Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-02-21 / 4. szám
ACZÉL GYÖRGY A mai Magyarország helye a világgazdaságban Egy magyar közgazdász a Valóság augusztusi számában azt állítja, hogy minden gazdasági siker, társadalmi, kulturális fölemelkedés ellenére Magyarország helye a nemzetközi gazdaságranglistán nem változott, sőt megjegyzi, „egyes számítások szerint a magyar gazdaság cserearányai 1913-hoz — tehát az első világháborút megelőző időhöz — képest mintegy 70 százalékkal romlottak. (...) Az igazi probléma tehát nem az, hogy a világgazdaságban mindenféle — néha igen gyors — változások zajlanak, hanem az, hogy a magyar gazdaság fejlődésének legkülönbözőbb időszakaiban egyaránt nehezen tudott konstruktív választ adni a kihívásra.” Helyesnek tartja ön ezt az értékelést? Nem. Föl szeretném hívni a figyelmét a Magyar Tudományos Akadémia vitájában Berend és Bognár professzorok előadásaira, akik bizonyítják, hogy Magyarország a gazdasági szintet tekintve, ma a nemzetközi ranglistán jóval jobb helyet foglal el, az alsó mezőnyből feljebb lépett a középsőbe. Van a magyar mezőgazdaságnak, iparnak néhány világszínvonalon álló terméke, amelynek az előállítási költsége is kedvező. Az egy főre jutó baromfi- és tojástermelésben a világon az elsők közé tartozunk. Ugyanigy az egy főre jutó hús- és gabonatermelésben. Jó eredményeket mutat fel a magyar gyógyszeripar, a magyar járműipar. Ami sokakat megtéveszt, az az, hogy viszonylag gyorsan nőttek a ráfordítások abban az országban, amely a legelmaradottabbak közé tartozott valamikor Európában. Ugyanilyen gyorsan romlottak a cserearányok, amelyek 1973 után számunkra különösen előnytelenül alakultak és bizonyos értelemben visszavetettek bennünket. Nem szeretném, ha félreértenék, az emberek nálunk továbbra is normálisan élnek a mindennapi életben semmiféle megrázkódtatás nem következett be. A teher jelentős részét az állam átvállalta, s ezzel megakadályoztuk drasztikus kihatását az emberek életszínvonalára. Annak ellenére, hogy romlottak a külső feltételek, bevezettük az általános, minden állampolgárra kiterjedő betegségbiztosítást, ingyenes orvosi ellátást, emeltük a családi pótlékot, és továbbra is ingyenes oktatást nyújtunk. Minden egyes forintra körülbelül ötven fillér „borítékon kívüli juttatás” esik. Mindez nem drágítja-e a termékek előállítási költségét? ön említi 1913-at. Abban az időszakban mintegy másfél millió ember vándorolt kj az országból, mert nem kaphatott munkát. A két háború között is nagyon olcsók voltak a magyar ipar és mezőgazdaság termékei. De akkor — ahogy mondani szokták — az éhenhaláshoz sok, a megélhetéshez kevés, nyolcvan filléres zsellérnapszám volt az általános. A döntő, hogy magyar társ 1978 óta rugalmasan és dinamikusan válaszolunk a cserearányok romlására és a gazdasági kihívásokra. I Kétségtelenül hatottak és hatnak a világgazdasági tényezők. Ennek ellenére az idézett cikk úgy véli, hogy az elmúlt évek során a legmagasabb szintű, nagy fontosságú döntéseik hatása általában megtört a valóság ellenállásán. Miért éppen most sűrűsödtek össze ezek a nehézségek? Nem ilyen egyszerű az összefüggés. A hatvanas évek elejéig erőfeszítéseinket előbb a háborús károk rendbehozatalára, az ötvenes évek és az ellenforradalom okozta zavarok felszámolására, majd a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság megszervezésére kellett összpontosítanunk. Ez azt jelenti, hogy a zavartalannak mondható szocialista fejlődés eddigi időtartama nem több, mint rövid tizennyolc-húsz év. Ez az egyik tényező. A másik, hogy Magyarországon az árutermelés régen kialakult termékszerkezete érvényesül, mely meghatározza a külkereskedelmet is. Korábban tíz tonna fehérjetakarmányért két tonna fiúst adtunk, ma hármat kell adnunk. Más szóval: a külkereskedelmi cserearányok olajszegény, földgázszegény, vasércszegény országunk számára olyan hátrányosan változtak meg, mint történelmünk során még soha. Ilyen szempontból Európa „élvonalában” állunk, ha nem elsők vagyunk. Nincs más mód, mint növelni a hatékonyságot. De hogyan? Vannak közgazdászaink, akik tisztelik a kapitalista hatékonyságot. De ez a hatékonyság világviszonylatban együtt jár — bár Ausztria ma, azt hiszem, bizonyos mértékig kivétel — jelentős munkanélküliséggel, inflációval, feloldhatatlan társadalmi feszültségekkel. Nagy társadalmi probléma, hogyan lehet elérni a hatékonyságot szocialista módon, humánus módon, a munkanélküliség nyomasztó hatása és egyéb gyötrelem nélkül. Talán ez a legnagyobb társadalmi vállalkozás, amihez eddig hozzáfogtunk. Ez kétségkívül alapvető kérdés, amiben önnel teljesen egyetértek. De idéznék egy neves magyar közgazdászt, aki szerint „lehetetlen egy zárt, konzisztens társadalmi-gazdasági normatív elmélet megalkotása, amely ellentmondás nélkül érvényre juttatna egy politikai-etikai értékrendet és ugyanakkor biztosítaná a gazdálkodás hatékonyságát. Lehetetlen, ha realisztikus kíván lenni és számításba akarja venni az emberek, közösségek, szervezetek, társadalmi csoportok valóságos természetét.” Ezzel a „lehetetlenséggel” nem értek egyet, a cikk nem is ezt állítja. Kétségtelenül vannak ellentmondások a szűkén értelmezett gazdasági racionalitás és a politikai-etikai értékrend között. De a szocialista társadalom — és csak a szocialista társadalom — meg tudja oldani a problémát, az alapokat megteremtettük. Tudjuk, a végrehajtás bizonyos feszültségekkel fog járni, mint mindig, ha a régi helyébe az új lép. Az sem számítható ki pontosan, hogy a jövő hogyan módosítja az elképzeléseket. De meg vagyok győződve, hogy a megoldásra jó esélyünk van. A reális és várható igények tervezése fontos tényezője ennek a nagy kísérletnek, amely a hatékonyság és a társadalmi humanitás egyidejű fejlesztését tűzi ki célul. Elavulhatnak munkakörök, de az igény újakat teremt. Ezt kell figyelnie az oktatásnak, a gazdaságnak, a munkaerő-gazdálkodásnak is. Néhány évvel ezelőtt azt hittük, hogy csak elméleti genetikusokra van szükségünk. Azóta létrejöttek a mezőgazdasági nagyüzemek, és egyszerre kiderült, hogy sok gyakorlati genetikusra van szükség. A Magyar Tudomány című folyóiratban nemrég arról panaszkodtam, hogy a szövetkezetek eddig 1430 jogászt vettek föl, hogy szerződéskötéseiket jogilag biztosítsák. Ugyanakkor csupán 43 biológust alkalmaztak, mert arra. hogy nekik genetikusra, képzett zoológusra van inkább szükségük, csak most kezdenek rájönni. Nem fenyeget bennünket a munkanélküliség, csak arra kell vigyázni, hogy az emberek oda kerüljenek, ahol szükség van rájuk. Tudjuk, nem könnyű a munkahely-változtatás, de még gyötrelmesebb a munkanélküliség. Vannak, akik azt mondják, hogy Magyarországon túl sok a diplomás ember, az érettségi devalválódott, csak azt tekintik valakinek, aki főiskolát végzett. Rengeteg az elméleti intézmény. Nincs-e túl sok diplomása az országnak? Ez egyébként nem magyar specialitás, inkább közép-európai jellegzetesség, már a harmincas években is így volt. De különösen most látni, hogy túl sok embert küldenek a főiskolákra. Elvégzik, és mást csinálnak, mint amire szükség lenne. Aligha lehet pontos mérleget készíteni, éppen az igények gyors változása miatt. Az ötvenes években nagy oktatási kampányba kezdtünk, amelynek keretében az is célunk volt, hogy bevonjuk a munkás- és parasztszármazású fiatalokat az értelmiségbe; a korábbi kiváltságokat megszüntessük és hogy általánosságban növekedjék a magasabb képzettségű szakemberek száma. Az országban a felszabadulás előtt aránytalanul csekély volt a diplomások száma, töredéke a mainak. Másfelől: egy részük, amely kompromittálódott, elhagyta az országot. I A másik része ellenben maradt, és karriert csinált. A becsületesek megtalálták a helyüket. Sikerrel járt az értelmiség képzése. Ma egy valamirevaló megyének több az egyetemet végzett mezőgazdásza, mint valaha egész Magyarországnak. Nagyon kell a szakember, 6
