Magyar Hírek, 1982 (35. évfolyam, 1-26. szám)
1982-02-20 / 4. szám
— Oszoljunk, oszoljunk, asszony, míg szépen vagyunk. Megrettentünk egy kicsit, de a városháza sarkán magunkhoz tértünk. Nagy akaratú asszony volt az anyám. — Nem hagyom én ezt ennyiben, kisfiam. Gyerünk csak el Bajáki tanító úrékhoz, mindig jó emberünk volt az nekünk. Bajáki tanító úr tanított engem ábécére, s azóta minden szüretkor eljött megnézni, hogy nagyot nőttem-e. Nagyon jó ember volt, de most ő se segíthetett. — Akinek birtoka van, lelkem, annak nem jár szegénységi bizonyítvány. Azt se tudtam addig, hogy nekünk birtokunk van. Bizony, olyan birtok, hogy tíz bukfenccel át lehet érni, de a tizediknél már a szomszéd földjére huppan az ember lába. Az a szerencse, hogy csupa feneketlen homok. Ha agyagföld volna, amiből sár lesz, azóta rég elhordtuk volna az egész birtokot a lábunkon. A tanító azt a tanácsot adta, hogy próbáljon az apám szót érteni azokkal a városi urakkal, akiknek a házához az öregapám járatos volt valaha. Tudniillik az öregapám tudta valamikor legszebben vágni a dohányt a városban, s ezért igen híres ember volt a maga idejében. (Ezt a jövendőbeli életíróim kedvéért jegyzem föl. Tudják meg, hogy a híresség nem velem kezdődött.) Minden városi úr vele vágatta a dohányát. Tudták, hogy az öreg juhász kezéhez nem ragad abból egy nyujtatnyi se. Hát hiszen az öregapámra csakugyan jó szívvel emlékeztek vissza a városházán a kiskun urak, amikor az apám másnap beszégyenkezett hozzájuk. De ővele nem állt szóba, csak a főjegyző, az is csak annyit mondott: — Látja, Márton, nem kellett volna anynyit éltetni Kossuth Lajost. Akkor most nem volna maga olyan jegyes ember. Az adóügyi tanácsnok maga is negyvennyolcas ember volt, az legalább tanáccsal szolgált. — Nézze, még ebben a hónapban kimegy a szőlőbe a jégkárbecslő bizottság. Esetleg az ád maguknak egy kis írást arrul, hogy hogy és mint. Azt azután be kell adni a tanácshoz, kérvénnyel. Utóvégre lehet tandíjmentességet is adni, csak akarni kell. De a világért ne mondja ám senkinek se, hogy ezt én javasoltam, mert engem úgyis azzal áztatnak, hogy bújtogatom a népet. Engem nem hurcolt föl az apám a városházára, lent hagyott a kapuban. Azzal mulattam magam, hogy a kapura akasztott hirdetményt silabizáltam. Valami monostori betyárnak a fejére tűztek ki száz pengő jutalmat. A betyár feje ennyit ért a hazának. Az én tiszta jeles kis életem nem ért meg senkinek hat forint ötvenhárom krajcárt. Ezt akkor tudtam meg, mikor az apám lejött, és szótlanul megfogta a kezemet. Csak akkor szólalt meg, mikor a piacon a csizmadiasátrak elé értünk. Szelíden, halkan megkérdezte tőlem: — Látod-e, milyen szép a szép csizma? — Látom — dobbant nagyot a szívem. Mert már tudtam, mi lesz a következő kérdés. — Mit szólnál hozzá, hátha csizmadiainasnak adnánk? Nem tudtam szólni. Csak a fejem ráztam. Mit értettem én még akkor a világi élethez, és honnan tudhattam volna még akkor, mi minden pálya nyílik meg öregkoromra a csizmadiák előtt? Én csak azt tudtam, hogy a csizmadiainasok piszkosak, szurokkal dolgoznak, és ha találkozom velük az utcán, akkor belelöknek az árokba. Hiszen ha én azt fölértem volna ésszel, hogy a lökdelődző embereké a világ! Otthon erre nagy tanácskozás volt. Kanapét, tükröt, ágyterítőt, minden luxus tárgyat összenéztünk, amit pénzzé lehetne tenni, hogy az egy pengőből hetedfél pengő legyen. Még a kétesztendős húgom bölcsőjét is föltekintettük — nagy gyerek már az, vackolhatunk neki a kuckóban is. De hát ez mind kevés. Ha a tandíjat futná is, mibül győznénk a könyvet? Szerbe-számba szedtük a komákat és sógorokat is. De hát azok is mind jégverte emberek voltak — hogy segíthetne a vak a világtalanon? Azon az éjszakán nekem már nagyon rossz álmaim voltak. Csirizes tálba ragadtam, dratvát kötöttek a lábam ujjára a csizmadiainasok, és úgy húztak magukkal a kocsiúton a piacra. Mire fölébredtem, dagadt volt a szemem az álombéli könnyektől. Akkorra az apám már kihurcolkodott a szőlőbe. Mindig odabujdosott az olyan bajok elől, amiket se szétnevetni, se szétkáromkodni nem lehetett. (Ó, ha nekem maradt volna a birtokból csak annyi, mint egy kutyaól, de sokszor elbújnék oda én is!) Az anyám azonban az ölébe húzott, holott szégyenlős népek voltunk mink, és nem is értünk rá az ilyen úri tempókra. Még azt is megpróbálta, hogy rendet csináljon a bozontomban a bontófésűvel. — Ne félj, kisfiam, nem mégy még inasnak. Eszembe jutott az éccaka Agócs főtisztelendő úr. Jó ember az a szegényhez. De szépen kezet csókolj ám neki! Agócs főtisztelendő úr igazán nagyon jó ember volt. Mindig ott sétált a templom körül, mint valami megelevenedett, hatalmas, szép, nagy bálvány, és asszonyt, gyereket el nem engedett maga mellett anélkül, hogy csókra ne nyújtotta volna neki a kezét. Név szerint ismerte az egész várost, és anyámat is mindjárt a nevén szólította, ahogy a gyűrűs, kövér kezét elénk tolta. — Mindörökké, Móráné lelkem, mindörökké! No, hodzs vannak, hodzs vannak a Daru uccában? Keresztelő less-e, vadzs haláleset? Mosolygott a nagy tányérrózsa képe, de mire az anyám a végére ért a jajveszékelésnek, akkorára lehervadt róla a mosoly. Szigorú lett a jóember, mint a kőbálvány. — Hát ostán? Ezsért jajgat? Hát hun van azs megírva, hods mindenkinek musáj urat nevelni a dzserekiből? Adhassa inasnak is, nézzse. No, Isten hirivel! De aki jó ember, az csak nem tudja megtagadni magát. Akárhogy megharagítottuk, búcsúzóra is csak megcsókoltatta velünk a jó szagú kezét. Most már azután csakugyan elszakadt minden kötél. Az anyám is azt kérdezte tőlem, hogy milyen inas szeretnék lenni. Istenem, hát mit mondhattam volna rá mást, mint azt, hogy „könyvkereskedő”. Ezt elég könnyű szívvel mondtam, és erre anyám is fölvidult egy kicsit. Tán arra is gondolt, hogy milyen szép históriás könyveket olvasok én föl neki ezután vasárnap délutánonként az árokparton. Ranczay bácsi volt abban az időben a városunkban az egyetlen könyvkereskedő. Éppen kint is volt a kirakatában a tábla, hogy jó házból való gyereket fölvesz inasnak. Éttől egy kicsit felhődztem, mert a mi házunk bizony roskadt volt egy kicsit, meg a zsindely is lekéredzett itt-ott a tetejéről. De ebből nem lett semmi baj se, Ranczay bácsi megnézett gyalogszemmel is, pápaszemmel is, aztán kijelentette, hogy kitanít könyvkereskedőnek — és nem kíván érte többet, csak három pengőt havonta. Sose felejtem el azt a délutánt, ami erre következett. Meleg volt akkor a fecskeváló hónap, az édesanyám kint mosott a kútnál, én meg ültem a lábánál a teknő alatt. Egyikünk se szót egy szót se, csak sírtunk csöndesen mind a ketten. Az ő könnye a teknőbe hullt, az enyém pedig az ő lábára. De az igazi kínszenvedésre csak másnap virradtam rá. Amikor az utcabeli pajtásaim reggel mentek a Veni Sanctéra, és megzörgették a zsalugátert, a kisajtót, a kerítést, és bekiabáltak a kapu hasadékán: — Ferkó! Ferkó! Ezt Dante kifelejtette a poklából! Bújtam én színbe, padlásra, de a boldogok zsibongása minden reggel rám talált. Nem is bírtam egy hétnél tovább. Ahogy elhaladtak a házunk előtt a pajtásaim: megvártam, míg a sarokra érnek, akkor én utánuk eredtem. A piacon, a guggon ülő kofák közt ácsorogtam addig, míg oda hallatszott az iskolánkból a nyolcórai csengetés, mire betakarodott gyerek és tanár. Akkor aztán megkerültem az iskolát, először csak messziről, aztán mindig kisebb körben. Ádám tehetett így, mikor az elveszett paradicsomból kicsukták. Ha van valaki a világon, aki próbálta az ő kínszenvedését, én vagyok az! Csakhogy Ádámot csak a paradicsomból kergették ki, nem az iskolából, őt csak a terített asztaltól tiltották el, nem a könyvektől — azt ki lehet bírni, abba bele lehet nyugodni. Én már a negyedik nap belül voltam a kerítésen. Négykézláb csúsztam el az igazgatói szoba előtt, végig a hosszú, fehér folyosón, míg elértem a harmadik osztály nyitott ajtajáig. Ott aztán hallottam én mindent. Azt is, amit magyaráztak, azt is, amit feleltek, azt is, mikor az öreg pedellus odacsoszogott a csengőhöz. Akkor aztán usgye, szaladtam vissza az utcára, már amennyire négykézláb szaladni lehet. Szeptember közepéig nem volt semmi baj. Lopva is lehet jóízűeket inni a tudomány kútjából, amitől szöges drótkerítéssel zártak el engem, szegény kis kócos csürhét. Hanem akkor az történt, hogy Eyszrich tanár úr a latin nyelv szépségeit ragyogtatta a harmadik osztály előtt. Hogy milyen érccsengésű, hogy milyen erővel teli, hogy milyen tömör nyelv az, hogy annak semmi más nyelv a nyomába nem hághat. — A latin azt mondja: Unus es Deus. Ki tudja, hogy lehetne ezt magyarul mondani? Mély csönd. — No, senki se meri megpróbálni? Nagy Mátyás? Nagy Mátyás jeles deák volt, valami uradalmi inspektornak a fia, vetélytársam a másodikban. Meg is szólalt a provokálásra: — Egy vagy, Isten. — No, nem egészen. Micsoda szórend ez? Nagy Mátyás észbe kapott. — Vagyishogy: egy Isten vagy ... Megint a tanár úr hangját hallottam: — Nem, nem. Nem érzitek, hogy a latinban valahogy több van? Rémülten dobogott a szívem, de nem bírtam magammal. Be kellett kiáltanom: — Egyedül te vagy az Isten ... Abban a percben már koccant is a homlokom a téglán, mert beleszédültem az izgalomba. Mit tettem, mi lesz ebből? Az lett, hogy a latintanár úr ölben vitt be az iskolába, és többet aztán sose kértek tandíjat Móra Márton földbirtokostól. Unus es Deus. Egyedül te vagy az Isten. Ha egy kicsit messze vagy is, ha sokszor nem érsz is rá a földre nézni... De azért a szeptember nekem legszomorúbb hónapon marad erre az életre. És ha én a befelé síró fajtából való vagyok is, mindig teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kisgyereket látok... 19
