Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
1848. TRIKOLÓR JD az addig is igen változó királyi zászló. A Habsburg-időszak kezdeteikor csak a megyék, néhány zászlósúr és II. Rákóczi Ferenc zászlóin találkozhatunk „tiszta” magyar színekkel, és címerekkel. Viszont ezekben az időkben tűnik fel a magyar ezred- és törzszászló, amelynek a színe fehér, s benne a középpontban ábrázolt Madonna mellett ott van a piros, fehér és zöld színeket tartalmazó címer. I. Ferdinánd óta az intézményesen használt országzászló őrizte meg és tartotta nyilván a magyar címer színeit, és ösztönözte azok használatát más tárgyakon — szőnyegeken, tolldíszeken, ruhákon. A XVIII. század eleje óta a zászlókat vörös, fehér és zöld lángnyelvekkel szegélyezték. A XVII. és XVIII. században ezeket a színeket Bécsben is magyar színeknek tekintették, mivel az osztrák császárság megalapítása után Ausztriában fokozatosan a birodalmi „schwarzgelb”-re, feketesárgára tértek át. Jóllehet nemzeti színeink a XIX. század elejére már egyértelműen kialakultak, negyvennyolc zászlaja, az egyenlő arányban megosztott piros-fehér-zöld mező, a francia polgári forradalom hatására született meg. A piros-fehér-kék zászló, „a” trikolór, Franciaországban a forradalom és a polgári állam szimbólumaként lett használatos. A francia példára elterjedő magyar trikolórral a század első éveitől találkozhatunk: 1801-ben Nógrád megye zászlaját nemzetiszínű szalaggal díszítették föl, s ilyen szalagok láthatók a pesti hajómesterek 1814-ből való céhzászlaján is. Tudunk róla, hogy Martinovics ■ Ignác 1794-ben a rendőrségi kihallgatáson beismerte: a jakobinus mozgalom a nemzet színeiül a zöld-vörös-fehér színt kívánta bevezetni. A reformkorban már nemcsak a fővárosnak volt radikális értelmisége, hanem a megyéknek is. 1836. októberében Fejér megye gyűlésén a Madarász fivérek — László és József — emeltek szót a magyar színekért, sőt a francia forradalom jelvényeivel is tüntettek : a gyűlésen egyikük vállára vetett vörös, másikuk pedig nemzetiszínű kardkötővel jelent meg. Ismeretes, hogy 1840. június 8-án a pestiek Széchenyi István tiszteletére fáklyásmenetet rendeztek, és „Alkotmány—Akadémia— Ipar” felírású nemzetiszínű zászlót ajándékoztak neki. A negyvenes évek elején a három szín már a használati tárgyukon is megjelenik: 1842-ben egy díszpoháron a Pesth nevű gőzhajót a nemzeti színek között láthatjuk, s a női ruhákon is divat lett a három szín viselése. Az egyik forrásunk szerint az 1847. évi országyűlési választásokon már általános volt a nemzetiszínű zászló. Az országgyűléseken a címer és a nemzeti szinek használatát 1811 óta követelték, mégpedig a papírpénz-gazdálkodással kapcsolatosan. Ausztria ugyanis a napóleoni háborúk idején tért át a papírpénzre, s annak fokozatos elértéktelenedése ösztönözte a rendeket annak követelésére, hogy ,,a pénz értéke és veretése iránt egyedül az ország gyűlése végezzen, a pénzre is csak törvényes országcímer és a körülírások honi nyelven nyomassanak”. Miután a követelésre nem született kedvező döntés, az 1832—36-os országgyűlésen a rendek ismét a pénzügyekkel kapcsolatosan vetik föl a színek és a címer kérdését, de az uralkodó ezúttal is csak egy másik, korábbi pénztörvény megtartására tett ígéretet. Hasonlóképpen nem született eredmény a nemzeti jelképek ügyében az 1843—1844 évi országgyűlésen sem. A szín- és címervitát a forradalom lendítette ki a holtpontról. 1848. március 23-án a szín- és címertörvény javaslata először került önállóan — a nyelvi, a pénzügyi, a nemzetiségi és a katonai vonatkozások tehertétele nélkül — az alsóház elé. Az előterjesztést a küldöttek némi módosítással el is fogadták, s azt a felsőházi jóváhagyás után a két tábla március 30-án tartott „országos elegyes” ülése föl terjesztette a királyhoz. Az 1847—1848-as törvények szentesítésével így született meg hazánk első szín- és címertörvénye. Ez — a már idézett első paragrafus után — előírta: „Ennélfogva a három színű rózsa polgári jelképe újra fölvétetvén, egyszersmind. megállapíttatik: hogy minden középületeknél s a közintézeteknél, minden nyilvános ünnepek alkalmával, és minden magyar hajókon a nemzeti lobogó és ország czímere használtassék.” A forradalom zászlói Világos után a császári és a cári reakció kezére kerültek. A történelem keserű igazságtétele volt, hogy az eltiport szabadságharc hadilobogóit 1919-ben az új Oroszország, méltó helyre, a moszkvai Forradalmi Múzeum ereklyéi közé tette. 1941. március 23-án pedig békés szándékának megerősítéseként a Paskievics zsákmányául esett hadizászlókat ünnepélyesen átadta Magyarországnak. A zászlók sorsának következő állomásait már a történelem logikája jelölte ki. A budai vár hadimúzeumában őrzött ereklyék a főváros ostroma után ismét a Szovjetunióba kerültek, majd 1948-ban véglegesen visszakerültek jogos tulajdonosukhoz, negyvennyolc igazi örököséhez: a magyar néphez. PAPP GÁBOR „A SZÍNHÁZ AZ — Történelmi múltunk kiemelkedő alakjai közül Bessenyei Ferenc szinte mindenkit életre keltett a színpadon. Kérem összegezze, mit üzennek ezek a figurák a mai magyar ember számára? — Mindenekelőtt erkölcsi magatartásuk példaadó. Dózsa, Széchenyi, Kossuth, Görgey, és még sorolhatnám napjaink jeles alakjainak megformálásáig, valamennyiük életútjának, bukásának vagy sikerének félelmetes morális háttere van. Különösen felértékelődik ez napjainkban, ebben a tudatzavartól mételyezett korban, amikor nemzeti öntudatunk igencsak megerősítésre szorul. Nagyon nehéz egy olyan magas hőfokon izzó erkölcsi magatartásformának érvényt szerezni a színpadon, mint akár Dózsáé volt, aki azt mondta: „inkább égessenek meg, minthogy hóhérokat neveljek saját fajtám ellen!”. Reggeltől estig, amíg felhúzzuk és lerúgjuk ugyanazt a pár cipőt, annyi megalkuváson kell keresztülmennünk, hogy akár ki is nevethetnének estéről estére. De mondhatom, éppen ezért fontos és szükséges ezeknek a daraboknak a színrevitele, ezeknek a hiteknek a szembesítése mai életünkkel és hitünkkel nap mint nap, hogy erőt meríthessünk belőlük. Mindenki a hazáról beszél, de mást értenek ugyanazon a fogalmon. Kossuthot, akinek alakját Illyés Gyula Fáklyaláng című darabjában játszottam, a Nemzet Atyjának tartják ma is. Bár történelemkutatásunk azóta földerítette, hogy jó néhány hibát ő is elkövetett, neki mindent megbocsátunk. Görgey azonban áruló maradt, pedig ugyancsak ezt a hazát védte, ezért harcolt. De azt az egyetlen tettét, amelybe a történelem belekényszerítette, sohasem bocsátjuk meg neki. Pedig nem kényszerből állt a magyar szabadságeszme zászlaja alá, önként vállalt mindent, mégpedig azzal a lehetőséggel, hogy bele is halhat. Tehát Magyarországon magyarnak lenni nem származás kérdése, kezdve Hunyadi Jánostól, Petrovics-Petőfi Sándorig, hanem erkölcsi magatartás, még pontosabban: egy nép sorsához illő magatartás kérdése! Azt hiszem, ennél tökéletesebben napjaink hazafiságát sem lehet kifejezni. Akinek pedig emberi méltósága megengedi, akár lelkének homlokára is írhatja az iménti mondatot, mondván, kérem én ebben a szellemben kívánok élni . . . — Emberileg, jellemében hogyan gazdagodhat a színész ezekből a szerepekből? — Sok-sok éltető energiát és műveltséget szívhat magába az ember. De nem mindegy, hogy ezt a megszerzett műveltséget milyen energiák működtetik. Ha egy színész föl tud nőni a népnevelő erkölcsi színvonaláig, akkor nagyon sokat tehet, de akkor már elkötelezettnek kell lennie. Persze, nagyon értékes kabarészerzőkön is föl lehet nőni, hiszen olykor nagyon fontos tartalmakat közvetítenek. De azért a színház az emberi szellem legmagasabb rendű igényei közé tartozik, a színház az emberi szellem tisztességének és méltóságának a szolgálatában áll, hiszen a legnagyobb gondolkodók is előbb-utóbb a színházon keresztül működtették szellemi energiájukat. Ezért a színház minőségileg az egyik legfontosabb eszköz a közgondolkodás formálásában. Mindenekelőtt a felelősségérzet nőtt bennem, de bizonyára emberileg is változtam közben, megér-18
