Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
KEZÜKBEN A MÚLT JÖVŐJE Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthullik darabokra. (JÓZSEF ATTILA) Barátokra leltem Szegeden. A kicsapott, s szellemében diadalmasan visszatérő József Attiláról elnevezett egyetem bölcsészkarán történelem szakos hallgatókat kerestem. Arról akartam faggatni őket, szerintük milyen lesz a magyar történelem tanítása néhány év múlva, amikor már ők is kikerülnek a katedrára. Barátokra leltem, noha nem barátkozni mentem. Az első pillanatban talán sok őszinteséget sem várhattam, hiszen mindannyian ismerjük az efféle, hírlapíró kezdeményezte beszélgetéseket. Udvarias, kerek mondatok, hideg begubózás. Szerepjátszás, esetleg. Ám ebben a beszélgetésben jó ómennek számított, hogy megszervezve is alig volt. Dr. Kövér Lajos tanársegéd futott körül, hogy öszszetrombitáljon néhány negyedötödéves történelem szakost. Volt. akit elengedett szemináriumveze-Kovács Márta tője, volt, akit nem. Volt, aki nem akart eljönni. S így lettünk heten: a hírlapírón és fotográfuson kívül —, akiket a szükséges kellékek közé számíthatunk —, Kovács Márta, L. Garai Anna, Rácz Margit, Grósz Tivadar és Lugosi Tamás. Valamennyien történelem— nyelv szakosok. Nem titkoltam akkor sem, most sem: kíváncsi voltam, vajon értik-e, érzik-e a jövendő nemzedék hazaszeretetre és magyar nemzeti önismeretre nevelői, hogy történelmi múltunk és félmúltunk anynyi elméleti kacskaringója következtében mekkora kulcsszerepet vállalnak el. S külön örültem Margitnak, aki az első kérdés után nyíltan felvállalta a „kiszálló” szerepét: — Én történelmet nem, csak nyelveket akarok majd tanítani. A történelem talán a kora középkorig áll biztos lábakon, azóta csupa bele- és félremagyarázás, amely nem is olyan ritkán az ellenkezőjére fordul. Így az „advocata” diaboli is meglővén, szokatlan • hevességgel sistergett föl a vita. (Ha most egy magnetofonszalag hűségével írnám le a több órás beszélgetést, talán az egész lap kevés volna hozzá. Ha csupán címszavakat sorolnék — hazafiság, nemzeti önismeret, önbecsülés, büszkeség, történelmi igazság és igazságtalanság —, keveset mondanék. Hiszen a vita átröppent az egész magyar histórián, a honfoglaláson, oly korokon, amikor nagyhatalom volt Magyarország, s korokon, amikor csupán áltatta magát, hogy az.) Mindenesetre igazat kellett adnunk Margitnak abban, hogy a L. Garai Anna mi századunkban is változott anynyit a magyar történelem, hogy még a legutóbbi időkben is mélyen át kell gondolni minden, katedrán elhangzó szót. A történelmi sorsfordulatokat követték a történelemkönyvek pálfordulásai; s nemegyszer az írott betűk túlszaladtak még a valóságon is. „Például Trianon” — röppent fel, s együtt kezdtük keresgélni rá a mai tizenévesek számára is érthető választ. Hogy imperialista majdnem-békéje a valóságban is sebet ütött az országon? Hogy magyarok milliói kerültek kisebbségi helyzetbe? Hogy az ezzel a ténnyel manipulált köztudatban azonban már mint a gazdasági, társadalmi visszásságok kizárólagos oka jelent meg? S a hivatalos magyar politika két világháború közötti — e manipulációra is épülő — szerepe később aztán szinte nemzeti önbecsmérlésre szolgált alapul? Rácz Margit Az ezeréves, és éppen ezért igen változatos magyar história az iskolai történelemórákon szinte hagyományosan szélsőségek láncaként jelent meg: szentek és gazemberek, hősök és árulók álltak szemben egymással. Mint a népmesékben. — S ezek a szerepek időnként föl is cserélődtek — jegyezte meg valaki maliciózusan. Az a fajta józan történelemszemlélet, amely nem pártatlanul, de tárgyilagosan; nem idealista módon, de elvi alapon; nem a tények megerőszakolásával, de időnként keserű tudomásulvételével tekinti át elmúlt ezer évünket — ez a történelmi realizmus meglehetősen későn hatotta át az iskolai tanítást. Sok kérdésre még ma is válaszokat keres. És nem is mindig túlzottan népszerű. Negyvennyolc márciusáról beszélgettünk, amikor újdonsült ismerőseim elmesélték egy bukás történetét. — Az egyik diákszínjátszó-kör városunkban egy „deheroizált” márciusi ünnepi műsorral lepte meg a közönségét. A márciusi ifjak itt kivárták az európai forradalmakat, s csak akkor cselekedtek, amikor a hatalom már a központban, Bécsben is megingott; Kossuth kisnemesi demagógiája elmosta a Táncsics-irányvonalat: a nemzetiségek nem jutottak megfelelő jogokhoz; s Petőfit kibuktatta „népe” a képviselőválasztáson. Csakúgy tehát, mint a valóságban. S ez a műsor jókorát bukott : a morgolódó nézők úgy érez-Grósz Tivadar ték, elvettek tőlük egy illúziót, ami akkor is szép, lelkesítő, ha nem is teljesen igaz. — Mit tegyen tehát a' történelemtanár? — bukkant föl végül a mélyről az eredendő bizonytalanság. — Rombolja, vagy építse az illúziókat? Beszéljen-e igazságosságról vagy igazságtalanságról, amikor a történelemben jó néhányszor nagyhatalmak érdekei csaptak össze vagy kötöttek kompromisszumot hazánk területén? Vegye örökérvényű szentenciáknak a mindenkori történelemkönyv megállapításait, vagy engedjen szabad utat az újbóli átgondolás lehetőségének? Hányast kell adni egy diáknak, ha más a véleménye? Olyan kérdések ezek, amelyek ma még elméleti feladványok egy egyetemista számára, holnap azonban, a katedrán szembe kell néznie velük. — Ne feledd el: csak az alatt a huszon-egynéhány év alatt, amióta mi élünk, jócskán megváltozott a történelemtudomány — figyelmeztettek. — Még a mai tankönyvek szelleme is más, mint a mi legelső történelemkönyvünké volt. Saját életünkben érezhettük, hogy a történelem végül is nem megdönthetetlen dogmák rendszere, hanem élő, folytonosan formálódó tudomány. Miért gondolnánk, hogy a mai megálapítások véglegesek? Egyik-másik tétel megváltozhat az új kutatások fényében — sőt, meg is fog változni. Van, akit, mint Margitot, ez megijeszt és visszatart. Van, akit, mint a többieket, új energiával tölt el. — Mi az a bizonyos többlet, amit a mindenkori tananyaghoz okvetlenül hozzá akartok adni? — kérdeztem őket. — A kételkedés kötelessége — hangzott Tamás válasza. — Az, hogy csupán az átgondolt és belátott igazságokat kell elfogadni, de készen kell lenni az ellenérvek megmérésére, az érvek szembeállítására is. (Természetesen nem lehet minden kisdiáktól elvárni a kritikai történelemlátás készségét — józanodon! ki magamban.'Dőreség volna. Sokszor annak kell örülni, ha a nebulók hajlandók bemagolni legalább a legfontosabb tényeket.) De azt is be kell látni — s ez már mindannyiunk véleménye volt —, hogy osztályzatoktól függetlenül a történelem a legalkalmasabb tantárgy a magyarságtudat, a nemzeti önismeret felébresztésére és megtartására. A nemzeti tudat elfoglalhatja helyét az iskolákban: ma már nem tűnik fel egy-egy nagyobbra sikerült kokárda sem március 15-én. — Nagy felelősség ez — mondta egyikük, s mind rábólintottak. — Az utánunk következő nemzedékek úgy látják majd több mint ezeréves sorsunkat, ahogyan mi tanítjuk nekik. Kész klisék erőltetésével csak túlzó nacionalizmust ébreszthetünk bennük, vagy el-FOTÖ: GÁBOK VIKTOR Lugosi Tamás lenkezőleg, elbizonytalanítjuk meglevő nemzeti tudatukat is. Vagyis a kérdésekre világos válaszokat, de nem megfellebbezhetetlen dogmákat kell adnunk. Végül is a jövendő diákokat nemcsak mérnökké, szakmunkássá, művésszé, hanem a magyar nemzet cselekvő tagjává is kell nevelni. S ez nem csak történelemtanári feladat. Ekkor éreztem őket először barátaimnak. SÖS PÉTER JÁNOS 11
