáit. A magyar színház csak akkor jó, ha elsődlegesen magyar. Nem vagyok ellene a külföldi színházi irányzatok megtermékenyítő hatásának (amelyre egyébként vannak jó példáink) de csak annyit és addig, amennyit népünk tudata gond nélkül föl tud dolgozni. Ameddig nem kezdjük el szégyellni, hogy mi „csak” ebben a tenyérnyi országban élünk. Erről megfeledkezni, a továbbéltető energiákkal rosszul gazdálkodni egyenlő a hamis tudat kialakításával, a nemzeti azonosságérzet hiányával, amely nehézséget okozhat mai magyarságunk erkölcsi tartalmának megítélésében is. Mert végre-valahára úgy hozta történelmünk, hogy népünk a humanizmus oldalára állott, ezért igencsak könnyelműség rosszul tanítani a történelmet, nem kellőképpen értékelni azokat az eszméket, amelyek idáig vezették a népet. Ezért van olyan nagy szükségünk Illyés Gyulákra, Németh Lászlókra, Darvas Józsefekre, akik tisztázták, mire lehetünk büszkék, mi az, ami mai hazafiságunkat is csak erősítheti. — Aki figyelte Bessenyei Ferenc színészi pályafutásának alakulását, föllelhette benne az oly sokszor idézett erkölcsi magatartást. Hiszen nyilatkozataiból tudjuk, hogy akkor vált meg a Nemzeti Színháztól, amikor művészi elképzeléseik már nem egyeztek és jó néhány év próbálkozásai után lett nyugdíjas színész, hogy azután újra annyit dolgozhassák, mint korábban ... — És főleg csak olyasmit kelljen elvállalnom, ami kedvemre van! Akkor jöttem el a Nemzetiből, amikor egy új erőterű színház volt kialakulóban, amikor úgy éreztem: más képük van rólam, mint amilyennek magamat tartom. Én nem vagyok alkalmas nyugdíjasnak, nem tudok munka nélkül élni, ez pusztán adminisztratív megoldás, hogy szabad legyek. Lehetőség arra, hogy csak olyan produkcióban vállaljak részt, amelyekkel egyetértek, amelyeket szeretek és ahol engem is szeretnek, ahol szükség van csaknem harminc évnyi tapasztalataimra. Most több darabot is próbálok, és nagy izgalommal tekintek egy őszi vígszínházi bemutató elé, ahol Móricz Zsigmond Űri-muriját visszük színre Harag György kolozsvári rendező irányításával. LINTNER SÁNDOR 19
