Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
Volt egyszer egy katona. Szolgálta a királyt egy évig, két évig, de haza egyszer sem engedték, pedig vágyakozott szegény, erősen. A lakodalomról vitték el katonának. Azt se tudta, édes felesége él-e, hal-e? No, hát a harmadik esztendőben háború volt. Jött az ellenség haragosan. Egyenesen neki a kapitánynak. Ha az a katona ott nem lett volna, a kapitány bizonyára meghal, mert hárman támadtak rá egyszerre. De a katona sorra levágta mindhármat. Mikor vége lett a háborúnak, a kapitány azt mondta a katonának: — Fiam, te megmentetted az életemet. Nélküled már a föld alatt feküdnék. Kérhetsz bármit, teljesítem, ha hatalmamban van. — Nem kérek én egyebet, mint hogy szabadságra mehessek. A kapitány derék ember volt, szavát tartotta. Megkapta a katona a szabadságos levelet, s nekivágott az országúinak. Addig ment, míg el nem fáradt. Akkor körülnézett, hol lelhetne szállást éjszakára. Az út szélén állott egy ház. Oda bekocogott. Égett a világ, még nem feküdtek le. A vacsorát elköltötték, beszélgettek. Megkínálták a katonát kenyérrel, szalonnával. Mialatt evett, a katona szemét, fülét nyitva tartotta. Hát látja, hogy van ott egy öregember, mindenki beszél, de az egy árva szót sem szól. Azt gondolta, beteg. Megkérdezte hát: — Mi baja az öregnek? — Nincs annak semmi baja — válaszolt a gazda. — Azért kérdem, merthogy nem szól. — Ingyen nem szól soha. Adj neki egy aranyat, mindjárt megszólal. Nem bírta elgondolni a katona, milyen bölcsességgel szolgálhatja meg az öreg az aranyat. Tömérdek szót hallott már életében, de aranyat érőt még véletlenül sem. Ette a kíváncsiság, minek a tudója az öregember, hogy ilyen drágán méri a szót. Volt neki három aranya. Gondolta, próbát tesz. — Hallod-e, öreg — mondta —, szólsz egyet, kapsz egy aranyat. Azzal már nyomta is a markába. Az öreg zsebre rakta az aranyat, aztán csak ennyit mondott: — Ki mit szeret, szép az annak. Méregette a katona, megért-e egy aranyat, amit hallott. De akárhogy is forgatta, okos mondás volt. Elővette hát a második aranyat, s odaadta azt is az öregnek, hogy szóljon még egyet. Az öreg a másodikra ezt mondta: KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL Három bölcs tanács ILLUSZTRÁCIÓ: LUX KATA — Kinek mije van, el ne tagadja. Ez a mondás még jobban tetszett a katonának. Majd lesz még pénzem — gondolta, s odaadta az öregnek a harmadik aranyat is. Akkor azt mondta az öregember: — Az esteli haragod hagyd reggelre! Ez a mondás még a másik kettőnél is jobban tetszett, örült neki a katona erősen. Több pénze azonban nem volt. — Hej — sóhajtott —, ha tudtam volna, hogy ilyen okos emberrel találkozom, tíz aranyat zsákmányoltam volna az ellenségtől. Most az öregember ingyen is megszólalt: — Sose sajnáld, fiam, hogy nincs több pénzed. Mert nekem meg bölcsességem nincs több. Ezt hajtogatom mindig. Igaz ugyan, hogy ennyi elég az élethez. Másnap reggel a katona megköszönte a szállást, a vacsorát, s útnak eredt. Csakhamar egy patak mellé ért, ahol egy szép hímes rét terült el. Azon a hímes réten olyat látott, hogy ámulatában majdhogy gyökeret nem eresztett a lába. Egy gyönyörű szép leány sétálgatott a réten, egy loncsos, vedlő, lógó fülű szamárral. De nemcsak sétálgatott, hanem megölelte a szamarat, hol simogatta, hol csókolgatta. A botjához kapott, hogy megtréfálja őket, nagyot sújtson a szamárra. Megérdemli az a leány, hogy szép leány létére egy ilyen ocsmány szamárral kedveskedik. De eszébe jutott az öregember mondása: Ki mit szeret, szép az annak! ,,No, ha szép neki, minek bántsam, ő sem ártott nekem. Örüljön a szamarának, ha másnak nem tud örülni.” — Ezt gondolta a katona, s folytatta az útját. De a szamár utánaszólt: — Állj meg, állj meg, katona! Mikor megállott, a szamár elmondta neki, hogy nem igazi szamár ő, hanem elvarázsolt királyfi. Azzal megajándékozta egy tarisznya arannyal, amiért nem űzött gúnyt belőle, mint a többi vándor, aki meglátta a gyönyörű szép lánnyal. A szamár eltűnt, a katona meg ment tovább. Húzta a vállát cudarul a tarisznya arany. Beért egy sötét erdőbe. Nagy hirtelen körülfogta egy csapat zsivány. — Mit viszel a tarisznyádban? — kérdezték. A katona visszaemlékezett az öreg mondására: Kinek mije van, el ne tagadja! Ha már eszébe jutott a mondás, az igazat válaszolta: — Aranyat! Ahány zsivány, mind hahotára fakadt. Visszhangzott az egész erdő. — Bolond vagy — mondták —, ugyan bizony, honnan lenne egy szegény katonának egy tarisznya aranya? Azzal a zsiványok továbbmentek, a katona meg örült, hogy az aranyát megóvta. Azt sem bánta már, hogy húzza a vállát. Addig-addig húzta, míg egy este befordult a falujába. Nehéz lett a szíve, úgy megörült, hogy mindjárt a keblére ölelheti édes feleségét. Az is eszébe jutott, hogy van neki egy gyönyörű puskája, vajon nem hányódott-e el? Akkor már az udvarban volt. — No — mondta magában —, mielőtt bemegyek, benézek az ablakon. Égett a világ odabent. Jól láthatott mindent. Nem egyebet látott, hanem azt, hogy odabent a felesége az ő szép puskáját odaadja egy legénynek. A legényt megcsókolja, az meg kiugrik az ablakon, s elmegy. Olyan harag fogta el a katonát, olyan rettentő harag, hogy lekapta a puskát a válláról, hogy lelöv, a feleségét. Már a ravaszon volt az ujja, mikor visszaemlékezett a harmadik mondásra: Az esteli haragot hagyd reggelre! Eltette hát a haragját másnapra. Vállára vetette katonapuskáját, s megkocogtatta az ajtót, örült az asszony, mikor meglátta, a nyakába borult, csókolta egyre, de akármenynyit csókolta, nem fáradt bele. A katona azt mondta, hogy fáradt. Le akar nyugodni. De hiába akart nyugodni, az álom elkerülte. Szüntelenül arra gondolt, hogy a felesége másnak adta az ő drága puskáját. Meg arra, hogy azt a legényt megcsókolta. Reggelre kelve, megkérdezte: — Hol a puskám, édes feleségem? — Odaadtam az öcsémnek, hogy rejtse el. Rablók tanyáznak az erdőben. Üzenték, hogy elrabolják. Elszaladok érte. Megörült a katona. Most már ő csókolta a feleségét. De akármennyit csókolta, nem fáradott bele. Most is csókolja, ha azóta meg nem halt. r 23
