Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-10-31 / 22. szám

Stephanie — teljes nevén Auspitz Stefánia — a Toulouse-tól délre eső Mirepoix-ban él. Párizsból költözött e vasútja sincs, boltja sincs kis faluba, két évvel ezelőtt.

— Sokak szerint rosszkor — jegyzi meg —, éppen, amikor pályám felfelé kezdett ívelni. De a szobrászkodáshoz kell a nagy műhely, a nagy lakás, s ez Párizsban igencsak drága.

Képeket mutat szobrairól: bölcs baglyot, bumfordi elefántot, nagybögyű galambot, feketén csillogó lófejet, szelíd-alázatos női

szét ad nekem, a kő eredeti formája, természete súgja meg, mit faragjak belőle. Felnőtt gyerekeim, unokáim voltak már, amikor úgy tíz évvel ezelőtt felemeltem az Alpokban az első követ. Addig-addig forgattam, barátkoztam vele, amíg szerszámot vásároltam, és nekiláttam első szobromnak. Egy fej lett belőle. Aztán majd másfél évig csakis dolgozni akartam — és családanya lenni. De mégsem tudtam ellenállni a „kísértésnek”, egyre gyakrabban vettem kezembe a kést, a vésőt. Sokan furcsállták passziómat, nem értették, hogy

is bátorított. Hozzá vittem el először a munkáimat, és ő ajánlott be egy kezdők számára rendezett kiállításra. Itt még nem volt sikerem. A következő alkalommal azonban önállóan állítottam ki Párizs harmadik kerületében, s itt már felfigyeltek rám. Egy kis utcában van e számomra oly emlékezetes szalon, ahol olyan nagy volt az érdeklődés kiállításom iránt, hogy a kerület arrafelé járó polgármestere nem tudott behajtani a kocsijával. Kíváncsi lett a tumultus okára, kiszállt, és megnézte kiállításomat. Tetszését úgy fejezte ki, hogy felajánlotta: legközelebb a városháza dísztermében mutassam be munkáimat, g — Jogos volt hát az aggodah lom: rosszkor hagyta él a mű£ vészvilág fővárosát... — vetem K közbe.

g — Akik művészetemet szeretik, Mirepoix-ban is megtalálnak — .. válaszolja Stephanie, szemében § azzal az irigylésre méltó derűvel, 2 amely csak a boldog, kiegyensúportrét, s egy „ő az úr a háznál” férfialakot. Mindegyik más matériából, más technikával készült, mégis valami közöset sugároznak, az anyag szeretetét, mely nem csupán a látvány élményét kínálja, érintésre, simogatásra is ingerli a szemlélőt.

— Sohasem vásároltam követ. Abból dolgozok, amit a terméhirtelen mi ütött belém, hiszen 1937 óta — akkor mentem hozzá egy már tizenöt éve Franciaországban élő magyar emberhez — kárpitosként kerestem a kenyerem. Édesanyámnak köszönhettem, hogy kitartottam a szobrászkodás mellett. „Csináld csak!” — mondogatta — „Szépek a szobraid!” Aztán Vörös Béla szobrász

14