Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)
1981-10-31 / 22. szám
vesen lezárta; ha forgalom volt az üzletben, nekihevülten ide-oda ugrált, elsőnek szaladt fel a létrára, csakhogy kirázza magából az álmot. A déltáj csöndesebb volt, a gyerekek gyorsan megebédeltek, és siettek vissza a boltba. Jenő ilyenkor úgy érezte, hogy a grenadírmarstészta viszi alá az egész bendőjét, a pult mellett lezökkent a sámlira, sajgó oldalát nekidöntötte a barchentnek, posztónak, zsíros száját viharos lélegzéssel nyitogatta, a nehéz szemhéjait engedelmesen le-lecsukta, a lábait lassú nyújtózással maga elé kirakta, a füle körül vastagodott a csönd, lehúnyt szeme előtt karikázott a sötétség, a megrabolt éjszakás sötétség ... fölriadt. Pofonnal ébredt. A Hirsch állott előtte. Az inasok lapultak, az ebédről megérkező Hirschet szűkölve ügyelték, de a Géza fájdalmas szíve kárörömmel megdobbant: — A penicilus ... Jenő felszökött a sámliról, álomban tájékozatlanul ide-oda bukdácsolt, majd kibukkant a száján: — Jaj... Hirsch vájta a fogait és toporzékolt: — Te egy inas vagy ...? Te akarsz fölszabadulni? . . . Amikor én inas voltam ... Jenő, Géza, Dezső, Péter és a többiek kapták a pofonokat, mert Hirsch úr valamikor inas volt, és sajgott a kis arcuk, a nagy szomorúságuk, hogy glancolás előtt aludni nem szabad, a dekli alatt tovább aludni nem szabad, ha csönd van az üzletben, a fekete kuckóban aludni nem szabad. Ringató kábulás vágyakozott minden porcikájukban, és az ijesztő Hirsch-jelenetek se némíthatták el szüntelen készülődésüket. Titkos gseftelés zajlott az álomkereskedők között. Jenő a lankasztó súlyok alatt is éberkedett, a szeplős Péterrel állott éppen ütközetben. A szeplős Péter apja pallér volt a városházán, és Péternek két pár cipője volt, az egyik párra már hónapok óta alkudoztak, cifra kaplis volt a cipő, jól alája került volna a csíkos nadrágnak, a lüszterkabátnak, a piros nyakkendőnek, de szeplős Péter állta a harcot, harisnyát ígért, glancolás közben is erről tusakodtak. Jenő harsogva ásítozott: — — A cipőt. . . Csak a kaplis cipőt... Szeplős Péter tátogva visszaásítozott: — — Három borravalómat neked adom ... Sugdolóztak, gyöngülten viaskodtak, az alkuszizgalomban lassacskán elszédültek, és a tábori ágyon, szorosan egymás mellett, a gyerekek elaludtak . .. Dudáltak a vaságyak ... Horkolt a gyönyör az inasszobában, a más szobákban, a szendergő, éjszakás végtelenben ... Alszik a virág, állat, az ember . .. A bakten-vekker valamerre felcsörömpöl és vekkerteste a soros kis inasnak megcihelődik . . . Nyekeregnek a tábori ágyak, a Jenők, a Dezsők átdobálják magukat a jobb hentergésből a bal hentergésbe, és mint a közömbös tuskó, a síkon visszanyúlnak ... Szeplős Péter guggol, görnyed a matracon, nyakán fején a linóleum tekercsnél is nehezebb hajnal, lecsukott szemén az álom, mely biztat, dajkál, mint az édesanyja csókja, ám a vicsorgó vekker kalimpál és ugat, a Hirsch meghallhatja. Szeplős Péter a vekker rikoltó gégéjét elkapja. Már ténfereg a szobában. A szeme, szája, az esze alszik és botorkál, süppedő alagutakon át, le a lépcsőkön, boltot nyitni. Az ordas világ felcsörtetett. A redőny felgördült. A világosság, friss levegő megcsapkodta a gyereket. A pultokon rumli, a polcok előtt útban hagyott létrák, a földön mocsok, amit söpörni kellene. Szeplős Péter munkához látott. A sámlira le-leguggolt, aprókat üldögélt, serkenve meg-megny új tózott, a skatulyákat rakosgatta. Előtte a pulton a tegnap esti lakktopánkák tréfásan megcsillogtak. Szeplős Péter a cipőcskéket belül-körül megszemlélte, a súlyukat latolgatta, és rámelegedett a kezére a selymes kisasszonyka lábacskája, aki az este az üzletben az ő térde fölött próbált. .. Szeplős Péter meglendülten öntözött, söpört, amennyire lehetett, a szemét le-lecsukogatta, nyálasán ásitozott, az elszortírozott lakktopánkák nyers aromáját képzelettel újra megszaglászta. Porzott a bolt, svunggal forgatta maga körül a söprűt, az udvari ablak alá ért. ILLUSZTRÁCIÓ: KOVÁCS LÁSZLÓ Kéjelegve ásitozott, záruló szemhéjait igyekezettel emelgette, és a kitárult szája, ébredő szeme nyitva maradt. . . Fölötte, a félemeleten egy cselédlány öltözködött. Kócos, szőke haja szikrázott a lila virradásban, himlőhelyes arcát mutogatva emelte föl a tisztuló világosság, húsos nyaka alatt kigömbölyödtek a vastag vállai, az érkező napsütés csíkjai már megdobálták a hajnalt, és gyulladt a vászonnemű is a pesztonka mellén, aki éppen rendezgette, emelgette a kehelyt, amelyből elővillogtak a barna keblei. Sütött a nagy világosság. Szeplős Péter az ablak előtt cövekesen megállt, mint mellette a partvis seprő .. . Az álommarasztaló tábori ágyak a menynyekhez közeli inasszobában, és a himlőhelyes, kócos leány a félemeleti lila ablakban bonyodalmasán súrolták, kuszálták egymást. A gyerekek mind kevesebben jelentkeztek az árverelő piacon, ahol a collstokk, a fityegős kézelőgomb alkudoztak az alvásról. Egyik és másik az inasfalkából titkolódzva nevetgélt, a ,,soros”-küzdelemből hallgatagon kiáltottak. Szeplős Péter pedig, glancolás közben, sápadt álmosan is ráhorkant az alkuszkodó Jenőre: — A kaplis cipőt nem kapod meg soha. Valóban, a szemfüles Jenő makacs kiöltözködése veszélybe került, a lóbálós parittyának, tükrös fésűnek, fölkínált dupla vacsoráknak varázsa csökkent, az inasok mind gyérebben gsefteltek, a hajnali tüneményt egyenként megpróbálták, az álomtitokról titkolództak, a hajcsár-vekkert rianással fogadták, és az ágyak fölött elszökdelt az érintés A „soros” gyerek föltántorgott az álomból, mámorból és bukdácsolt alá, a kietlen magasságból a lehelő völgybe. A bolt áporodott szaga meleg volt, mint a kis inasok ásítgató lélegzése, a barchentok illatoztak, a föltárt redőny kapuján a hajnali üdeség beáramlott, mint az elkaroló ölelés. Söprűvel, skatulyákkal, szédült önmagukkal a gyerekek megálltak az ablak előtt. . . A kócos leány a félemeleten vastag karjait emelgette, a pruszlik halmait erről-arról megrendezte, megrezgette, meleg hasának fölvillanó parcelláján a napsugár is meggyulladt, és a pesztonka éktelenül ripacsos arca gyönyörű volt, amennyire a nyerítő szivárványok, kamaszfiúcskák meghintett szemeiben, látni csak tudnak ... Hirsch immár ittasan visszapofozhatta a hajdani inaskorát. A gyerekek részegen őgyelegtek a pultok között, a raktárban, csipegettek az álomból, mely kicsi karéjt nyújtott a nagy éhezésüknek, de az ájtatos rórátéról nem maradtak el, a „soros” gyerek az embertelen súlyokkal gyöngécske tagjain, a kábuló szemhéjain, kiült az ablak alá, és a szurtos démon a káprázatban fölremegett. Lila, arany fátylait bontogatni kezdte . . . Nem lehet azt pontosan tudni, mik, kik viadaloztak ilyenkor az emberré nyújtózó kis inasok aludni akaró, ámulni akaró szemük pillantásán. Tündérek ... 21
