Magyar Hírek, 1981 (34. évfolyam, 1-26. szám)

1981-10-31 / 22. szám

rendezők, filmszínészek portréit — szinte lehetetlen vállalkozás. Oláh Tibor, a Párizsi Magyar Intézet munkatársa nem is próbál részletekbe bocsátkozni. Rövid áttekintés után a jelen legjelentősebb rendezőiről beszél, érdekesen, anekdotázva, s tudós pontossággal, hiszen a táblára a magyar filmek címét is felírja, mivel a Sorbonne Nouvelle magyarul tanuló diákjai hallgatják az előadását.

A hallgatók szorgalmasan jegyzetelnek, Írják a filmcímeket: Hyppolit a lakáj, Hideg napok, Szerelem, a rendezőket: Fábri, Makk, Kovács. És a többieket.

Előadás után arról beszélgetünk Oláh Tiborral, hogy a párizsi egyetemen milyen „jól jegyzik”a magyar filmeket. Nem először tart előadást itt. Az érdeklődés az egyetem falain is túlcsap: tavaly Saint Étienne-ben, a filmhéten mintegy 35 ezren láttak magyar filmeket. Nemrégen Kovács Andrással együtt Martinique szigetén a magyar hét alkalmából tartottak előadásokat — a rádióban is.

— Mivel magyarázza a Magyarország iránt megnyilvánuló érdeklődést?

— Egy kicsit ma is egzotikus országnak számítunk, de egyre erősödik a másik motívum: figyelnek ránk, mert szocialista ország vagyunk, s kíváncsiak arra, hogy milyen egy szocialista ország kultúrája.

*

Az intézet könyvtárszobájában az asztal körül: Gergely János, Nyéki Lajos és Baróti

6

Dezső. Gergely János hosszú ideje élesztgeti a francia hallgatókban a magyar kultúra szeretetét. Bartók-kutatásait, életművét — mint erről a Magyar Hírek is tudósította olvasóit — a szülőhaza kitüntetéssel ismerte el. ő főképpen a franciaországi magyaroktatás történetét ismerteti, s nagy tisztelettel említi Sauvageot professzort, akinek a nevéhez fűződik a finnugor tanszék megalapítása 1931-ben.

Nyéki Lajos a nyelvtanulás esélyeit latolgatja, s a hallgatóság összetételét, indítékait elemzi. Tanult itt már magyarul koppenhágai görög lány, aki valamikor Magyarországon nevelkedett, s volt marokkói hallgatójuk is.

A társalgás el-elkanyarodik, történeti érdekességek, hazalátogatások élményei tarkítják témáinkat. Nyéki Lajossal az 1980-as budapesti könyvtáros találkozót emlegetjük, amelyen a felesége, Nyéki Mária, a Pompidou Központ könyvtárosa is részt vett. A vele készített interjút a Magyar Hírek közölte.

— A párizsi magyaroktatás mellett ne feledkezzünk meg a vidéki egyetemekről — zárja le a beszélgetést Gergely János. — Lille, Lyon, Rennes és főként Strasbourg mindmind a magyar nyelv és kultúra fellegvára lehet.

*

Jean-Luc Moreau-val évekkel ezelőtt találkoztam először az Ady-centenáriumon, a költőről beszélt a Párizsi Magyar Intézet ünnepi műsorában — magyarul. Kiejtése, hanglejtése, szóhasználata kifogástalan. Tehát beszélgetésünk nyelve a magyar.

— Mi a Keleti nyelvek és civilizációk Finnugor tanszékének a feladata?

— Nemcsak a nyelvoktatás. A tanszék kulturális központ is. Az átlag francia polgár, aki eddig csak a romantikus általánosságokat, az idegenforgalmi attrakciókat ismerte, most a politikai események és helyzetek bemutatásával mélyebb, tárgyilagosabb képet kap Magyarországról. Egy-egy jelentősebb történelmi, politikai esemény alkalmas arra, hogy ráterelje a figyelmet a magyar kultúrára.

— Mint ahogyan a magyarok számára is mindig jelentős kulturális központ volt Párizs.

— Már Batsányi megfogalmazta a „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek” programját, hogy az akkori franciaországi változásokat magyarországi változások is kövessék. Azóta tart ez a kölcsönös egymásra figyelés. A huszadik században Illyés Gyula párizsi tartózkodása is jelzi az irodalmi kapcsolatok folytonosságát.

— Ügy véli, mi is gazdagítottuk a francia kultúrát?

— Nem nagyon hiszek az úgynevezett nemzeti kultúrák létezésében. Helytállóbb és pontosabb, ha európai kultúráról beszélünk.

— Milyen Európára gondol? Meddig tart önnél Európa? Az Urálig?

— Annál sokkal tágasabb. Belefér Novoszibirszk vagy akár Vlagyivosztok is.

*

Balázsolás a Sorbonne-on. Persze nem hajdani falusi gyerekek népszokásait elevenítették fel a párizsi egyetemen, nem a gyermekek védőszentjének, Szent Balázsnak február harmadikán ünnepelt napját ültük a kis előadóteremben. Baróti Dezső Babits Mihály életművének ismertetése közben Balázsolás című versét olvassa fel tanítványainak. Hallgatom a rég hallott, rég olvasott verset... „Lásd, így élünk mi, gyermekmódra, balgatag, hátra se nézünk, elfutunk a zajló úton, eleresztve kezetek, magasabb szellemek . . .”

A szép verseket az ember elraktározza érzelmeiben, tudatában, s nincs rá ideje, hogy naponta, havonta újra elővegye Vörösmarty, Arany, Kosztolányi, József Attila egy-egy versét. Ám búvópatakként mégis jelen vannak életünkben ezek a versek, elkísérnek bennünket, s néha a legváratlanabb helyzetekben feltörnek és harsogva száguldanak át lelkűnkön. így rontott rám Babits verse is Párizsban, a Sorbonne-on, 1981 nyarán.

Lírai alázatát, naiv fájdalmát, a poéta doctus alámerülését a néphit könyörgéseibe most különös fénytörésben látom — a magyar és francia szavak prizmáján át. Vajon megértik-e a Szajna partján a Duna-parti gondolatokat? Megértik-e az „orvbetegség” gyötrődését, s a fuldoklást még fojtóbbá szorító országnyi gondokat, a harmincas évek oxigénhiányát? Vajon azt mondja-e nekik is Babits franciául, amit nekünk magyarul? Felfogják-e Babits nagyságát, látják-e a helyét? Rádöbbennek-e arra, hogy a Balázsolás, Babits, miféle útjelző táblák a magyar kultúra tájain?

Baróti Dezső a vers végére ér, a tanítványok hallgatnak, nekem is elszorul a torkom, s már egybeötvöződik Babits „okos felnőtthöz” forduló könyörgése és a népszokás gyermekes vidámsága. A vers szelíd kényszerítéssel továbblökdösi töprengéseimet: hiszem, hogy magyarul is mindenütt azonosan csengenek Babits intelmei, reménykedései. Szekszárdon és Säo Paulóban, a Santeuil utcában és a Second Avenue-n egyformán értelmezzük a költőt, kultúránkat, magyarságunkat.

Magyarságunknak és magyarságunk tudatának ez is próbaköve.

APOSTOL ANDRÁS

Az első nemzetközi hungarológiai kongresszuson hat tudóst tüntettek ki első ízben Lotz Emlékéremmel. Ezzel mindazok munkáját ismerték el, akik a nemzetközi hungarológia területén kiemelkedő tevékenységet folytattak. A kitüntetettek között volt dr. Eva Martins. Az ő életében különös jelentősége volt a kongresszuson átnyújtott kitüntetésnek, hiszen abban a szerencsés helyzetben volt, hogy Lotz János nemcsak elindította pályáján, hanem élete során mindvégig figyelemmel kísérte tudományos működését.

— Budapesten születtem — kezdi élete történetét Éva Martins — és korán kerültem külföldre. Svédországban végeztem a tanulmányaimat Lotz János tanítványaként. Az egyetemisták akkor még nem tudták, hogy Lotz milyen nagy tudományos karriert futott be Budapesten. Nagyon fiatal volt, s mi inkább diáknak néztük, semmint lektornak. János mindig velünk volt, és hamar a barátunk lett. Akkoriban meglehetősen szűkösen éltünk a férjemmel, s nekem, mint bevándorlónak, nem volt könnyű a helyzetem. Lotz János buzdított, hogy folytassam félbehagyott tanulmányaimat és tegyem le a vizsgákat.

— Mint Svédországban élő magyar anyanyelvű ember, az évek során hamar észrevettem, hogy nehéz dolog több nyelvűnek lenni. Amikor svédül akartam beszélni, magyar szavak jutottak az eszembe, amikor magyarul szóltam, svéd kifejezések jöttek a nyelvemre. Ez a hétköznapi tapasztalatom vezetett el kutatómunkámban a nyelvi interferencia vizsgálatához. Annak a felismerésnek a hátterére voltam kíváncsi, hogy miként befolyásolja az egyik nyelv szókincse, mondatfűzése a másik nyelv szokásait, egy több nyelvet ismerő és beszélő ember esetében.

— Szerencsésnek érzem magam, mert Lotz János segítőkészségét mindig élveztem, még akkor is, amikor elhagyta Európát és Amerikába költözött. Utoljára 1962- ben, a szegedi magyar nyelvi kongresszuson találkoztunk. Akkor már elkészültem Kazinczy-tanulmányommal, amelynek témáját tőle kaptam. S itt kanyarodnék vissza kutatási területemhez: Kazinczy Ferenc tudatosan élt a nyelvi interferenciával, azért, hogy a magyar nyelvet ezáltal is gazdagítsa. Nyelvújító munkájában bizonyos magyar szavakra volt szüksége, s mivel ezek nem voltak meg, lefordította őket a német nyelvből.

— Kazinczy-disszertációm megírása idején Lotz János már Amerikában élt. Postán küldtem el neki az anyagot, Néhány hónap múlva táviratot kaptam tőle, amelyben ez állt: „Gratulálok a szép könyvhöz. Büszke vagyok rád.” Mint a távirat szövegéből kitűnik, tegeztük egymást. Svédországban ez volt a szokás, s mi a magyarban is ezt használtuk. Látja, ez is interferencia !

BOKROS KATALIN

FOTO: NOVOTTA FERENC

13