Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-11-28 / 24. szám
z anekdota szerint az egész úgy kezdődött — mesélte egyik dunaújvárosi ismerősöm —, hogy egy ember 2 1 megállt a pentelei magaspart szélén, —J ott, ahol a madár se járt, lenézett a hatvan méterrel mélyebben folyó Dunára, körbepillantott a homokon nőtt kukoricáson, amely beborította a fennsíkot egészen a völgyben megbújó kis faluig, Penteléig. Aztán levert egy karót és kijelentette: „Itt lösz Sztálinváros!” Az anekdotákban az a szép. hogy igazak is, meg nem is. Mert amikor 1949-ben határozatot hoztak, hogy a tervezett nagy kohászati kombinátot és a hozzá tartozó lakótelepet a pentelei fennsíkon építik fel, azon a helyen valóban csak kukoricaföldek húzódtak. (Az akkori újságok „Jövőre acélt terem a kukoricaföld” címmel jelentették be az építkezés megindulását.) De a döntést komoly vita előzte meg. Éppen emiatt nehéz Dunaújvárosról írni. Mert ennek a városnak a születése hosszú vajúdás volt, építése a politikai, gazdaságpolitikai harcok egyik fő ütközőpontja. „A nehézipar jelzi egy ország fejlettségét, s ezért mi a vas és acél országává fogunk válni” — mondták az egyik oldalon, s ennek jegyében indultak a pentelei vasmű munkálatai. „Majd lecsúszik az egész a Dunába!” „S még az lesz a jobbik eset, mert ha a Vasmű dolgozni kezd, nem acélt fog termelni, hanem ráfizetést, mert nincs ott se szén, se vasérc” — így szólt az ellenérv. Dunaújváros a mindennapi politikai harcok függvényében épült — vagy éppen nem épült. Az indulás évében, 1950-ben közvetlen telefonvonal kötötte össze az építkezést államunk legfelső vezetőinek hivatalával, ahonnan szinte naponta érdeklődtek, hogyan halad a munka. Majd 1954-ben gyakorlatilag leállították a munkálatokat. Ekkor úgy tűnt, félig kész házakból álló, emberek nélküli szellemvárossá lesz. Ez a vita eldőlt: Dunaújváros egyik leggyorsabban fejlődő vidéki városunk. Érdemes hát megnézni, milyen ma, 1981-ben? * A Vasmű, amelynek a város létét köszönheti, tizenkétezer dolgozót foglalkoztat. 1969. január 1-ig visszafizette az állami kasszába azt a tízmilliárd forintot, amibe került. Azóta a legnyereségesebb vasmű Magyarországon. Évente tizenhárommilliárd forintnyi értéket állít elő, tőkés exportja évi százmillió dollár körül mozog. A kereskedelmi igazgatóhelyettes, dr. Rutay István fogad minket, mert amire a legkíváncsibbak vagyunk, az az ő hatáskörébe tartozik. — A világgazdasági recesszió kellős közepén, hogyan állja meg a helyét a Dunai Vasmű? — A világgazdasági válság valóban mindenütt visszavetette az acélipart — mondja dr. Rutay István. — Mi is megéreztük, de másként, mint a nyugati államok hasonló nagyságú üzemei. Mi nyereségesek maradtunk, sőt a hazai nagyüzemek közül a legjobban állunk. A termelés visszafogására sem került sor. Mindennek több oka van. Mindenekelőtt belföldi piacunk stabilitása. Termékeink döntő többségét itthon értékesítjük, s a hazai igények változatlanul évente 5—10 százalékkal nőnek. A tőkés exporttal kapcsolatos nehézségeink pedig abból adódnak, hogy az eddiginél csak olcsóbban tudjuk eladni termékeinket. Azaz, kisebb a nyereségünk. Termékeinket változatlanul keresik, ezért ezt a kiesést az export növelésével ellensúlyozzuk. — Hogyan sikerült elérniük, hogy míg számos nyugati nagyüzem termelése csökken, addig a Dunai Vasmű exportja változatlan? — Elsősorban rugalmas üzletpolitikánkkal. Más nagyüzemekkel ellentétben mi kisebb, 100—200 tonnás megrendeléseket is elfogadunk rövid szállítási határidővel. Olaszországban például mintegy 20 cég dolgozik a tőlünk vásárolt acéláruval, jóllehet az olasz acélipari kapacitás egyharmada kihasználatlan. — A már évtizedek óta gondosan tervezett technológiafejlesztésünknek köszönhetjük, hogy kedvező árakat ajánlhatunk. 1969-ben folyamatos öntőművet építettünk, akkor, amikor a világ acéltermelésének még csak három százalékát gyártották ezzel a módszerrel. Negyedannyi energiával tíz százalékkal több terméket tudunk előállítani. A Siemens—Martin üzemünket eredetileg évi 450 ezer tonna acél gyártására tervezték. Mi bevezettük az oxigénbefúvatásos módszert, s ezzel megkétszereztük a termelést. S idén készült el — tízmilliárd forintos beruházással — a konverter üzemünk, amely tíz-tizenötször olyan termelékeny, mint a Siemens—Martin részlegünk. — Azt mondják, ha ma rózsaszín az ég a Vasmű és a város felett, az már nem a hivatalos derűlátás színe. — Arra nincs is már szükség — érti meg a célzást a kereskedelmi igazgatóhelyettes. — Az ég elszíneződését a Siemens—Martin kemencéink kéményein távozó vaspor okozza. — Ha kedvezőtlen a szélirány, ez a vöröses por a városra hullik. Meddig még? — Végre azt mondhatom, nem sokáig. A jövő év közepéig mind a négy kéményre rákerül az úgynevezett elektrofilter, s megszűnik a levegőszennyezés. — ... ezzel egyébként a gyár a várossal szembeni utolsó „bűnét” is jóváteszi — mondja néhány órával később tréfálkozva dr. Ilylyés József, a városi tanács nyugalmazott titkára, aki elég sokat harcolt ez ügyben is a Vasművel. — Hát igen, a kezdet kezdetén két szomszédvárként élt a Vasmű és a város. Az eredeti tervben ugyanis szó szerint ez szerepelt: a gyár és a hozzá tartozó lakótelep. S ehhez a Vasmű vezetői várossá válásunk után is ragaszkodtak. Egyetértőén bólogatnak az asztal körül ülők: Horváth László martinász, sokszoros kiváló dolgozó és dr. Hetényi István, a városi levéltár nyugalmazott igazgatója. Mindhárman arról nevezetesek, hogy a kezdet kezdete óta itt élnek és dolgoznak, a szemük láttára jött létre és nőtt nagyra a város. — Dunaújváros nem egyszerűen egy a többi magyar város közül. Nevezték és tartották már jelképnek, az első szocialista városnak. Mit jelent az Önök számára ez a jelző, mitől szocialista ez a város? — Hogy mit jelentett számomra a jelző? Elsősorban azt, hogy ez a település teljes egészében a mi társadalmunkban épült — mondja Illyés József. — S ez azért sajátos vonás. Persze ez csak az egyik meghatározó jegy. Attól is szocialista, hogy a lakások 98 százaléka Dunaújváros 10
